Donald S. Lutz

Az alkotmányosság 1945 óta:
gyakorlati és elméleti áttekintés

Visszatérés az alapokhoz

Thomas Jefferson híres arról a mondásáról, hogy minden nemzedéknek szüksége lenne egy kis "forradalomra" a szabadság áldásainak megõrzése érdekében. A "forradalom", "revolúció" az õ korában, mai jelentésével ellentétben, nem a múlttól való erõszakos elszakadást, hanem a jelenbõl való átgondolt fejlõdést, evolúciót jelentette. A korai amerikai állami alkotmányok az "alapelvekhez való gyakori visszatérést" a szabadság és az alkotmányos kormányzás védõbástyájaként emlegették. Az Egyesült Államok Alkotmányának megfogalmazói a dokumentum végére nem hirtelen ötletként illesztették a módosítási (kiegészítési) eljárást, hanem az alapokhoz való ezen gyakori visszatérés, e permanens [r]evolúció megfogalmazásaként. Az Egyesült Államoknak ma igen nagy szüksége van arra, hogy visszatérjen az alapokhoz. A "visszatérés" nem egyenlõ a "visszaállítással" vagy "az eredeti szándékhoz való ragaszkodással". Az amerikai alapítók szándékairól a közelmúltban folytatott vita egyáltalán nem nevezhetõ meddõnek, ám itt most nem errõl a vitáról van szó. Az "alapelvekhez való visszatérés" inkább azt jelenti, hogy gondolatban visszamegyünk és fejtegetéseink során újra megragadjuk azokat az elveket, amelyek áthatják alkotmányos rendszerünket, és meghatározzák szellemét; azt, hogy a megváltozott körülmények és elkötelezettségek fényében újragondoljuk ezeket az elveket, és mai nyelven, mai jelképekben megerõsítjük azt, ami még mindig az igazságot mondja nekünk, vagy megváltoztatjuk ezen elveket, és formálisan is ratifikáljuk a rajtuk végrehajtott módosításokat és kiegészítéseket. Bizonyos mértékben mindig is ezt tettük, de a Legfelsõbb Bíróság döntéseinek felhasználása a lehetõ legkevésbé hatékony vagy hatásos módja az alapokhoz való visszatérésnek, és nagyon sok figyelmetlenség, félreértés származott abból, hogy mostanában ehhez az eszközhöz folyamodtunk.

Némileg mulatságos, hogy részben azért van szükségünk ilyen visszatérésre, mert politikai rendszerünk fél évszázadnyi küzdelem után végre diadalmaskodott politikai ellentétünkkel, a nem demokratikus, nem alkotmányos Szovjetunióval szemben. Azonban a kommunizmus ellen vívott hosszadalmas harc során a saját alkotmányos demokráciánkban keletkezett torzulások egyrészt még mindig elemzésre várnak, másrészt olyan politikai szókincset hagytak ránk, amely a leírások tekintetében túl gyakran pontatlan, elméletileg pedig félrevezetõ. Egyszóval, az alapelvekhez való visszatéréshez szükséges beszédmód, diskurzus elkezdését éppen a terminusoknak a siker okozta pontatlansága akadályozza. Ennek oka részben a figyelmetlenség, de részben az a feltételezés is, hogy mivel azt tudtuk, mi nem tetszik hidegháborús ellenfelünkben, egyben azt is világosnak véltük, mi az, amit védelmezünk. A szovjet kommunizmus azonban annyira távol állt az alkotmányos demokráciától, hogy vele szemben a nem kommunista önkényuralmi rendszerektõl a laissez faire elvét radikálisan követõ kormányzatok tulajdonképpeni anarchiájáig minden felsorakoztatható.

A kommunizmus bukása nem csak azzal járt, hogy újra kell értékelnünk saját alkotmányos demokráciánkat, de azzal is, hogy másutt is létrejöttek alkotmányos demokráciák, és ezek tanulmányozását a magunk hasznára fordíthatjuk. Az alapelvekhez történõ széleskörû visszatérés során Kelet- és Közép-Európában - valamint a világ egyéb olyan részein (különösen Latin-Amerikában), ahol a hidegháború befejezõdése lehetõvé teszi, hogy az ilyen visszatérés a belügyekbe való külsõ beavatkozástól mentesen, viszonylag szabadon történjen - pontosan annak a fajta forradalomnak, revolúciónak a szemtanúi lehetünk, amelyrõl Jefferson beszélt. A civil társadalom jellegérõl és fontosságáról másutt folytatott diskurzus következményeképpen például az Egyesült Államokban is kiújult a vita a civil társadalom hanyatlásáról és arról, hogy mi módon, illetve milyen mértékben változtassunk hazánkban az állampolgárok nevelésén. Az a véleményem, hogy valami hasonlót várhatunk a jogállamiság és a politikai részvétel tekintetében is.

Az utóbbi idõben elszaporodtak az alkotmányosságról és az alkotmánytervezésrõl írt könyvek és cikkek, és szépen fejlõdõ iparág lett a politikai rendszerek kategorizálására alkalmas új, komparatív módszerek kigondolása. Ezzel egyidejûleg fellendült a nemzetállam halálát jövendölõ irodalom. Ebben egy olyan huszonegyedik század képe bontakozik ki, amelyben egyre több demokratikus nemzetállamot kapcsolnak össze a tõke, az áruk és a munkaerõ világpiacai, amelyek aztán fokozatosan megfosztják jelentõségüktõl a demokratikus nemzetállamokat. Szólnak azonban amellett is érvek, hogy ennek pontosan az ellenkezõje igaz. A világpiacok folyamatos növekedését éppen az alkotmányos demokráciák fokozottabb helyi kontrollja biztosítja. Más szóval, Ázsia új keletû gazdasági nehézségei a népfelség intézményein túl a jogállamiság és az átlátható politikai és gazdasági folyamatok fontosságát is kiemelik - a politikai korrupcióval, az önkényes vagy tekintélyuralmi kormányzattal, illetve a központosított elit döntéshozatalával szemben. Az alkotmányos demokráciát lényegében a jogállamiság és a népfelség határozza meg. A nemzetközi piacok hosszú távon egybefonódnak az alkotmányos demokrácia további egészségével és terjedésével. Még az összekapcsolt számítógépes hálózatokkal összefüggõ technikai újítások is függnek az alkotmányos demokráciától, illetve segítik annak terjedését.

