María Luisa Laviana Cuetos
'98 emléke Spanyolországban1
Az utóbbi idõben mindenki egyfajta sajátos "megemlékezések kultúrájában" él, amely a történelmi emlékezet igazi parádéjaként állandóan arra emlékeztet bennünket, hogy a naptár emblematikus dátumokkal zsúfolt, amit évfordulók s különösen centenáriumok - azaz többé vagy kevésbé megemlékezésre méltó események - sokszoroznak meg.
E "kultúrán" belül, és különösen olyan nagy múltú ország esetében, mint Spanyolország, nem lenne különösebben nehéz ünnepelni (vagy megsiratni) szinte hetente centenáriumokat, megemlékezéseket. Most 1898 centenáriumánál vagyunk, de ez nem egyszerûen centenárium: ellenkezõleg, sajátos dimenziója van, és ez eltérõ jelleget ad e megemlékezésnek, de ezt a sajátosságot egyesek "fenyegetésnek" látják.2 E különlegesség abban áll, hogy "98" azonos jellegû az országban és a városokban, például a Sevillában átélt, ünnepelt, megrendezett (és ugyancsak fájlalt és vádolt) "92"-vel. 1898 kétségkívül nem azonos, sõt inkább ellentétes 1492-vel abban az értelemben, hogy e két dátum a kezdetet, illetve a véget jelenti a spanyolok amerikai gyarmati rendszerében. Historiográfiai szempontból az analógia vagy a szembeállítás jelentõsége nõ, ha tekintetbe vesszük, hogy - mint ahogy a francia történészek az 1789-es Forradalom, vagy a német történészek az 1939-1945-ös Háború vonatkozásában határozzák meg önmagukat - a historiográfiai irányzatok meghatározására a spanyol amerikanisztikában a kulcstény az a pozíció lehetne, melyet egyesek szerint a Függetlenség testesít meg; míg mások szerint a Felfedezés vagy a Conquista tölthetné be ezt a szerepet. Persze valószínûleg mindkét álláspont valójában ugyanazt jelenti, mert az az idea, amely a Conquistáról szól, kijelöli magának a Függetlenségnek a tartalmát is, tehát '92 és '98 újra csak összetartoznak. Az egyik évszám (1492) úgy ismert, mint a "Felfedezés Éve". És nem jelentõség nélküli az sem, hogy miközben 1492 ötszázadik évfordulójának ünneplése elõtt és alatt - és nem csak Spanyolországban - széles és intenzív vita bontakozott ki magának az ünneplésnek az elnevezésérõl is (mely sokféle, köztük néhány igen hipokrita elnevezéssel zárult, mint például a "két- vagy három világ találkozása"); 1898 elsõ centenáriuma számunkra, legalábbis Spanyolországban, egy katasztrófáról való megemlékezés. '98 a "Szerencsétlenség Éve" maradt továbbra is, ahogy a kortársak maguk is nevezték.
Igaz, hogy a spanyolok kollektív emlékezetében a "'98" (amely nevet adott az írók és értelmiségiek egy generációjának, és amelynek jelentõsége messze túlnõ az irodalom szûkebb határain) még sokfajta más, ellentmondásos víziót is életre keltett, de csaknem mindegyik "katasztrófa" egy pesszimista, sopánkodó vagy rehabilitáló vízióval, egy nagy nemzeti tragédiával és ennek a spanyol életre vonatkozó következményeivel kapcsolódott össze.
