Vajda Zoltán

Republikanizmus
az Amerikai Egyesült Államok
18-19. századi történetében

A hazai olvasóközönség számára elsõsorban az utóbbi évtizedben nyílt lehetõség arra, hogy megismerkedjen az angolszász politikai gondolkodás történetének klasszikusaival, elsõsorban magyar nyelven kiadott mûveiken keresztül, illetve a munkásságukat elemzõ - külföldi és magyarországi szerzõk tollából származó - munkák segítségével.¹ A napvilágot látott kötetek - kevés kivételtõl eltekintve - szinte kizárólag az angolszász politikai gondolkodás és eszmetörténet azon vonulatát mutatják be, amely a liberális, illetve konzervatív hagyomány valamelyikébe illeszthetõ. Ugyanakkor az angolszász eszmetörténet "republikanizmus" néven ismertté vált áramlata, illetve az annak jelentõségét jelzõ kiterjedt amerikai szakirodalom mindezidáig recepció nélkül maradt a magyarországi történettudományban. Ebben a dolgozatban - a fentiekbõl következõen részben hiánypótló célzattal - azt kísérlem meg bemutatni, hogy melyek az Anglia és Nagy-Britannia 17-18. századi, valamint az Egyesült Államok 18-19. századi történetében kimutatható republikánus ideológia fõbb ismérvei; miként nyert az teret kutatási témaként az amerikai történettudományban az 1960-as évektõl kezdõdõen; melyek voltak ennek a folyamatnak a fõbb csomópontjai; miként módosultak az elmúlt harminc évben a republikánus ideológiának az USA történetében betöltött szerepérõl vallott nézetek; és végül: milyen reakciókat váltott ki a republikánus értelmezés, és ezek miként járultak hozzá a paradigma² módosulásához.
Amint azt az alábbiakban látni fogjuk, a republikanizmus meghatározására irányuló kísérleteket az annak idõbeli kiterjesztésére való törekvések követték, és egyúttal sor került a regionális és az amerikai társadalom különbözõ csoportjaihoz kötõdõ republikanizmus változatok vizsgálatára is. Ezzel egy idõben hangsúlyt kapott a kulturális megközelítés, valamint a republikánus ideológia és a politikai gazdaságtan összefüggéseinek vizsgálata is. Habár tanulmányom középpontjában mindvégig elsõsorban az amerikai történelem republikánus hagyománya áll - fõként kiindulási pontját illetõen -, nem kerülhetõk el az utalások a brit áramlatra mint elõzményre. Ugyancsak szükséges elöljáróban szólni arról az amerikai történetírásban sokáig uralkodó elképzelésrõl is, amely a republikanizmus paradigma megszületéséig a liberális hagyomány hegemón szerepét hirdette az Egyesült Államok politika- és eszmetörténetében, John Locke politikai filozófiáját téve meg annak legfontosabb forrásává.