Ezt az összekapcsolódást talán egy e-mail-üzenettel lehetne életszerûen érzékeltetni, amelyet valamikor az utóbbi tizenöt év során (1983 és 1998 között) kaptam:

"Elnézést a késedelmes válaszért - az áramszolgáltatást ki-bekapcsolják mindennap. Nem tudok részt venni a konferenciáján, mert az utazás körülményes, és a családommal kell maradnom, mert lehet, hogy súlyosbodik a helyzet, és megszaporodnak az erõszakos cselekmények. Éjszaka lövöldöznek az utcán, és emberek eltûnnek. Az építkezések, tatarozások leálltak, a pénz eltûnt, és nagy probléma az élelmiszerszállítás. Szinte semmi mozgás nincs az országba be, illetve innen ki, és így az ön"

[A KAPCSOLAT ITT MEGSZAKADT]

Az illetõ és a családja azóta már biztonságban van egy másik országban. Vajon honnan küldte az üzenetet? - Szomáliából, Eritreiából, Ugandából, Panamából, Mexikó déli vidékérõl, Sri Lankáról, Boszniából, Zairébõl, Haitiról, Kambodzsából, Sierra Leonéból, Peruból, Afganisztánból, Burmából, Kolumbiából, Chilébõl, Brazíliából, Moldáviából, Venezuelából, Algériából, Örményországból, Azerbajdzsánból, Argentínából, Dél-Afrikából, Irakból, Kuwaitból, Tadzsikisztánból, Jemenbõl, Szudánból, Albániából, Bulgáriából, Nigériából, Angolából, Nicaraguából, Kongóból, Ruandából, Csecsenföldrõl, Libanonból vagy Kasmírból? E helyek bármelyikérõl küldhette volna, de valójában máshonnan jött az üzenet. A rend - azaz a tényleges helyi hatalom - hiánya megbénította a kereskedelmet, a pénzpiacokat, de még az internetet is. A nemzetállamok, illetve azok helyi megfelelõi továbbra is alapvetõ, elengedhetetlen feltételét képezik e világpiacok és hálózatok mûködésének. Sõt, a nemzetállamok elszaporodása és legalább a helyi szuverenitás látszatához szükséges alkotmányok bevezetése mögött is a lokális rend iránti igény húzódik meg. Ugyanakkor e nemzetközi hálózatok jelenléte és mûködése olyan kényszereket hoz létre, amelyek egyrészt a tényleges helyi szuverenitás, másrészt - hosszú távon - az alkotmányos demokrácia elterjedése irányába hatnak. A rövid életû "ázsiai modell", noha eleinte gazdaságilag nagy sikereket ért el, jól szemlélteti ezeket a kényszereket, ahogy igazi alkotmányos demokrácia relatív hiányában Japánt, Koreát, Tajvant, Szingapúrt, Thaiföldet, Indonéziát és Malajziát egyre erõsebben meg-megrázzák a gazdasági áramlatokban beálló gyors változások.

Az alábbi grafikon az alkotmányos demokráciák számának az utóbbi években bekövetkezett növekedését valamint a további terjedés lehetõségét szemlélteti. A folytatódó gazdasági fejlõdés és az alkotmányos demokrácia közötti kapcsolat jelenti az alapelvekhez való világméretû visszatérés mögött meghúzódó hajtóerõt. A grafikont követõ táblázatok (A-D) megkísérlik az alkotmányosság szempontjából kategorizálni a különbözõ országokat. Noha egyes országok továbbra is mozognak egyik kategóriából a másikba, a listák arra azért jók, hogy rámutassanak a lényegre.

Ahhoz, hogy az alkotmányos demokráciák alábbi listájára felkerülhessen, egy nemzetnek a következõ öt teljesítmény-kritériumnak kellett megfelelnie:

1) Olyan alkotmánya legyen, amelyet nem figyelmen kívül hagynak, hanem betartanak;

2) Az alkotmány a jogállamiságon alapuljon, és támogassa azt;

3) Szabad választások legyenek, s ezeken lényegében a teljes felnõtt lakosság részt vegyen;

4) Legyen két vagy több, egymással versengõ párt;

5) Szabad választások útján immár megtörténjen egy békés hatalomváltás a versengõ pártok vagy lényegesen különbözõ pártkoalíciók között; vagy pedig bizonyosak legyünk abban, hogy a jelenleg hatalmon levõ párt vagy pártkoalíció felváltásával járó választási eredményt békés hatalomváltás követné.

Mûködõ alkotmányos demokráciák

A D-csoportot most egy pillanatig figyelmen kívül hagyva, 1998-ban körülbelül 53 alkotmányos demokrácia mûködött több mint 2,2 milliárd lakossal - noha komoly érvek szólnak amellett, hogy az elõbbi szám ténylegesen közelebb lehet a hatvanhoz. A C-csoport országait komparatív tanulmányokban általában nem veszik figyelembe, mivel túl kicsik és ezért kedvezõtlenül befolyásolhatják az empirikus tanulmányokat. A méret azonban egyáltalán nem mellékes változó az alkotmányosság szempontjából, hiszen itt az elsõ számú szabály az, hogy az alkotmány igazodjék a néphez és annak körülményeihez. Ez a szabály megköveteli, hogy figyelembe vegyük a kisebb demokráciákat, mégpedig azért, hogy a terület, illetve a lakosság nagyságával kapcsolatos tendenciákat tanulmányozhassuk. Hasznos lehet az A-csoport országainak áttekintése is ebbõl a szempontból. Ausztriának, Belgiumnak, Costa Ricának, Dániának, Finnországnak, Görögországnak, Írországnak, Izraelnek, Norvégiának, Svájcnak, Svédországnak de a Cseh Köztársaságnak, Magyarországnak és Portugáliának más, tízmilliónál kevesebb lakosú országokkal együtt talán több közös vonása van a C-csoport demokráciáival, mint az A- vagy B-csoport többi országával.

Nem szabad azonban a méretet elhanyagolni a másik végletnél sem. A másfélmillió négyzetkilométernél nagyobb területû, illetve a 75 milliót meghaladó lakossággal rendelkezõ országok erõsen hajlanak a föderális vagy kvázi-föderális struktúrák felé. Ezért aztán hasznosabb lehet, ha Franciaországot tekintjük az egyesült Európa kormányzata modelljének, és nem Izlandot állítjuk példaképül Franciaország, az Egyesült Államok vagy Venezuela elé. Más szóval, vajon lényegtelen-e Németország számára, hogy földrajzilag kisebb a területe, mint Paraguayé; vagy Mexikó számára, hogy területe nagyobb, mint Franciaországé, Németországé, Olaszországé, Nagy-Britanniáé és Spanyolországé együttesen? Vajon valóban mindegy, hogy a legnagyobb területû európai ország (Franciaország) csak a tizenegyedik lehetne ebbõl a szempontból Amerikában (kisebb, mint Bolívia területének a fele); vagy hogy Portugália, Svájc, Hollandia, Belgium és Ausztria nemcsak Guatemalánál, Hondurasnál és Nicaraguánál, de Kubánál is kisebbek? Talán nem számít mindez, és lehet, hogy a modern kommunikációnak és technikának köszönhetõen Oroszország, Indonézia és India kormányzásának problémái lényegében nem különböznek Svédország, Costa Rica, Olaszország vagy Írország hasonló jellegû problémáitól - vagy legalábbis a különbségeknek nincs köze a méretekhez. Nos, lehet, hogy így van ez, de nem valószínû. A méret kérdését mindig valamilyen "sokféleség" kategóriája alá sorolják, s ennek következtében - eléggé valószínûtlenül - feltételezik, hogy egy adott intézményrendszer megfelel Brazíliának, akár húszmillió, akár kétszázmillió lakosa is van, amennyiben ez a viszonylagos sokféleség állandó. A problémát itt az jelenti, hogy az emberi történelmet ismerve igen valószínûtlennek tûnik, hogy a lakosság jelentõsen megnövekedne anélkül, hogy fokozódna a sokféleség - Japán lehetne a kevés létezõ kivétel egyike. Másrészrõl viszont bizonyos alkotmányos formák különösen alkalmasak a sokféleség rendkívüli megnövekedésének kezelésére - ilyenek például a föderalista rendszerek.