Egyszóval olyan rémálomnak tûnik "'98", mely idõben hosszan elhúzódott, és az 1936-os polgárháborúban a "két Spanyolország" szembenállásában kulminált, ami valóban szerencsétlenség volt Spanyolország számára. A kapcsolat '98 és '36 között jól ismert. E kapcsolat jelképe Franco tábornok, aki a Faj (Raza) címû film forgatókönyvének szerzõje vagy társszerzõje is lehetne. Ott ugyanis a polgárháborús gyõzelem a "nacionalisták" számára "'98 kárpótlása" lett: olyan összekapcsolás ez, amely a hálátlanságra és elhagyatottságra utal. E felfogás a spanyol hadseregben született, mely önmagát a "szerencsétlenség" és a tehetségtelen politikusok közvetlen áldozatának tekintette.3 S az autoritarizmus erõsödése, mely 1898 után gyökeret vert a hadseregben, együtt járt a népi antimilitarizmussal, mely meglehetõsen korán megjelent, s még a spanyol szenátusban is hangot kapott, ahol 1898. szeptember 6-án Adolfo Suarez de Figueroa az "utca emberének érzelmeit" kifejezve keményen bírálta a tábornoki kart, amire Weyler tábornok másnap ingerülten válaszolt, leszögezve, hogy "a vereség igazi vétkesei a politikusok". E körül botrányig fajuló heves vita bontakozott ki az ülésteremben és azon kívül is.4
Ám ha a legújabb kori spanyol történelem igazi szerencsétlensége '36 volt, amelyet '98-hoz hasonlóan továbbra is "szerencsétlenségnek" tekintenek, olyan sztereotípia ez, amellyel a spanyol jelenlét végét nevezik Amerikában és Ázsiában.
Az is nyilvánvaló azonban, hogy mai látószögbõl nézve nem nevezhetjük "szerencsétlenség"-nek a gyarmatok elvesztését. A szerencsétlenség valójában a Függetlenség kudarca volt, melyért e népek küzdöttek; szerencsétlenség volt az emberi életekben történt veszteség, a sok ezer Fülöp-szigeteki, kubai és spanyol halott (ez utóbbiak többségükben egyszerû emberek voltak, akik nem tudták megvásárolni a katonai szolgálat alóli mentességet a Tengerentúlon, mivel nem rendelkeztek ezerötszáz vagy kétezer pezetával, amibe e mentesség került); szerencsétlenség volt maga a háború a spanyolok és a kubaiak között, a spanyolok és a filippinók között; és maga a háború is, melyet nem lehetett elkerülni, de amelyet maga Spanyolország tett elkerülhetetlenné szerencsétlen gyarmati politikájával a 19. század végén.
Mindezzel együtt is, s még kizárólag spanyol látószögbõl is, túl a katonák elvesztésén, túl a flotta elsüllyesztésén és a katonai vereségen, vannak más aspektusai is e nagy hatású eseménynek Spanyolország történetében, melyek e történelmi vitában mindmáig elfeledettek vagy kevéssé értékeltek. '98-nak például nagy szerepe volt a "Restauráció" formálódásában, amely komoly szándékot mutatott arra, hogy Spanyolországnak európai parlamenti rendszert adjon, miközben persze magában foglalta a "caciquismo"-t5 is. Az "újjászületés" mozgalma is ekkor jött létre, amelynek elsõ jelei már a felvilágosodás idején feltûntek, amikor néhány spanyol (Feijoo, Jovellanos, Cadalso) felismerték a hanyatlást, az elmaradottságot, Spanyolország magányosságát, ezért igyekeztek Európához és a modernitáshoz "közelíteni".
Az újjászületés és a Szabad Oktatás Intézetének6 személyiségei hidat jelentettek e felvilágosultak felé, és a spanyol társadalomnak a megújulás impulzusát adták, s ebbe a folyamatba a munkásmozgalom is integrálódott két olyan nagy áramlatával, melyek a polgárháborúig jelen voltak: az anarchistákkal és a szocialistákkal.
Egyszóval '98 "katasztrófája" egybeesik a spanyol modernizáció elsõ, szigorú tervével, egy olyan programmal, melyben Európa volt a vonatkozási pont: Európa mint "megoldás" a "problémára", amely maga Spanyolország. Európa tehát "a modernitás metaforája"-ként szerepelt, mely metafora egyébként még ma is élõ és aktuális.7
Ugyanakkor 1898 után Spanyolországban meghonosodtak a perifériák nacionalista programjai (s ezzel maga a spanyol nacionalizmus is), valamint a decentralizáció elsõ kísérletei, melyek azonban nem valósultak meg csak 1978-ban az Alkotmányon és az Autonómiák államán keresztül, jelezve ezzel is, hogy politikai szempontból Spanyolországban '98 reménytelensége nem más, mint a modernizáció válsága.