"Kezdetben tehát az egész világ Amerika volt..." - írja Locke a Második értekezésben.³ "Amerika a kezdetektõl fogva liberális volt." - parafrazálhatnánk a gondolatot, ha egyetlen mondatban próbálnánk megragadni a liberális tézis legfontosabb tételét, melynek mára már klasszikussá vált kifejtése elsõsorban Louis Hartz, amerikai történész nevéhez fõzõdött az 1950-es években.⁴ Hartz tézisében központi helyet foglal el a feudális Európa és a liberális Amerika kettõsségének gondolata. Szerinte a társadalmi osztályokra tagolódó feudális, hierarchikus középkori európai társadalom hiányzott az Újvilágban; a tulajdonnal rendelkezõ középosztály ideálja nyert teret Amerikában. Ez a feudális kötöttségektõl mentes amerikai társadalom ideális kísérleti terepe lehetett a Locke által kifejtett, a természeti törvényen alapuló emberi közösség víziójának. A Függetlenségi Nyilatkozatban (1776) megfogalmazott, a locke-i természeti állapotból, illetve Istentõl eredõ "magától értetõdõ" (self-evident) igazságokat, egyéni szabadságjogokat - a szabadság, egyenlõség és a tulajdonhoz, illetve a jeffersoni változatban a boldogság kereséséhez való jog - a korabeli gyarmatosok közül mindenki elfogadta. A locke-i eszmények tehát nem normaként jelentkeztek Amerikában, amelyhez idomítani kellett a valóságot - érvel Hartz -, mivel azok tökéletesen leírták a fennálló viszonyokat. Hartz további példaként említi a "frontier"-t, a civilizáció és a vadnyugat találkozása által kijelölt területet, amely szerinte a locke-i természeti állapot valódi megfelelõje, vagy a természeti állapotból a társadalmiba átvezetõ társadalmi szerzõdés fogalmát, melyre Hartz példája az 1620. évi Mayflower Compact.⁵
A locke-i elvek gyakorlati megvalósulását a már fent említett társadalmi viszonyok tették lehetõvé, mindenekelõtt az, hogy kezdetben mindenki számára hozzáférhetõ szabad földterület állt rendelkezésre, amely esélyt biztosított a bevándorlóknak arra, hogy szabad farmerekké, földtulajdonosokká váljanak. Hartz szerint az egyéni szabadságjogok liberális hagyománya olyan erõvel hatott az amerikai történelem formálásában a 18. századtól a 20. századig, hogy az azzal szakítani kívánó kezdeményezések eleve kudarcra voltak ítélve. A déli rabszolgatartó ültetvényesek kvázi-arisztokratizmusa, hierarchikus, patriarchális társadalmi modellje vagy az Amerikában a 19. század végétõl jelentkezõ szocializmus eszméje olyan anomáliákként jelentek meg a társadalmi hierarchiától mentes, az egyéni szabadságjogokat hirdetõ és megvalósító amerikai liberális hagyományhoz képest, amelyek éppen emiatt nem voltak képesek gyökeret verni az Újvilágban.⁶
Ezzel szemben a republikánus paradigma létrejötte egyrészt olyan mûvekhez köthetõ, amelyek azt vizsgálták, hogy a 17-18. századi Nagy-Britanniában John Locke munkásságán kívül milyen egyéb áramlatok érvényesültek a politikai gondolkodásban, és ezek milyen elõzményekre vezethetõk vissza, másrészt egyes szerzõk megpróbálták kimutatni ezek hatását az Újvilágban. A republikánus paradigma születése tehát nem köthetõ egyetlen munkához. Inkább egy eszmetörténeti hagyomány fokozatos felismerésérõl, meghatározásáról, majd idõbeli és térbeli kiterjesztésérõl van szó.