Az alapokhoz való visszatérésünk során nem tételezzük fel, hogy az élet egyes változói vagy oldalai lényegtelenek, habár eleinte úgy vélhetnõk, hogy ezek közül egyesek fontosabbak másoknál - és ezek nem mindig azok, amelyeket manapság oly magától értetõdõnek tartunk. Az alkotmányos demokráciák egyre növekvõ száma és a bennük fellelhetõ változók sokféle keveréke végre lehetõvé teszi, hogy az alkotmányos demokráciát úgy tanulmányozzuk, ahogy Arisztotelész tanulmányozta az alkotmányosságot általában. Az alkotmányos demokrácia történelme nemrégen olyan szakaszba lépett, amelyben a jelenséget már nemcsak lehetséges, hanem szükséges is tanulmányoznunk. A nemzetállam nem múlik el magától. Minden új fejlemény, amelyet egy szorosabb kölcsönös kapcsolatokon alapuló jövõ látnokai megemlítenek, megköveteli, hogy zavartalanul mûködjön a nemzetállamhoz hasonló valamilyen politikai képzõdmény, és elõnyben részesíti az a nemzetállamnak azt a formáját, amelyet alkotmányos demokráciának nevezünk. A nemzetek fölötti szervezetek fejlõdése még mindig a nemzetállamok által gyakorolt "helyi" irányításon nyugszik, akár a NAFTA-ról akár a Dél-Amerikai Regionális Közösségrõl van szó. Még az Európai Unió gondolata is vagy tagállamai további létezésén vagy egy igen nagy nemzetállam létrehozásán alapul.

Általános alkotmánytani fejlemények a II. világháború óta¹

Noha most az alkotmányos tervezés elméleti alapelveivel foglalkozunk, ezek az alapelvek nincsenek elválasztva az alkotmányos demokráciák tényleges viselkedésétõl. Késõbb rendszerezettebb formában visszatérünk erre a viselkedésre, most azonban általánosságban áttekintjük az elmúlt ötven év irányzatait, és az ezekbõl levonható tanulságok némelyike kiváló alkalmat nyújt az alapelvek tárgyalásához.

1) Az alkotmányos demokráciák száma 1947 óta 1998-ig epizodikus jelleggel, ám határozottan, tizenkilencrõl ötvenháromra növekedett. A korábbi grafikon sima és gyorsuló növekedés benyomását kelti, azonban ezt a növekedést történetileg a gyors emelkedéseket követõ hosszú stagnálások vagy hanyatlások jellemzik. A Szovjetunió felbomlása okozta a legutóbbi felfelé ívelést, korábban pedig a gyarmati rendszer felbomlása indított el hasonló változásokat. Jelenleg nagy a valószínûsége annak, hogy a következõ évtizedben az alkotmányos demokrácia próbáját kiálló országok száma hatvan fölé emelkedik, majd stagnálás következik, esetleg kisebb csökkenés is. Az alkotmányos demokráciák görbéje nagyjából az írott alkotmánnyal rendelkezõ országok görbéjét követi - egy évszázados késéssel, de az eltérés újabban ötven évre csökkent. Az alkotmányosság hálás, ám sok nehézséggel járó kormányzati forma, és nem várható, hogy jövõbeni szignifikáns elterjedése gyors vagy elkerülhetetlen lesz. A grafikonból arra azonban lehet következtetni, hogy ha egy nem demokráciának van írott alkotmánya, akkor a rendszer demokratizálása irányában hosszú távú kényszerítõ erõk mûködnek. Az írott alkotmány kicsit olyan, mint egy önbeteljesítõ prófécia. Az utóbbi ötven év tapasztalatainak egyik tanulsága azonban mégis az, hogy noha a huszonegyedik század küszöbén biztosnak látszik az alkotmányos demokrácia helyzete, terjedése egyáltalán nem könnyû, nem bizonyos. Diffúziós görbéje erõs és reményt keltõ ugyan, de ne feledjük, hogy két teljes évszázad nyereségei és veszteségei során jutottunk el idáig. Az alkotmányos demokrácia terjedése követi ugyan az írott alkotmányok terjedését, de jelentõs idõbeli lemaradással.

2) Az utóbbi ötven év során mind az egyes intézmények mind pedig az alkotmányos elvek tekintetében jelentõs szerepet játszott a terjedés, pontosabban az átvitel. Széles körben, gyakran változtatásokkal másolták például a német választási rendszert; sõt, a német alkotmányos rendszer lett a leggyakrabban használt minta. Európában és a világ más részein teret nyertek a társadalmi-gazdasági jogok is. A jogtudatosság elterjedése mellett operatív alkotmányos elvként tért hódított a föderalizmus és a kormányzati ágak szétválasztása is. Ez a folyamat nem egyszerû másolás eredménye, hanem az egész világon elõforduló problémák és szükségletek hatékony megoldására alkalmas eljárások és elvek alkalmazásából következik. Az intézmények és elvek elterjedése prima facie bizonyítja, hogy az alkotmányos tervezés igenis fontos dolog, s hogy az intézményi tervezés és az általános politikai eredmények között kapcsolat áll fenn, amely azonban végsõ soron nem ideológiai, hanem pragmatikus és praktikus jellegû.

3) Az 1970-es, 1980-as és 1990-es évek során létrehozott vagy újra létrehozott csaknem valamennyi új demokráciában változó mértékû politikai hatalommal felruházott elnököket választottak. Az újabb demokráciák között az igazi parlamentarizmus elsõsorban a néhai brit birodalomra jellemzõ jelenség marad. Ebben az évszázadban "elnöki" rendszer soha nem változott át parlamentáris rendszerré, az ellenkezõ irányban azonban már végbement változás. Ez nem a parlamentáris forma alsóbbrendûségének a jele, hanem inkább azt mutatja, hogy nagyobb szükség van a hatalmi ágak szétválasztására, mint amilyen mértékben azt az igazi parlamentáris rendszer biztosítani tudja. Nagy-Britanniában a jogállamiságot elsõsorban olyan politikai kultúra tartja fenn, amely megakadályozta a parlamentáris forma rendkívül centralizált és lényegében korlátlan hatalmi szerkezetében rejlõ potenciális hatalmi visszaéléseket. A parlamentáris kormányzás kudarcának magas aránya, különösen Afrikában, az egyedi és partikularista brit politikai kultúra hiányának tulajdonítható. Az úgynevezett "elnöki" rendszerek ugyanakkor hajlamosak arra, hogy parlamentárisabb jellegû intézményeket is magukban foglaljanak, és így a felismerhetetlenségig elmosódott a parlamentáris és nem parlamentáris forma közötti különbség. Épp ezért az összehasonlító alkotmánytanban szükség van új kategóriákra, illetve új elemzõ módszerekre. Ez azonban arra is felhívja a figyelmet, hogy óvatosan kell bánni az olyan kutatásokkal, amelyek az efféle különbségtételt problémamentesként kezelik. Azt a következtetést mindenesetre le lehet vonni, hogy az alkotmányos tervezés nem az optimális forma megtalálásának a tudománya, hanem inkább a régi és az új vegyítésének a mûvészete, méghozzá úgy, hogy az a lehetõségek egymásba olvadó széles skáláját eredményezze. Az intézményi keverékek a lakosság és a körülmények változásával változnak, és a mögöttes valósághoz történõ igazítás mindig fontosabb, mint valamely alkotmányos formához mint optimálishoz való ragaszkodás.