Az a mód, ahogy egy misztikus és mitizált évszám centenáriumát ünnepeljük, amellyel kapcsolatban az utóbbi években mély historiográfiai változások zajlottak és a megújulás is jelen van, távol áll az ún. "kilencvennyolcasságtól", azaz távol a katasztrofista megközelítéstõl, amely azt az értelmiséget jellemezte, amely az USA-tól elszenvedett vereséget arra használta fel, hogy leleplezze a rendszer fogyatékosságait; de távol áll ez azon nézetektõl is, amelyek a lehetséges forradalmi áradattól, illetve a megvert katonák revansizmusától megriadt politikusokat jellemezték.
A katasztrofista felfogás - paradox módon - nagy ereje ellenére valójában csak rövid életû volt, s a "szerencsétlenség" igen hamar feledésbe merült még azoknál is, akik a vereséget mint egyfajta általános büntetést fogták fel. S ez a felfogás a 20. század kezdetén erõsen befolyásolta a parlament döntéseit és a spanyol kormány tetteit. Ma úgy tûnik, mintha '98 sok évtizeddel korábban történt volna; úgy tetszik, hamar "túljutottak ama kezdeti rettegésen, hogy a rendszer megbukik. És csaknem általános érdekként jelenik meg az éppen megtörtént gyarmati kudarctól való elhatárolódás."8
Talán ez az oka annak, hogy nem található olyan komoly elemzés, mely értékelné az igazi következményeket és a válság jelentõségét, s amikor ilyen elemzés készül, s a történeti megközelítés a 19. század végi Spanyolország érzelmi vagy szentimentális vízióinak helyébe lép, '98 toposza immár kevésbé traumatikus vonásokat ölt. Így például a hadtörténet feltárta, hogy ez a háború az Egyesült Államokkal a "kisebbik rossz" változatként értékelhetõ, olyan - minimálisra tompított - összeütközésként, mely lehetõvé tette a gyarmati válság "méltósággal" történõ lezárását.
Ma már tudjuk, a spanyol kormány a háborúra szavazott, amelyrõl tudta, hogy elveszti, mivel félt - egyébként úgy tûnik, alaptalanul -, hogy a lehetséges alternatívák - azaz a kubai felkelõk elõtti meghátrálás vagy Kuba békés átadása az Egyesült Államoknak - új katonai felkelést vagy magának a monarchiának a bukását vonnák maguk után.
Másfelõl, ama erõfeszítések ellenére, melyek a vereség gazdasági hatására kívánják a súlyt helyezni9 és eltúlozzák e gyarmati területek elvesztésével járó, a spanyol gazdaságra gyakorolt negatív hatást, ma már tudjuk, hogy e hatás nem volt sem túl nagy, sem túl tartós. A gazdaságtörténészek egységesek abban, hogy historiográfiai túlzásnak tartják a '98 "katasztrofális" hatásáról írottakat. A kereskedelmi visszaesés, bár jelentõs volt (mindenekelõtt néhány körzetben, például Katalóniában), nem vált meghatározóvá, mivel az utolsó amerikai spanyol gyarmatok akkoriban nem álltak cserekapcsolatban Spanyolországgal (kivéve Katalóniát), s elszakadásuk a tõke repatriálásával járt (több milliárd pesetára becsülik ezt az összeget), ami az anyaországra igen jótékony hatást gyakorolt. Ez bõségesen pótolta a védett piacok elvesztését és a rettenetes háborús adósságot. Egyszóval tehát Spanyolországban nem '98-cal kezdõdött a depresszió periódusa, s nem is okozott gazdasági válságot, ám valóban az Állam legitimációs, bár rövid távú válságához vezetett.10
Úgy tûnik, az irodalom- és eszmetörténet is komolyan megkérdõjelezi ma már ama idõk nagy alkotóinak "kilencvennyolcasságát" és újravizsgálja szerepüket, mint olyan, a változásban érdekelt és tehetséggel megáldott értelmiségiekét, akik az akkori Spanyolország számára politikai alternatívákat fogalmaztak meg. Az is közismert, hogy ezek az írók és értelmiségiek nem sok fájdalmat mutattak a gyarmatok elvesztése miatt. Nem volt ez más, mint a viták állandó köntöse, mely viták valójában legalább egy évtizeddel korábbiak, mert a "kilencvennyolcasok"-nak is éppen az "fájt", ami a korábbiaknak (Larra, Galdós, Clarín), vagyis a caciquismo, a korrupció és a liberális elképzelések kudarca.