A legfontosabb munkák egyike Caroline Robbins The Eighteenth-Century Commonwealthman címû könyve volt.⁷ Robbins elemzésében arra a feladatra vállalkozott, hogy bemutassa, az angol polgári forradalom idején megszületõ, a "zsarnokság elleni küzdelmek" kapcsán éledõ hagyományt miként örökítette át a 17. század vége - 18. század eleje whigjeinek egy csoportja (Real Whigs - azaz "valódi whigek"), akik az angol polgári forradalom köztársasági idõszakának rövid periódusát tekintve eszményüknek köztársaságpártiaknak (commonwealthmen) hívták magukat - az amerikai forradalmárok számára. A "köztársaságpárti" whigek az ókori klasszikus republikanizmus és az angol polgári forradalom leveller politikai hagyományaira építve, a korabeli brit végrehajtó hatalom kritikáját fogalmazták meg.⁸ E kritika legfontosabb elemei az alábbiakban foglalhatók össze: A kabinetjellegû, minisztereken alapuló végrehajtó hatalom kialakulása veszélyezteti a brit kormányzat stabilitását, mivel megbontja annak egyensúlyát azáltal, hogy megsérti a hatalmi ágak szétválasztásának elvét. A "befolyásolás"⁹ eszköze révén a végrehajtó hatalom beavatkozik a törvényhozás munkájába, ami elõbb-utóbb az elõbbi zsarnoki hatalmának a kiépítéséhez vezet. Ezt megakadályozandó, meg kell szüntetni a befolyásolás és az ahhoz kötõdõ ún. placemen¹⁰ intézményét, és gyakori, rendszeres választásokkal kell elérni a parlamenti képviselõk folyamatos cserélõdését, a végrehajtó hatalomtól való függetlenségüket. Ugyanakkor az ellenzéki whigek hangsúlyozták az általános, felnõtt férfiakra kiterjesztett választójog bevezetésének a szükségességét, hirdették a gondolat és vallás szabadságát, valamint a világi oktatás terjesztésének fontosságát. Ezenkívül síkra szálltak a locke-i, a természeti állapotból eredõ egyéni szabadságjogok védelme, és az állampolgárokból szervezõdõ hadsereg, a milícia elsõbbsége mellett, az állandó hadsereggel szemben.¹¹ Robbins olyan 17. századi gondolkodókat sorol ebbe a politikai hagyományba, mint James Harrington, Marchamont Needham, Edmund Ludlow, Algernon Sidney, Henry Neville vagy Andrew Marvell.¹² Az õ eszméiket a 18. század "valódi whigjei" vették át és fejlesztették tovább. Közéjük tartoztak John Trenchard, Thomas Gordon, John Toland és Lord Shaftesbury vagy Viscount Bolingroke.¹³ A 18. század közepének-végének gondolkodói közül Robbins Thomas Pownall, Richard Price, Joseph Priestly¹⁴ és mások, elsõsorban a szabadság és kormányzat viszonyával kapcsolatos nézeteit elemzi, és hangsúlyozza ezek hatását az amerikai gyarmatok brit uralom ellen lázadó vezetõinek politikai ideológiájára és késõbb az Alapító Atyák nézeteire.¹⁵
Robbins, amint azt mûvének alcíme is mutatja, az általa vizsgált eszmetörténeti hagyományt liberálisnak tekinti, és fontos szerepet szán benne Locke-nak, a lockeiánus természetjogi gondolkodásnak. Ugyanakkor a 18. századi "köztársaságpárti" politikai gondolkodók eszméi között több olyan elem is kimutatható, amely nem köthetõ szervesen a Locke által kidolgozott modellhez. Ezek jelentõségére késõbbi, az amerikai gyarmatosok ideológiáját vizsgáló kutatók mutattak rá. Közéjük tartozik Bernard Bailyn, aki az amerikai forradalom és függetlenségi háború korát tárgyaló elemzéseiben¹⁶ átfogó képet igyekszik adni a forradalmárok ideológiájának ismérveirõl. Bailyn a Robbins által felfejtett eszmetörténeti vonulat jelenlétét részletezi az Újvilágban és bizonyítani törekszik, hogy az anyaországtól elszakadó gyarmatok elitje leginkább a 18. századi brit ellenzéki ideológiára épített, amikor a brit hatalom aktuális politikájával kapcsolatos félelmeinek hangot adott. A korabeli bírálatok közül a leggyakoribb az volt, amely a hatalmat a szabadság elleni összeesküvéssel vádolta. Bailyn szerint "... a forradalmi mozgalom lényege ... a szabadság ellen szõtt, az egész angolszász világot behálózó összeesküvéstõl való félelemben ragadható meg."¹⁷ Úgy véli, ez volt az a gondolat, amely mintegy keretbe foglalja a brit ellenzék és a gyarmatosok általa vizsgált pamfletjeiben megfogalmazott, a klasszikus, a természetjogi és vallási hagyományokból, valamint az angol közjog és a felvilágosodás filozófiájából eredõ eszméket.