4) A második világháború utáni intézményi változások általában a hatalmi ágak fokozottabb elválasztására való törekvésként jellemezhetõk. A választott elnökök közül sokan minimális jogokkal rendelkeznek, jelenlétüket azonban ellensúlyozza a parlamenteknek az a megnyirbált joga, hogy hivatalnokokat nevezzenek ki, illetve hogy az alkotmányt valamely más testület beavatkozása nélkül módosítsák. Gyakran a választási rendszer szabályozása is kikerült a parlament kezébõl. A hatalmi ágak fokozott szétválasztásának fontos eleme az, hogy mindenütt függetlenebb legfelsõbb vagy alkotmánybíróságok jöttek létre, amelyek léte kiegészíti az erõsebb, illetve megosztottabb végrehajtó hatalom felé mutató tendenciát. Mindezt a törvényhozás felsõ avagy második házának, azaz a bikameralizmusnak az erõsödése egészíti ki. Összegezve, az alkotmányos demokráciában élõk a változások melletti döntéseikkel a hatalom veszélyeivel való józan szembenézés szükségességét valamint a hatalom irányítása és kézben tartása szempontjából fontos alkotmányosság szerepét hangsúlyozzák.

5) Az alkotmányos demokráciákban a döntéshozatal többségi elvû modelljétõl a konszenzusos modell felé történõ elmozdulás figyelhetõ meg. Minél tisztább a parlamentáris rendszer, annál közelebb áll az a többségi elvû modellhez. A konszenzuson alapuló modell különösen kedveli a több irányból megközelíthetõ tanácskozó folyamatokat, valamint az olyan többszörös döntéshozó pontokat, amelyek a folyamat megfelelõ lelassításával olyan törvényhozást hoznak létre, amely nem csupán a lakosság egyszerû többségének a szükségleteit és kívánságait veszi figyelembe. Ez a trend húzódik meg az elõbbi pontban említett tendencia mögött, és kapcsolódik az a következõ kettõhöz is. Az alkotmányokat igazságosságot és igazságot érvényre juttató, nem pedig elõre kiagyalt célok hatékony megvalósítását célzó eszközöknek kell tekinteni.

6) Lassú, ám következetes elmozdulás tapasztalható a központosító, egységes (unitary) kormányzati formáktól a föderatív, vagy még gyakrabban konföderatív vagy konszociációs formák felé. Erre legjobb példa az Európai Unió. A központosító rendszerek legjobban homogén lakossággal mûködnek, és kevésbé jól akkor, ha a lakosság heterogén. Nemcsak az újabb alkotmányos demokráciák kevésbé homogének a régieknél, hanem nagyon sok régi rendszer is fokozatosan felismeri heterogenitásának a múltban elrejtett vagy figyelmen kívül hagyott aspektusait. Ez újabb példája annak, hogy alapvetõ célként az alkotmányt a néphez kell igazítani.

7) Az elõzõ három trend mögött egy igen lényeges, az etnikai, vallási, ideológiai, regionális, faji és bennszülött kisebbségek befogadására és elismerésére törekvõ tendencia húzódik meg. Az ennek érdekében felhasznált intézmények a megosztottságok jellegétõl függõen változnak. A föderalizmus igen hasznos a területi alapú megosztottságok esetén. A bennszülött/õslakos, illetve a faji kisebbségekkel kapcsolatos meghasonlásokat gyakran egyre aktivistább, illetve erõsebb nemzeti törvényszékek kezelik. A bikameralizmushoz regionális, etnikai, illetve vallási megosztottság esetén folyamodnak. Minél sokrétûbb a megosztottság, annál bonyolultabb lesz az alkalmazandó intézmények skálája. Ebbõl pedig az a tanulság, hogy az alkotmánynak nem az a feladata, hogy közvetlenül békét teremtsen, hanem az, hogy segítse a konfliktusokat az utcákról és a csataterekrõl a kompromisszum és a meggyõzés arénáiba terelni.

8) Az alkotmányos demokráciák körében általános és igen jelentõs az elmozdulás a "jogtudatosság" irányába. A jogtudatosság két, többé-kevésbé egyenlõ altendenciával jár: az egyik a csoportjogok, a másik pedig az egyéni jogok felé mutat. Egyes országokban, például Kanadában, e két alirányzat összefonódik. Egyre fontosabb szerepet játszanak az alkotmány egyéni jogokat rögzítõ hosszabb és összetettebb cikkelyei, az úgynevezett "jogok törvényei" (bills of rights), az aktívabb országos bíróságok, valamint a normális politikán keresztül érvényesülõ politikai mozgósítás. Ésszerûnek tûnik - legalábbis egyelõre - az a következtetés, hogy az alkotmányok hosszan ható feszítõerõket hoznak létre, amelyek a fennmaradó igazságtalanságok azonosítása és ezen igazságtalanságok kölcsönösen elfogadható orvoslásának kodifikálása felé hatnak.

9) A legfelsõbb vagy alkotmánybíróságok egy sor országban a növekvõ jogtudatosság keretei között meghatározott társadalmi és politikai igazságosság felé fordulnak. Egy sor országban a bírói beavatkozás azonnali hatása ebben a tekintetben elhanyagolható. A társadalmi és politikai igazságosságot ehelyett legkövetkezetesebben a politikai mozgósítás szolgálta, a "jogok törvénye" tartalmától, illetve egyáltalán a "jogok törvénye" létezésétõl függetlenül. Az egyéni jogok alkotmányos rögzítése és a jogtudatosság igen sok esetben a politikai mozgósítás katalizátoraként és indoklásaként szolgál, a bíróságok tevékenysége pedig inkább legitimizálja, semmint foganatosítja az efféle mozgósítás mögött meghúzódó követeléseket. A részvételt szorgalmazó politikai intézmények nyitottsága és hatékonysága tehát nagyobbnak látszik a törvényes intézményekénél, amikor a heterogenitás következményeinek kezelésérõl van szó. Itt számos lehetséges tanulság kínálkozik. A nép támogatása és elfogadása nélkül az alkotmányok, az egyéni jogokat rögzítõ cikkelyeikkel együtt végsõ soron csupán papírdarabok. Ezek a papírdarabok azonban segítik a politikai cselekvés ösztönzését és keretbe foglalását. Az alkotmányok végsõ soron a nép helyeslésén és aktivitásán alapulnak, és nem logikai vagy jogi mutatványokkal szereznek érvényt önmaguknak.

10) A választási folyamat kulcsfontosságú részvételi intézmény. Meglehetõsen érdekes tehát az, hogy miután egy alkotmányos demokrácia már létrehozott egy választási rendszert, az ritkán változik már meg lényeges módon. Ez arra enged következtetni, hogy önmagában semmilyen választási rendszernek sincs inherens elõnye egy másikkal szemben (például az egy képviselõ/körzetnek a több képviselõs körzettel szemben). Az alkotmánykészítõk, legalábbis a jól mûködõ alkotmányos demokráciákban, sikeresen fejlesztettek ki olyan választási rendszereket, amelyek megfelelnek az érintett lakosságnak, és amelyeket az elfogad. A tanulság itt ismét csak az, hogy fontosabb az intézményeket a néphez igazítani, mint valamilyen optimális intézményi terv megvalósítására törekedni.