A "szerencsétlenség" szó állandó emlegetése a "kilencvennyolcas" szövegekben olyan tény, amely talán az események - különösképpen az Egyesült Államokkal szembeni vereség - túldimenzionáltságának az érzetét is jelzi; az eseményeket mint kollektív kudarcot élték meg, de azok valójában nem jelentettek sokkal többet, mint egy nemzetközi válságot, abban a válságsorozatban, amely ugyanebben az idõben érintett más országokat is: Portugáliát, Itáliát, Franciaországot. Csaknem 20 éve annak, hogy Jover bemutatta a kilencvennyolcas események hosszú listáját, arra utalva, hogy Spanyolország nemzetközi válsága nem volt kivételes jelenség.11 Azonkívül Spanyolország '98 után továbbra is rendelkezett gyarmatokkal a Guineai-öbölben, részt vett az Afrika felosztására összehívott, egymást követõ konferenciákon, és évtizedeken keresztül megszervezte és megõrizte Nyugat-Szaharát.
Végsõ soron a spanyol '98 a gyarmati újrafelosztás folyamatának részét képezte, vagyis a régi hatalmak területeinek átadását a tengerentúli expanzióra törekvõ más államoknak. És e folyamatban, melyben Spanyolország veszített, az ekkor elcsatolt területek már csak valamikori amerikai birodalmának a maradékát (megközelítõleg két százalékát) jelentették. Ez a birodalom valójában 1824-ben veszett el, anélkül, hogy akkor bármilyen "traumát" is okozott volna az uralkodó osztályokban, akik aztán késõbb 1898 traumájának hatásáról beszéltek - pedig 1898 csak igen korlátozottan befolyásolta a városi, mûvelt középosztályokat.
Milyen szerepe lehet ma ezen "szerencsétlenségre" való megemlékezésnek? Itt ugyancsak lehetséges az összevetés az 1492-es évfordulóval, amelynek fõ eredménye 1992-ben tudományos szempontból egy olyan historiográfiai vita volt, amely számos könyv kiadásán túl egyáltalán nem hozott újdonságokat. A mostani elsõ centenáriumi megemlékezés események, találkozások, viták, konferenciák tömegét hozta. Ezekben az években Spanyolországban megsokszorozódtak a könyvek a gyarmati válságról, bár valószínûleg azok a könyvek lesznek túlsúlyban, amelyek e válság hatásait és következményeit magában Spanyolországban mutatják be. A megemlékezés magára Spanyolországra összpontosul. Januárban nyílt meg Madridban az 1898, Spanyolország, századvég címû kiállítás, amelynek bevallott célja az, hogy "megnyissa azon év centenáriumi megemlékezéseit, melyben Spanyolország elveszítette utolsó gyarmatait", de tulajdonképpen azt mutatja be, hogyan szórakoztak a spanyolok 1898-ban. Egyetlen szó sem esik ugyanis a kubaiakról, a puertoricóiakról, a Fülöp-szigetekiekrõl, bár ezen területek "elvesztése" motiválta a kiállítás megrendezését.