¹⁸ Az ellenzéki írók a valaha ideálisnak hitt brit kormányzati rendszer elkorcsosulásáról, romlásáról (corruption) beszéltek. Szerintük a végrehajtó hatalom funkcióját betöltõ koronának (uralkodó és miniszterei) a zsarnoki hatalom kiépítésére irányuló törekvései ennek a folyamatnak a végsõ szakaszát jelentették. Ugyanakkor azt is vallották, hogy a polgárok csak akkor képesek szembeszállni a szabadságuk ellen irányuló törekvésekkel, ha kellõen erényesek, idõben felismerik és csírájában fojtják el a zsarnoki tendenciákat. A brit birodalmat fenyegetõ korrupció, mely ellen az ellenzéki whigek nyomán az 1760-as évektõl kezdve a gyarmatok elitjének egyes tagjai is egyre hangosabban emeltek szót, számukra intézményi és morális degenerációt is jelentett. Az Újvilág lakói az anyaországot behálózó és romlásba döntõ korrupciót kritizálva érveltek az elszakadás mellett, mert csak így látták lehetségesnek, hogy a gyarmatok romlatlan, erényes polgárai elkerüljék a brit szigetek agóniájának tragikus végkifejletét, vagyis a szabadság elpusztítását. A gyarmatosok - különösen a tea törvény (1773) megszületése után - egyre bizonyosabbá váltak afelõl, hogy szaporodnak azok a jelek, amelyek a korrupciónak a gyarmatokra való átterjedésére, vagyis a szabadságuk ellen irányuló összeesküvés végsõ szakaszára utalnak.¹⁹ Bailyn idézi Thomas Jeffersont, aki 1774-ben a következõket írta: "... lehetséges, hogy a zsarnoki tettek eseti megnyilvánulásai a véletlennek tudhatók be, [azonban] az elnyomásra irányuló cselekedetek sorozata, amely visszavezethetõ egy konkrét idõpontig és a miniszterváltások ellenére folytatódik, a napnál világosabban bizonyítja egy olyan terv létezését, melynek célja az, hogy szándékosan és szisztematikusan rabszolgaságba taszítsanak bennünket."²⁰ Bailyn a forradalom utáni politikai berendezkedéssel kapcsolatban rámutat arra, hogy a korrupciótól való mentesség, illetve az erényesség tudata milyen fontos szerepet játszott a függetlenedõ amerikaiak politikai intézményeinek megformálásában. A gyarmatosok olyan köztársaságot kívántak létrehozni, amelynek remélhetõleg sikerül elkerülnie mind a zsarnokság, mind pedig az anarchia szélsõségeit és képes lesz megõrizni a szabadságot. A föderalisták által megálmodott alkotmány a "fékek és egyensúlyok" (checks and balances), valamint a hatalmak szétválasztásának (separation of powers) elve segítségével volt hivatott biztosítani, hogy a hatalom ne veszélyeztethesse a szabadságot a fiatal köztársaságban, és sikerüljön kiküszöbölni a korrupciót.²¹
Bailyn kutatási eredményeit egészítette ki és vitte tovább Gordon S. Wood The Creation of the American Republic, 1776-1787 címû könyvében²² és összegezte elõször a republikánus ideológia fõ ismérveit. Robbinshoz és Bailynhez hasonlóan a 18. századi radikális whig politikusok eszmerendszerébõl vezette le az amerikai forradalmárok ideológiáját, egyúttal sokkal markánsabban fogalmazva meg annak utópisztikus természetét, eszményteremtõ funkcióját. A gyarmatosok politikai eszménye - amint azt Wood hangsúlyozza - a köztársaság volt, amely nem kifejezetten kötõdött államformához, de mindenesetre olyan államalakulatot jelentett, amely a közjót volt hivatva szolgálni. A köztársaság léte - vélték antik elõzmények alapján a 18. század angolszász gondolkodói - szorosan összefügg az azt alkotó nép erkölcseivel, jellemével. Az kizárólag olyan társadalomban maradhat fenn, ahol "takarékosság, szorgalom, mértékletesség" és "egyszerûség" jellemzi a polgárok életvitelét. Minderre azért volt szükség, hogy az egyén ellen tudjon állni az olyan csábításoknak, mint például az élvezetek, az anyagi javak hajszolása, vagy a luxusfogyasztás, amelyek elvonnák figyelmét a közjó szolgálatától. Ez a nézet azzal a normatív republikánus elvvel függött össze, miszerint a köztársaság állampolgára számára követelmény, hogy az önérdeket alárendelje a közérdeknek. A szabadság republikánus felfogása tehát a pozitív szabadságot, a politikumban való részvétel szabadságát fogalmazza meg, és következésképpen megengedi az egyéni szabadság korlátozását, ha az a közérdekkel, az egész szabadságával nem áll összhangban.²³