11) Az újkori alkotmányosság története során a parlamentáris és az elnöki rendszerek kudarcának aránya gyakorlatilag azonos. A helyzet azonban még ennél is kétértelmûbb, mert míg a kommentátorok hajlamosak egy politikai rendszert ebbe vagy abba az osztályba besorolni, a legtöbb politikai rendszer e két szélsõ típus keveréke, tehát igen nehéz a kudarcért sajátos intézményeket hibáztatni. Inkább arról van szó, hogy a kudarc vagy olyan társadalmi-politikai tényezõk következménye, amelyek bármilyen alkotmányos elrendezést problematikussá tesznek, vagy abból következik, hogy az intézmények és a nép, amelyet szolgálni hivatottak, nem illettek össze. Gyakori hiba, hogy elnöki rendszert hoznak létre egy ilyen államban, és a végrehajtó a régi rezsimet megbuktató hadsereg-fõparancsnok. Vagy például többségi parlamenti rendszert állítanak fel erõsen fragmentált lakosság számára. A modern politikatudomány ismét megerõsítette Arisztotelész kijelentését, miszerint az alkotmányt kell a néphez igazítani, és az olyan nép, amely még nincs rá felkészülve, nem fogja az alkotmányos demokrácia semmilyen formáját sem támogatni. Arisztotelész megmutatta, hogyan kell általános elveket levonni az alkotmányok összehasonlító tanulmányozásából. Ugyanakkor idézett tétele, elvont elveivel együtt azokra a határokra is figyelmeztet bennünket, amelyekre figyelnünk kell, amikor új alkotmányok íróinak adunk tanácsokat. Egy nép akkor hoz létre alkotmányos demokráciát, amikor felkészült rá, és az a jó, ha annak formái hazai gyökerekre támaszkodnak. Eszméket és intézményeket lehet ugyan kölcsönözni, de az alkotmányos demokrácia nem valamiféle ideális terven alapszik, hanem azon, hogy a nép egyetért valami olyasmiben, ami ismerõs és amit megért. Még az olyan ritka esetekben is, amikor külsõ erõk hoztak létre sikeres alkotmányokat (mint például Japánban a II. világháború után), rendszerint léteztek olyan korábbi alkotmányozási tapasztalatok, amelyekre támaszkodni lehetett, az alapvetõ társadalmi és kulturális szerkezet viszonylag érintetlen maradt, és az okiratot az általa szankcionált rendszerben élõ nép fokozatos, de teljes módosítással, formálisan vagy de facto használattal, a magáévá tette. A korábban már levont tanulságok megismétléséhez itt hozzátehetjük, hogy az alkotmányos demokráciában szerzett tapasztalatok szerint az alkotmányosság nem modell, hanem folyamat - véget nem érõ folyamat, amely a tapasztalaton keresztül az illetõ alkotmány alatt élõ nép változó reményeit és szükségleteit juttatja érvényre. 12) A második világháború óta az alkotmányos demokráciák gyakorlata rávilágított egy, az állampolgárság jellegével kapcsolatos csökönyös, állandóan visszatérõ problémára. A közös állampolgárság vajon az állampolgárin túlmutató közös azonosságot is kíván? A régi nemzetállami szemléletben, ahol mind a "nemzet", mind az "állam" dologiasult és összekapcsolódott, a válasz igen. Ez azonban a személyazonosságot az állammal köti össze. Azok, akik nem hajlandók dologiasítani a nemzetet vagy az államot, ezt másképp gondolják, és nemmel válaszolnak. Az állampolgárságnak és a hazaszeretetnek nincs szüksége nacionalizmusra vagy közös identitásra.

Azt azonban igenis megköveteli az állampolgárság és a hazaszeretet, hogy nemzedékrõl nemzedékre öröklõdjék valami, és a jelenleg folyó legtöbb alkotmányos vita arról szól, hogy mi is ez a "valami." Milyen mértékben kell a nemzeti kultúra értékeit továbbadni, és milyen mértékben kell továbbadni egyfajta alkotmányos kultúra értékeit? Elvben egy alkotmányos kultúra több nemzetet is magában foglalhat, de egy alkotmányos kultúra egy adott nemzeti kultúrával is azonosítható. De egy alkotmányos kultúra alapulhat minden nemzeti kultúra fokozatos kihalásán is, ahogy az egyesek szerint az Egyesült Államokban történik. Lehetséges-e alkotmányosság úgy, hogy az alkotmányos kultúra mögött nincs kulturális komponens, vagy ez már az identitásnélküliség politikája?

Írásunk következõ része foglalkozik majd az ennek a problémának a végiggondolásához szükséges fogalmi keretek leírásával, annyit azonban már most is megemlítek, hogy túlságosan sok szó esik mostanában az államhatalomról, és nem elég a civil társadalomról. Miért tételezik fel olyan sokan, hogy az állam a jogokat védelmezi, amikor a jogokat eredetileg éppen azért találták ki, hogy a polgárokat védjék meg az államtól? A többszörös identitás problémája nem új jelenség, de a politikai rendszer egyetlen nemzettel történõ azonosítása viszonylag új, a hegeli etatizmusban gyökerezõ találmány. Ideje lenne legalább elgondolkodni azon, hogy e kettõt hogyan és milyen mértékben lehetne szétválasztani.

Végezetül: mostanában illendõ alkotmányba foglalni mind a társadalmi-gazdasági, mind pedig a csoportos jogokat, de vajon milyen mértékben segíti hosszú távon ezek bármelyike az alkotmányos demokráciák egészségét? Az elsõ azt jelenti, hogy minden állampolgárt egyformán kell kezelni, méghozzá nem a minimális, a törvény elõtti egyenlõség értelemben. Az utóbbi mögött pedig az a gondolat rejlik, hogy az állampolgárokat nem szabad egyformán kezelni. E két elv között fennálló elméleti és gyakorlati ellentmondás gyakran rejtve marad. Ráadásul mind a társadalmi-gazdasági, mind pedig a csoportos jogok alkotmányba foglalása azt eredményezi, hogy erõsödik az állam jogszavatoló szerepe. Ez pedig nemcsak meghiúsíthatja a jogok tényleges funkcióját, hanem akadályozhatja a polgárok képességének és érdekeltségének érvényesítését is olyan politikai célok megvalósítására, illetve megvalósításában, amelyek különböznek attól, amit egy alkotmányosan orientált bíróság támogathatna. Mindez rövidre zárja az állampolgárság mint olyan szerepét, és az alkotmányosságot objektíven elõre meghatározott kimenetelek halmazának tekinti, nem pedig egy olyan folyamatnak, amelyben az állampolgárok közösen elfogadott döntéshozatali szabályok és folyamatok segítségével érvényre juttatják kölcsönös reményeiket és szükségleteiket.