A spanyol látószögnél azonban, amely az amerikai (vagy Fülöp-szigeteki) dimenzió elfelejtésében manifesztálódik, még aggasztóbb az a "spanyolista" perspektíva, amely továbbra is él bizonyos kicsiny, de jelentõségteljes körökben és környezetben. A Történeti Akadémia egy publikációjának vezetõ cikke például, utalva egy 1996 decemberében José Rizal12 emlékére emelt szoborra, a következõt írja: "Spanyolország, amely halálra ítélte a Fülöp-szigeteki szabadság védelmezõjét, ma ugyanazzal a nagylelkûséggel, mellyel korábban Bolívárt, San Martínt és annyi más személyt elismert, most ismeri el az õ érdemeit." Ezután a cikk Eloy Gonzalo Garcia Cascorróban tett kalandjára (Kuba, 1896 õsze)13 és a Baler-epizódra (Fülöp-szigetek, 1899)14 utal, s felteszi a kérdést: "Túlzás lenne kérni, hogy Spanyolország, amely annyi nagysággal fogadta be azokat is, akik valaha ellenségei voltak, felhasználhassa '98-at arra, hogy az õ hõseit is megbecsüljék? Nincs olyan nemzet a világon, ahol annyi emlékmû található korábbi ellenfeleinek szentelve, mint Spanyolországban. Tartunk tõle, hogy olyan spanyoloknak, akik Spanyolország szolgálatában vesztették életüket Kubában vagy a Fülöp-szigeteken azokban a konfliktusokban, amelyek az Egyesült Államokkal vívott háborúval fejezõdtek be, nincs emlékmûvük Madridban, még Rizal szobránál jelentéktelenebb sem. Fognak-e valaha ilyen emlékmûvet felállítani Havannában? Talán készülnek már hasonlóra Manilában, esetleg Washingtonban már keresik is ezek helyét?"15
Az olyan felvetések, amelyek gyakran összekapcsolódnak annak a tézisnek az ismételgetésével, mely szerint az Egyesült Államok az igazi bûnös a spanyol "katasztrófáért", mivel a kubaiak képtelenek lettek volna megnyerni a háborút, sem felejtethetik el velünk az agresszív nacionalizmust vagy a hazafias lelkesedést, mint tényezõt abban, hogy e nagyhatalom beavatkozott a spanyol-kubai háborúba. 1898-ban a sajtó és a politikusok beszédei a "spanyol oroszlán" nagylelkûségérõl és bátorságáról áradoztak és becsmérelték a "jenki disznó" gyávaságát és fösvénységét - s e jellemzések nagy népszerûségnek örvendtek. Mint példát említjük, hogy a madridi farsangon 1898 februárjában az elsõ díjat egy disznónak adták, amelyet jenki ruhába öltöztettek.16
És ha létezik a spanyol történetírásnak olyan áramlata, amely kiáll a kor Spanyolországa mellett, és a dicsõ tengerészeket és a spanyol katonákat magasztalja, valamint a hõsiességet és a hazafias büszkeséget, ugyancsak megtalálhatók Spanyolországban a kubai "szeparatistákra", a "kalóz" expedíciókra vonatkozó utalások (a spanyol hatóságok a múlt században így nevezték a spanyol felkelõk akcióit) is. Ugyancsak nem ritkán hallani tekintélyes történészektõl azt a kérdést: Kuba vajon miért akart függetlenné válni,17 milyen motívumok játszottak ebben szerepet? Olyan kérdés ez, mely egy másik, hasonló jellegû kérdéssel vág össze: meg voltak-e Kubában a függetlenné válás feltételei? Ha azonban tekintetbe vesszük a 19. századi Kuba gazdasági-társadalmi és kulturális fejlõdésének igen magas szintjét, amely sok tekintetben magasabb volt, mint Spanyolországé, nyilvánvalónak tûnik, hogy igen is megvoltak a feltételek ahhoz, hogy harcoljon függetlenségéért, és hogy azt megszerezze. Éppen ezért az igazi kérdés nem az, miért függetlenedett Kuba, hanem az, hogy miért nem tette ezt elõbb, ami ugyancsak bõségesen tárgyalt téma, amelytõl nem esik távol magának a spanyol gyarmatosítás revitalizációjának a kérdése.18