Wood nagy hangsúlyt fektet arra, hogy bemutassa, milyen szerepet játszott a fent vázolt ideál az egyes államok alkotmányainak létrejöttében, valamint a föderális alkotmánnyal kapcsolatos vitákban, illetve miként módosultak az eredeti modell elemei. A forradalom idõszakában az amerikai ideológusok számára az egyik legégetõbb kérdés az volt, alkalmasak-e a republikánus kormányzat megalkotására és fenntartására, valóban rendelkeznek-e azokkal az erkölcsi tulajdonságokkal, amelyek birtokában teljesíthetik a maguk számára megfogalmazott követelményeket. A vita leginkább akörül a kérdés körül folyt, hogy kellõen erényes-e a függetlenné vált államok népe, nem rontotta-e még meg õket a fényûzés (luxury), a külföldrõl beáramló luxuscikkek fogyasztása és a jólét, nem vár-e rájuk ugyanaz a sors, mint a világtörténelem korábbi köztársaságaira.²⁴
Az amerikaiak - amint azt Wood megállapítja - az új államalakulatok létrehozásánál is a régi republikánus elveket követték, és az angol vegyes kormányzatot tekintették követendõ példának. Az angolszász politikai hagyományban uralkodó volt az a nézet, miszerint Nagy-Britannia kormányzatának stabilitását és tökéletességét annak köszönheti, hogy a társadalom minden, eltérõ érdekkel rendelkezõ osztálya képviselteti magát benne. Ugyanakkor az a vélekedés, mely szerint az amerikai köztársaság az érdekek szempontjából homogén társadalomra épül, megkérdõjelezte annak a szükségét, hogy az elit külön képviseletet kapjon a törvényhozásban. Ha nem az elit, hanem a nép nyer kizárólagos képviseletet a hatalom centrumában - érveltek azonban az államok egyes politikusai -, a kétkamarás törvényhozás mindkét házában a nép akarata érvényesül. Az 1780-as évek közepére felerõsödtek azok a hangok, amelyek a kétkamarás törvényhozás mindkét házában képviselt nép hatalmának korlátozását követelték az egyes államok kormányzataiban, és a republikánus erény romlásáról kezdtek el beszélni. Mi több, megjelent az a vélemény is, miszerint a nép elveszítette a képességét arra, hogy a közjót tartva szem elõtt, korlátozza saját önös törekvéseit, mivel az országba áramló gazdagság, fogyasztási javak nyomán morális züllésnek indult. Az új alkotmány mellett agitáló föderalisták egy olyan kormányzati rendszer megalkotását szorgalmazták - hangsúlyozza Wood -, amely kiküszöböli az erényét vesztett nép uralmából fakadó hátrányokat, és az erényt mintegy intézményi eszközökkel biztosítja.²⁵ Wood szavaival szólva "egy teljes egészében új és eredeti republikánus kormányzatot reméltek létrehozni -, egy olyan köztársaságot, amely nem igényli az erényes népet ahhoz, hogy fennmaradjon."²⁶ Az alkotmányozás vitájában kristályosodott ki az a föderalista nézet, miszerint az újonnan létrejövõ föderális kormányzat felsõ háza valójában az államok számára nyújtana képviseletet, míg az alsó ház az Unió lakosságának. Így egy új típusú kormányzati egyensúly jöhet létre.²⁷