Az alkotmányosság (constitutionalism) három általános eleme

Nem jó összekeverni az alkotmányosságot a legalizmussal, noha az elõzõ az utóbbihoz vezet; az alkotmányosságot a politika elõtti kulturális erkölccsel sem szabad összetéveszteni, noha az alkotmányosság magában foglalja, de meg is haladja az antropológusok kultúrafelfogását. A "kultúra" szót következetlenül használják "ideológia", "közös érdekek, preferenciák vagy kilátások", "közös értékrend", "etnicitás", "közös tudatállapotok" stb. értelemben. Ezzel ellentétben mi formálisabb, antropológiai értelemben használjuk: közös problémák megoldásának együttes megszervezésére használt, nemzedékrõl nemzedékre öröklõdõ jelképhalmaz megnevezésére. A kultúrák társadalmakat teremtenek és tartanak fenn, és történelmileg politika-elõttiek, mivel jóval mindenféle formalizált politikai rendszer megteremtése elõtt léteztek már. Az alkotmányosság (constitutionalism), amely jelenleg a társadalmi-politikai szervezettség legösszetettebb formája, mintegy kifejezi az emberi társadalomszervezés lényegét, és mint ilyen, feltételezi és fel is használja a kultúrát. Ennek az összegzésnek az eredményeképpen az alkotmányok tartalmaznak kulturális elemet, hatalmi elemet és igazságelemet. A kulturális elem a politika elõtti állapotból fennmaradt emberi tapasztalatot tükrözi. Az ember (Homo Sapiens) történetének jó része során inkább kulturálisan, mintsem biológiailag fejlõdött. Ez elõnyt jelentett számára a fajok közötti versenyben, és ennek eredményeképpen egyre gyorsuló ütemben vette át az uralmat a természet többi része fölött. A ma bennszülött/õslakos (aboriginal) népeknek nevezett kulturálisan szervezett társadalmak a múlt századig mindegyik földrészen megtalálhatóak voltak, amikor is végleg a politikai társadalmak uralma alá kerültek. Az, amit ma kultúrának nevezünk, annyira beivódott az emberi lélekbe, hogy ha kiirtanánk az emberi tudatosságból, elveszítenénk emberi mivoltunkat. Nyilvánvaló és magától értetõdik tehát, hogy az alkotmányok olyan kulturális morált és értékeket testesítenek meg és foglalnak magukban - vagy legalábbis lényeges teret hagynak ezeknek -, amelyek az ember társadalmi szervezõdésének még mindig alapvetõ elemét képezik.

Az alkotmányok kulturális elemének számos összetevõje van, illetve különbözõ módokon jut az kifejezésre. Arisztotelész híres meghatározása szerint az alkotmányok igen általános formában meghatároznak egy életformát azáltal, hogy lefektetnek és szervezõ elvként használnak olyan értékeket, fontosabb szervezõdési alapfeltételeket és egyfajta igazságfogalmat, amelyek köré egy nép szervezõdik, illetve amelyek felé törekedik. Az alkotmányok gyakran meghatározzák az állampolgárság kritériumait, illetve jellemzik a néphez vagy nemzethez tartozókat - ez a kulturális elem alapvetõ kifejtése. Az 1917. évi mexikói alkotmány lehet erre példa, amely hosszasan fejtegeti, ki a mexikói, mellette pedig, mintegy a társadalmi-kulturális erkölcs ábécéjeként, részletesen elõírja az atyák, szülõk stb. kötelességeit. Máskülönben a kulturális elem általában hosszú bevezetõkben, nyitó nyilatkozatokban és újabban a személyi jogokat rögzítõ cikkelyekben nyer kifejezést. Noha a népnek ez az önmeghatározása általában hosszabb és részletesebb az úgynevezett hagyományos társadalmakban, amelyek csak mostanában léptek az alkotmányos fejlõdés útjára, ilyen hosszú önmeghatározásokat találhatunk az úgynevezett fejlett társadalmak alkotmányaiban is - például a kanadai alkotmányban és annak egyéni jogi cikkelyeiben.

Az alkotmány hatalmi eleme a döntéshozó intézményekben rejtõzik. Egy koherens alkotmányban a hatalomszervezõ intézmények a politikailag szervezett nép kultúrájában vagy kultúráiban gyökereznek, azt/azokat tükrözik, és egyszerre több dolgot valósítanak meg. Azonosítják a legfelsõ hatalmat (amelyet egyes esetekben uralkodónak hívnak), amely mindig véglegesen meghatározó. Úgy osztják el a hatalmat, hogy az eredmény minden lehetséges kérdésben hatékony döntéshozatal legyen. Ezenkívül meghatározzák a politikai küzdelem kereteit. Igen lényeges, hogy a politikai küzdelem gyakran egy közös alkotmány alatt összekapcsolt kultúrák versengésével jár; ez lehet angolszász és bennszülött kultúra Kanada és Ausztrália esetében, vagy széles értelemben vett "etnikai", mint Kanada angol és francia nyelvû felosztása. A hatalmi elem lényegében úgy strukturálja a konfliktusokat, hogy azok politikailag kezelhetõk legyenek, és ne az utcán kelljen õket erõszakos eszközökkel megoldani.

Az igazságelem az alkotmányosság kulcsfontosságú alkotórésze, hiszen az emberi történelem során a legtöbb politikai rendszer, noha per definitionem szervezett hatalmat képviselt, csak a legújabb idõktõl rendelkezik alkotmánnyal. Az alkotmányosság mint politikai technika a hatalmat az igazsággal igyekszik összeházasítani, mégpedig különbözõ módokon. Az írott alkotmány, amelyet bármely állampolgár és minden politikai szereplõ elolvashat, olyan ismert és "kiszámítható" döntéshozó folyamatot hoz létre, amely a hatalom használatát megállapodott, megegyezéses eljárásokra segíti korlátozni. A hatalmi ágak szétválasztása, amelyet gyakran tartalmaznak az alkotmányok, úgy korlátozza a hatalmat, hogy a kollektív döntésekre jogosító felhatalmazást több kézbe helyezi, hogy ezáltal elejét vegye olyan önkényes döntéseknek, amelyek ellentmondanának a nép által elfogadott és az alkotmányban lefektetett, uralkodó igazságérzetnek. Alapvetõen tévednek azok, akik szerint az angol és más parlamentáris kormányzati formákban nem érvényesül a hatalmi ágak szétválasztása. A politikai hatalom teljessége magában foglalja többek között a tényleges döntéshozók meghatározásának és kiválasztásának jogosítványát is. A parlamentáris hatalom a hatalmi ágak szétválasztásának legalapvetõbb aspektusát juttatja érvényre akkor, amikor a döntéshozók kiválasztását egy választói testület kezébe helyezve, azt más hatalmi ágaktól elválasztja. A választói testületnek viszont tilos népszavazás útján vagy önállóan összegyûlve törvényeket hozni. Anglia története folyamán a parlament nagyon hosszú ideig önmagát állandósító testület volt, amelynek tagjait igen hatásosan egy szûk körû társadalmi elit válogatta ki, amely aztán maga ült a testületbe. Anglia akkor valósította meg az alkotmányos kormányzatot, amikor ténylegesen és visszavonhatatlanul a népi választások útján határozta meg, kik töltsenek be hivatalokat, és kimondatlanul ugyan, de fenntartotta azt a jogot, hogy eltávolítsa azokat, akik nem feleltek meg a választók által támasztott követelményeknek. A hatalmi ágak szétválasztásának ez az egyszerû, ám gyakran figyelmen kívül hagyott oldala az alkotmányosság alapszintje.