Jellegzetes tünetként azonban megfigyelhetõ a mai Spanyolországban az is, hogy a '98-ra való megemlékezés egy adott pillanatban átváltozik a "jobboldal", a politikai konzervatívok felmagasztalásává, mutatja ezt például Cánovas del Castillo19 konzervatív politikus személyének dicsõítése, szemben a liberális Sagastával20. Újraértékelik Valeriano Weyler21 figuráját is, akit "havannai emberünk"-ként minõsítenek, s úgy mutatják be, mint a gerillaellenes hadviselés stratégáját, mint "hatékony, profi katonát egy kaotikus Spanyolországban; a köztársasági Róma egy tábornokát a puccsista generálisok országában."22
Befejezésül néhány rövid terminológiai megjegyzést szeretnék tenni - hiszen a szavak egyébként sohasem "ártatlanok". Az 1898-as évet általában úgy definiálják, mint a "gyarmatok elvesztését" (ha nem éppen "gyarmataink elvesztéseként"); olyan évként, "amikor Spanyolország elveszítette birodalmát". Olyan kifejezések ezek, amelyek nem egyszerûen spanyol felfogást tükröznek, hanem egyenesen "spanyolistát", mely felfogás még e konferencia meghívójában is szerepel: "Spanyolország utolsó amerikai gyarmatai elvesztésének évszázada".
Kubai látószögbõl nézve azonban miért lenne ez "veszteség"? Spanyolország tényleg elveszítette "az õ" gyarmatait. De ezek nem "elvesztek", bár sajnos a függetlenségüket sem "nyerték el", ebben az 1898-as évben, amelyhez pedig joguk volt, és amelyért harcoltak. Ezért persze pontatlan lenne az a megfogalmazás is, hogy "Kuba, Puerto Rico és a Fülöp-szigetek függetlenségének centenáriumát" ünnepeljük - pedig ezzel is ugyancsak gyakran találkozhatunk még történészkongresszusok összehívásakor is. Helyesebb, ha azt mondjuk '98-ról, hogy olyan év ez, amely "véget vetett a spanyol kolonializmusnak Amerikában és Ázsiában". Ez ugyanis véleményem szerint olyasvalami, ami méltó a megemlékezésre és az ünneplésre, mert a volt gyarmatok felszabadulásának folyamatában elõhaladást, a spanyol kolonialista politikában pedig hátralépést jelent - miközben a Spanyolország és volt birtokai közötti új viszony kezdetét hozta magával. A spanyol kolonializmus veresége nem a függetlenséget jelentette, hanem az észak-amerikai imperializmus mérgezett almájának az elfogadását; mégis, ami megemlékezésre méltó eközben, az a Kuba és Spanyolország közötti gyarmati-politikai kapcsolatok megszakadása, ami azonban ugyanakkor nem jelentett szakítást a kubaiak és a spanyolok között. Éppen ellenkezõleg: 1898 után igen sok spanyol (mindenekelõtt gallegók és asztúriaiak) vándorolt ki Kubába; ekkor kezdõdött valójában ennek az országnak az "intenzív hispanizálása",23 segítve magunk mögött hagyni azt a helyzetet, ami százegynéhány éve még igaz volt: "Közöttük (kubaiak és spanyolok között) nem létezik közös ambíció, sem azonos célok, sem kedves emlékek, amelyek összetartanák õket."24
Ne csináljunk tehát egy szomorú '98-at! Tegyünk másként! Ne sírjunk, ellenkezõleg, ünnepeljük a spanyol gyarmati uralom végét; és igen, sajnáljuk, hogy itt és a mi Amerikánk más részein az Egyesült Államok neokolonialista uralma kezdõdött - mert ez és nem más '98 igazi szerencsétlensége, melynek következményei máig érezhetõk. Amikor ugyanis Martí azt mondta: "Kubának mind Spanyolországtól, mind az Egyesült Államoktól szabadnak kell lennie",25 nemcsak politikai cselekvési programját foglalta össze, hanem azt a két külsõ akadályt is megnevezte, amely a 19. század végén meghiúsította, hogy Kubában szabad és méltóságteljes köztársaság jöjjön létre, olyan erkölcsös köztársaság, mely állampolgárainak garantálja a boldogságot és jólétet. Három (a valóságban harminc vagy még több) évbe került megszüntetni ezen akadályok egyikét. A másik még ma is létezik a blokád és a kereskedelmi embargó formájában - a nemzetközi tiltakozás ellenére, amihez csatlakozott II. János Pál pápa is, akinek közvetítési kísérlete ebben az értelemben nem hatékonyabb, mint száz évvel ezelõtt a Vatikán akkori urának, XIII. Leónak közvetítõ akciójáé volt Spanyolország és az Egyesült Államok között.