A hatalmat a hatalmon levõk által hozott döntések eredményeire vonatkozó specifikus tilalmak is korlátozzák. Ezeket a tilalmakat gyakran, de nem mindig, bill of rightsokba, azaz egyéni jogokat rögzítõ cikkelyekbe foglalják. Néha szétszórják õket a szorosan vett alkotmányban, mint például az ex post facto törvények tiltását az amerikai Alkotmányban. Mivel az egyéni jogokat rögzítõ cikkelyek a tilalmakat gyakran kulturális erkölcsöket tükrözõ, hosszú távú törekvésekkel vegyítik, a bill of rightsok érdekes és potenciálisan problematikus lehetõségeket teremtenek. Ha egy legfelsõbb vagy alkotmánybíróság képes érvényt szerezni e jogoknak, akkor arra is képes, hogy értelmezze azokat; és mivel a jogok jelentõs mértékben a mögöttes kulturális elem termékei, ez a bíróságot olyan helyzetbe hozza, ahogy potenciálisan meghatározhatja vagy újrahatározhatja az alkotmány mögött meghúzódó kultúrát. Ez önmagában még nem lenne természetellenes, hiszen az alkotmányosság valóságához hozzátartozik az, hogy a hatalom, mintegy aduként "üti" a kultúrát. A baj akkor kezdõdik, ha és amikor ezt az adut a bíróság játssza ki. Szerte a világon a formális, jogászi alkotmányos jog gyakran bevonja a bíróságokat egymással vetélkedõ kultúrák, szubkultúrák küzdelmébe egységes kultúra többszörös ideológiai értelmezésekkel terhelt interpretálásába. Így aztán a bírói döntések rendkívül ellentmondásosak lehetnek - olyannyira, hogy az már akadályozza vagy meghiúsítja a bírói döntések végrehajtását vagy foganatosítását. Ez a fõ oka annak, hogy - amint már fentebb szó esett róla - 1945 óta a legfelsõbb és alkotmánybíróságoktól nemigen indultak ki komoly politikai változások. A bíróságok tagjai csaknem bizonyosan annyira beágyazódtak az uralkodó kultúrába, hogy nem is nagyon látják az új és újító jellegû döntésekhez vezetõ utat; ha mégis, akkor számtalan egyéb politikai módja van annak, hogy akaratukat meghiúsítsák. Gyakran láttuk már azt a furcsa, ám érthetõ jelenséget, hogy egy bíróság olyan jogi elvet fogalmazott meg, amely ellenkezett az uralkodó kulturális erkölccsel, de ugyanakkor nem a megfogalmazott jogi elv alapján, hanem az uralkodó kultúrát megerõsítve ítélt. A kulturálisan elvárt döntést kísérõ kultúraellenes érvelés ilyen esetekben tulajdonképpen a szélesebb politikai közeget a probléma újragondolására serkentõ kísérleti léggömbként is értékelhetjük.

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy ez a három elem - a kultúra, a hatalom és az igazság - egymás mellett él az alkotmányban, annak különbözõ részeiben és intézményeiben. Egy valamirevaló alkotmányból a három közül egy sem hiányozhat. A jó alkotmány egyrészt koherens keretet biztosít mind a háromnak, másrészt azonban a három elem belülrõl fakadóan "harcban" is áll egymással. A kulturális elem specifikus és partikularista, míg az igazságelem az egyetemes alkalmazhatóság premisszáján alapszik. Azaz, az alkotmányos folyamatokban rejlõ törvényesség megköveteli, hogy minden állampolgár egyformán és egyforma mértékben legyen érintve, miközben a kulturális komponens olyan különbségtételeken és elvárásokon nyugszik, amelyek alkalmazásukban nem egyetemesek. Az úgynevezett többségi/kisebbségi probléma ennek a diszjunkciónak az egyik oldala. A hatalmi elemnek a jogállamiság egyetemleges eleme szab határt. Ugyanakkor azonban a hatalom hajlamos a lakosság különbözõ részei felõl jövõ népszerû és partikularista igényeknek eleget tenni, hiszen a jövõ hatalma a kormányzati javak és szolgáltatások nem egyetemes módon végrehajtott elosztásán nyugszik. Ezt az elválasztást láthatjuk például az Egyesült Államokban az úgynevezett affirmative action, azaz a kisebbségeket támogató pozitív diszkrimináció körül kibontakozott vitában.

A kultúra-hatalom-igazság alkotmányban megjelenített kapcsolatának legnevezetesebb vizsgálata Montesqieu nevéhez fûzõdik. A Törvények Szelleme kifejezés analitikus szempontból is hasznos megközelítése e problémának. A következõkben azt vázoljuk fel, mivel járult hozzá a francia filozófus az összehasonlító alkotmányelemzés alapjaihoz.

Alapelvek és A Törvények Szelleme

Az alkotmányos demokrácia alapjaihoz való visszatérés során az elemzés kiindulópontjául szolgálhat az összehasonlító tapasztalati elemzés, a nyelvet és a gondolkodást megvilágító, mélyreható szövegelemzés, modellek logikai elemzése, valamint korábbi elveken nyugvó egyszerû dedukció. Az óvatlan olvasó esetleg arra a következtetésre jut, hogy a végtermék olyan tervrajznak vagy modellsornak ígérkezik, amely mechanikusan alkalmazható egy alkotmányos demokrácia tervezése során. A jelen dolgozatnak azonban nem ez a szándéka, még ha a cél nem is volna lehetetlen. Az emberi viszonylatokban az események utólagos megértése, de még a tapasztalati összefüggések megértése sem vezet közvetlenül elõre kiszámítható, intézményekben megvalósuló következményekhez. Ennek számos oka van, és felesleges ezeket hosszasan elismételni. Túl sok a változó; e változók legtöbbje nem áll emberi irányítás alatt; ha a változókat mégis irányíthatjuk, akkor a független és függõ változók közötti kapcsolatok gyakran oly észrevehetetlenek és áttételesek, hogy lehetetlen effektíven felhasználni õket; ha az emberek e változókat irányítani igyekeznek, akkor más emberek megpróbálják ezt meghiúsítani vagy megkerülni; az ember azon képessége, hogy új válaszokat alkosson és sajátítson el, a korábban fontos változókat jelentéktelenné, az irányításra tett kísérleteket pedig értelmetlenné teheti. A logikai tökéletesség által meghatározott feladat lehetetlenségétõl azonban a feladat nem lesz jelentéktelen vagy értelmetlen. Ellenkezõleg, a feladatot nehézsége és fontossága még vonzóbbá teszi.

Létezik az alkotmányelemzésnek egy olyan krémje, amely számos politikai gondolkodót magában foglal ugyan, de közvetlenül vezet Arisztotelésztõl Montesquieu-n át A föderalistáig. Az újabb szakirodalomban feltûnt egy olyan tendencia, amely kifejezetten Madisont és Hamiltont választja kiindulópontnak, de nem árt röviden összefoglalni Montesquieu nézeteit, ha másért nem, azért, mert az elmúlt fél évszázad alkotmánytervezõ tevékenysége igen közvetlenül alátámasztja az õ megközelítési módját. Montesquieu a politikai filozófia legalapvetõbb problémájának a szabadság és a kényszer összebékítését nevezte.

Montesquieu-t az a meggyõzõdés mozgatta, hogy a szervezett politikai rendszereket nem csak azért hozzák létre, hogy védelmet nyújtsanak à la Hobbes, hanem azért is, mert azok olyan hosszú távú gazdasági elõnyökhöz vezetnek, amelyek a politika elõtti társadalmakban nem lehetségesek. Ebben a tekintetben Montesquieu elemzése némileg rokon Locke-éval, de átfogóbb. Egyrészt Montesquieu úgy határozta meg a civil társadalom jótéteményeit, hogy az ipar és kereskedelem lehetõsége mellett nyíltan közéjük sorolta az igazság érvényesülését is, Locke viszont az igazságot meg sem említi. Másrészt Montesquieu felismerte, hogy az emberek által létrehozott legfõbb hatalom gyakran megfosztja a polgárokat éppen azoktól az jótéteményektõl, amelyekért azok azt létrehozták. Így elemzése világosabban és mélyebben összpontosít a kényszerítõ hatalom korlátozásának eszközeire, következésképpen megközelítését tekintve Montesquieu mélységesen alkotmányos volt, Locke viszont csupán véletlenül volt az.

Montesquieu igen jelentõs mértékben Arisztotelész szellemi örököse, az õket elválasztó két évezred során mûködõ politikafilozófusok viszont elvesztették Arisztotelész realizmusát és empiricizmusát. Úgy tûnhet, Montesquieu azzal, hogy megtalálta Arisztotelészt, relativista lett - errõl azonban szó sincs. Montesquieu azt vallotta, hogy nincs a szabadság/kényszer problémájának egyetemesen alkalmazható megoldása. Olyan típusú megoldások léteznek inkább, melyek a hatalom és a jog összeegyeztetését különbözõ kultúrákban és politikai rendszerekben különbözõképpen valósíthatják meg. Bármely adott megoldás sikere számos tényezõtõl függ. Ezek között megnevezi a földrajzot, az éghajlatot, a lakosság méretét és jellegét, a gazdaság jellegét, valamint a helyi hagyományokat - a vallást és a létezõ politikai kultúrát is beleértve. Mivel ezek mindegyikének hatásai szisztematikusan elemezhetõk, egy adott országban a szabadság/kényszer problémájának a megoldása nem önkényes, nem is véletlenszerû.

Az, hogy létezik nem önkényes és nem véletlenszerû megoldás, nem azt jelenti, hogy ideális megoldás is létezne. A megoldás a legkedvezõbb körülmények között is csupán megközelítheti az optimalitást, és az optimalitásra vagy a tökéletességre való törekvés elkerülhetetlenül katasztrófához vezet. Elsõsorban azért nem létezik politikai rendszereket átfogó vagy adott rendszeren belüli optimális megoldás, mert semmilyen sikeres megoldás nem lehet maradandó, korrekciók vagy az eredeti elvek csorbulása révén ugyanis megváltozik. Montesquieu véleménye szerint a változás elkerülhetetlen, és a politikai intézmények mindig lemaradnak a társadalmi és gazdasági változások mögött. Következésképpen az alkotmányos elvek tartalma és alkalmazásuk a tényeknek van alárendelve, a tényeket pedig azért gyûjtik össze, hogy az általános alapelvek alkalmazását lehetõvé tegyék, mégpedig a körülményeknek megfelelõen. A kialakuló elvek logikailag és tapasztalatilag kölcsönösen összefüggnek egymással. Logikailag megvilágítják a szükséges szerkezetfajtákat, tapasztalatilag pedig segítenek megérteni az adott nép által elfogadott konkrét szerkezetek belsõ logikáját. Ennek eredményeképpen elemezni tudjuk az egyes nemzeteken túlmutató elveket felhasználó politikai rendszerek intézményi logikáját, s közben elemezni tudjuk a partikuláris megoldást és annak a társadalmat összetartó alkotóelveit is - amelyet õ a "törvények szellemének" nevez. A "szellem" tulajdonképpen abból áll, amit korábban kultúra-hatalom-igazság kapcsolatnak neveztünk; ez látja el energiával a politikai rendszert, ahogyan a fõrugó vagy a gombelem az órát. Mindent összevetve tehát, Montesquieu nem John Locke, hanem Jean Bodin és Niccolo Machiavelli örököse - realista, empiricista és historicista.

Az összehasonlító alkotmánytan itt végrehajtott elemzése nem eleganciája vagy az általa helyesnek tartott elvek igazságértéke miatt használja Montesquieu módszerét, hanem mert az alkotmányosság jelenkorig tartó története megerõsíti ennek a módszernek a használhatóságát és erejét. Való igaz, ma primitívnek és helytelennek tûnik, ahogy az éghajlat hatásait elemzi Montesquieu, azonban helyes volt az az általános tézise, hogy a politikai hatalom megszervezésének a célja az emberek felszabadítása a természet vak erõi alól, és hogy az ember természet feletti egyre növekvõ uralmából fakadó politikai szabadságot éppen azok a hatalmi eszközök fenyegetik, amelyeket a természet feletti uralom megszerzése céljából szervezett meg. Ez a tézis erõteljes Hobbes-ellenes következtetéshez vezette Montesquieu-t. Mivel az emberek a természeti állapotban gyengék, ezért nem veszélyesek egymásra nézve. A civil társadalom létrehozása azonban együttesen erõssé teszi õket, és ez az újonnan szerzett erõ konfliktust okoz a politikai rendszerek között és azokon belül. Azaz, a civil társadalom megteremtése jelenti a hadiállapot kezdetét, és Montesquieu e hadiállapot feloldására olyan alkotmányosságot javasol, amelyet a népfelség és a hatalmi ágak elválasztása jellemez.

Miközben elemzésének jó része elavultnak tûnik, Montesquieu azt is vallotta, hogy az alkotmányos demokrácia, amelyet õ általában köztársaságként emlegetett, általában a kereskedelmen alapuló civilizáció formája. Tapasztalatilag úgy látta, hogy az alkotmányosság minden egyéb politikai formánál jobban elõmozdítja azt, amit ma gazdasági fejlõdésnek nevezünk, s hogy minél fejlettebb egy ország gazdaságilag, annál erõsebbek a lakosságon belül gerjesztett, a köztársasági kormányforma felé ható feszítõerõk. Ezen a ponton egy másik problémával kellett szembenéznie. A gazdasági fejlõdés hatalmas gazdagság felhalmozásához vezet, ez pedig egyre nagyobb fokú egyenlõtlenséget eredményez. A köztársasági kormányforma, vagy ahogy ma mondanánk, alkotmányos demokrácia azonban köztársasági erényeken alapul, amelyek között pedig a legfontosabb az egyenlõség. Ezért hangsúlyozza Montesquieu a hatalmi ágak szétválasztását, amely úgy van strukturálva, hogy ellensúlyozza az egyenlõtlenségek hatásait, és így remélhetõleg bizonyos mértékig kiegyenlíti azokat, miközben egyaránt védi a gazdagok és a nem gazdagok tulajdonát.

Montesquieu nem hitte, hogy a hatalommal való visszaélés problémájának megoldását az alkotmányos forma jelenti. Szerinte a jól mûködõ alkotmányosság végsõ soron az alkotmányosságot támogató politikai és társadalmi szubstruktúrán nyugszik. Nem volt hajlandó a hatalmi ágak szétválasztását dogmaként kezelni, hanem csak olyan eszközként, amelynek segítségével a lakosság megszervezheti a hatalommal szemben az ellen-hatalmat. Ha egy nép és körülményei olyanok, hogy nem teszik lehetõvé az alkotmányosság megteremtését, akkor az nem jön létre. Ugyanígy, ha a nép nem szervezi meg önmagát a hatalmi ágak szétválasztása által megengedett módokon az alkotmányosság megõrzése érdekében, akkor az alkotmányosság nem marad fenn. Montesquieu nyelve néha elavult ugyan, de elemzése olyan benyomást kelt, mintha a mai lapok címoldaláról olvasnánk valahol a világon.

Fordította: Novák György

1 Ez a rész bizonyos mértékben azon az áttekintésen alapul, amely az Ohio State Universityn 1997 októberében, a II. világháború utáni összehasonlító alkotmánytannal foglalkozó konferencia elõadásait foglalta össze, noha az adott korszakban és szakterületen végbement fejlõdés szélesebb elemzésén alapul.