1998 az az év, amikor a "szerencsétlenség" mellett más évfordulókról is megemlékezünk. Csak kettõre utalnék: Federico García Lorca születésének századik évfordulójára, és az Emberi jogok egyetemes deklarációjának ötvenedik évfordulójára.
Ezen a "másik '98"-on mi spanyolok jól tennénk, ha felhasználnánk minden alkalmat arra, hogy ez utóbbi érvényesülését követeljük, abbahagyva a száz év óta tartó jeremiádákat és a siránkozást a gyarmatok "elvesztése" miatt, de igenis sajnálkozva a rettenetes vereség és megaláztatás miatt, amit e népek az Egyesült Államoktól elszenvedtek.
S ha 1492-rõl már említést tettem, Kolumbuszt idézve fejezném be írásomat, aki a Kubába érkezõ európaiak elsõ csoportjának legnagyobbja. Õ 1492. október 28-ának vasárnapján érkezett ide, naplójában ezen a napon ötször használta Kubát illetõen a szép jelzõt: "e sziget a legszebb, melyet emberi szem valaha látott". A következõ napon a szép szó hatszor szerepel, és az Admirális elmondja, hogy ama sziget "igen nagy és oly szép, hogy nem lehet elégszer elmondani". Én magam is ezt teszem; nem szûnök meg jót mondani Kubáról, vagy, hogy Martíval szóljak, "nem szûnök meg védeni és szeretni ezt az országot".26
De persze Spanyolországot sem, amint azt Rubén Dario is tette, aki a kubai háború krónikása volt, és még 1899-ben, a "szerencsétlenség" teljes hatása alatt írta hittel és szeretettel teli, optimista vallomását Spanyolországról:
Miközben a világ magához tér, miközben a föld forog, miközben a szív ütése õrzi az álmot, miközben él a költészet, a nemes kitartás, a lehetetlen keresése, a lehetetlen kalandé, egy titkos Amerikáé, melyet meg kell találnunk - Spanyolország élni fog.
Fordította: Anderle Ádám
María Luisa Lavania Cuetos
The memory of '98 in Spain
The memory of 1898 lives in the collective Spanish historical consciousness as `The Year of Disaster', the national tragedy signalling the end of the American and Asian colonial system. Losing the colonies, however, as the author points out, was not a disaster but the beginning of a series of changes that linked up with the modernisation of Spain and with its approaching Europe. Reviewing the historical works published in recent years on 1898 and its effects, the author asserts that these refute the catastrophist interpretation of the event: the military defeat by the United States was not a disabling blow for Spain either from military or from economic or ideological aspects. Indeed, the conditions were already ripe for the independence of Cuba. At the same time, the disruption of colonial-political ties between Spain and Cuba did not mean the severing of cultural-spiritual bonds between Spaniards and Cubans. The author claims that the end of Spanish rule in Cuba, which can be attributed to '98, should be celebrated, and not mourned. What were unfortunate in the affair was rather the consequences of the simultaneous unfolding of what can be regarded as the neocolonist aspirations of the United States.
1 A tanulmány egy Havannában 1998. január 12. és 18. között tartott tudományos konferencián elhangzott elõadás szövege. (A fordító jegyzete.)
2 Goytisolo, Juan: El 98 que se nos viene encima. El País, 1997. május 27.
3 Raza (A faj) címû film a kubai háborúban kezdõdik, a fõszereplõ - aki magát Francót szimbolizálja - apjának halálával, aki a tehetetlenséget és a liberális politikusok hazafiatlanságát ostorozza.
4 García, J. R. Milán és mások: Percepción y memoria del desastre del 98. Madrid, Historia abierta, 21. szám, 1997. október 17. 17. (a továbbiakban: Historia abierta)
5 A spanyol vidéket teljhatalommal ellenõrzõ, a központi kormányokkal jó kapcsolatot fenntartó "kiskirályok" - legtöbbször helyi nagybirtokosok - neve "cacique". Innen e jelenség általánosító elnevezése. (A fordító jegyzete.)
6 Institución Libre de Enseñanza - 1876-ban alapította Francisco Giner de los Rios; a reformgondolkodás és megújulás egyik szellemi központja lett Spanyolországban. (A fordító jegyzete.)
7 Junco, José Alvarez: La nación en duda. In: Más se perdió en Cuba. Cuba, 1898 y la crisis de fin del siglo. Madrid, 1998. 463. (a továbbiakban: Más se perdió en Cuba)
8 98 y "Noventayochismo." Historia abierta 13.
9 Diario de las Secciones de Cortes. Congreso de los diputados. 1898. szeptember 12. Sagasta beszéde a vereségrõl.
10 Más de perdió en Cuba 261-344.
11 Jover Zamora, José M.: 1898. Teoría y práctica de la redistribución colonial. Madrid, 1979.
12 Rizal, José (1861-1896), Fülöp-szigeteki orvos, költõ, akit spanyolellenes felkelõként a spanyolok elfogtak és kivégeztek. (A fordító jegyzete.)
13 Gonzalo García, Eloy (1876-1897), spanyol katona, aki a kubai felkelõk ellen vívott cascorrói ütközetben végrehajtott bátor, önfeláldozó akciója révén vált ismertté. (A fordító jegyzete.)
14 Baler egy Fülöp-szigeteki helység neve, ahol a helyi felkelõk támadása idején Enrique de las Morenas kapitány, mint a spanyol történetírás említi, "hõsiesen ellenállt". (A fordító jegyzete.)
15 Historia abierta 1997. február. 20. szám.
16 Balfour, S.: The Lion and the Pig: Nationalism and National Identity in Fin de Siécle Spain. In: C. Mar Molinero és A. Smith (szerk.). Nationalism and the Nation in the Iberian Peninsula. Cambridge, 1995.
17 Martí, José: Obras Completas. I. kötet, Madrid, 1975. 94. (a továbbiakban: Martí)
18 Más se perdió en Cuba 31-89.
19 Cánovas del Castillo, Antonio (1828-1897), konzervatív spanyol politikus, 1874 után többször volt kormányfõ. 1897 augusztusában - miniszterelnökként - egy anarchista merénylet áldozata lett. (A fordító jegyzete.)
20 Sagasta, Práxedes Mateo (1825-1903), liberális politikus, több spanyol kormányban miniszter. 1897-ben, Cánovas del Castillo halála után õ lesz Spanyolország miniszterelnöke. (A fordító jegyzete.)
21 Weyler, Valeriano (1838-1930), spanyol tábornok, a kubai háborúban kegyetlenségérõl vált világszerte ismertté. A korabeli magyar sajtó "a mészáros Weyler"-ként emlegeti. (A fordító jegyzete.)
22 Cardona, Gabriel - Losanda, Juan Carlos: Weyler. Nuestro hombre en La Habana. Madrid, 1997.
23 Maluquer de Motes, J.: Nación e inmigración en Cuba, siglos XIX y XX. Barcelona, 1992.