Wood szerint az 1787-ben a szövetségi alkotmány megalkotásával, majd késõbbi ratifikálásával létrejövõ amerikai politikai rendszer újszerûsége abban állt, hogy az nem a különbözõ társadalmi csoportok vegyes kormányzatra jellemzõ képviseletén és egyensúlyán alapult, hanem pusztán a hatalmak szétválasztásának elvén. Ezt viszont az a felismerés tette szükségessé, hogy az amerikai társadalom maga nem homogén, hanem az egyéni érdekek pluralizmusára épül. Az érdekek közötti küzdelem viszont magán a népen belül, az azt alkotó egyének között folyik. Ezt a küzdelmet azonban csak az új kormányzati rendszer keretein belül lehet kordában tartani - érveltek az alkotmány hívei. Ebben a rendszerben a pozitív politikai szabadság eszméje a kortársak számára elveszítette jelentõségét - állítja Wood -, hiszen a nép kormányoz, és így a társadalom kvázi minden tagja részesülhet a politikai hatalomból. Megnõ viszont az egyéni szabadságjogok jelentõsége, amelyeket meg kell védeni a másik egyén szabadságától, illetve a kormányzati hatalom túlkapásaitól. A föderalisták alkotmánya ugyanakkor szükségtelenné tette a republikánus erény ideálja által vezérelt nép eszményét, mivel az erényt politikai intézményekkel biztosítja. Az alkotmány ráadásul adaptálható a folyamatosan változó körülményekhez, és lehetõvé teszi az állandó megújulást, ezzel segítve elõ a köztársaság fennmaradását. Wood mindezek alapján azonosítja az alkotmány elfogadását a klasszikus politika végével és az amerikai politikatudomány megszületésével.²⁸ Wood tehát ettõl a történelmi pillanattól kezdve fogadta el Hartz tézisét, miszerint az amerikai politikai hagyomány lényege az egyéni érdekek pluralizmusán és az egyéni szabadságjogok védelmén alapuló kormányzati rendszer. Ebben a struktúrában már nem jelent veszélyforrást a nép erkölcsi romlása, hiszen az erényt az új föderális alkotmány volt hivatva biztosítani, és így a korrupciótól óvó republikánus ideológia is elveszítette jelentõségét.
Az 1970-es években azonban erõteljes kísérlet kezdõdött a republikánus hagyomány idõbeli és térbeli kiterjesztésére s alapelemeinek kibõvítésére. E kísérlet legfontosabb mozzanata a cambridge-i politikafilozófia-történeti iskola kiemelkedõ képviselõje, J. G. A. Pocock nevéhez fõzõdik. Pocock munkáiban a reneszánsz itáliai városállamok egyes politikai gondolkodóinak mûveit vizsgálta, azok hatását a 17. századi angol köztársaságpárti szerzõk mûveiben, s a 18. századi brit ellenzék és az Újvilág 18-19. századi politikusainak az eszméiben és retorikájában.²⁹ Pocock a locke-i liberális értelmezéssel szemben - azt tudatosan háttérbe szorítva - kísérelte meg megalkotni a republikanizmus szintézisét.³⁰ Egy olyan hagyományt igyekezett kimutatni a nyugati politikai gondolkodásban, amelynek elemeirõl a fent említett szerzõk is szóltak. Amit Pocock mindehhez hozzátett, az elsõsorban a polgári humanizmus (civic humanism) fogalmának a tudatos alkalmazása a republikanizmus magyarázatánál, a republikánus episztemológia bemutatása, valamint az erény és korrupció ellentétpárnak a republikánus hagyományban való jelenlétének a hangsúlyozása és történeti perspektívába helyezése.
Pocock a republikanizmus eredét Arisztotelészig vezeti vissza, pontosabban a Hannah Arendt által Arisztotelésznek tulajdonított polgári humanizmus eszméjéhez.³¹ Eszerint az egyén csak mint zoon politikon, vagyis a politikai cselekvés szubjektumaként, a városállam közügyeiben aktívan vészt vevõ polgárként, valósíthatja meg a teljes értékû ember ismérveit. Az "ember természeténél fogva állami életre hivatott élõlény." - mondja Arisztotelész.³² A Pocock által megkonstruált republikánus paradigma szerint az ily módon definiált egyének alkotják a görög poliszt, a római köztársaságot, az itáliai városállamot vagy az angol államot köztársaságként definiáló politikai gondolkodók commonwealthjét. Mindezen államalakulatok célja a közjó megvalósítása, ami csak úgy érhetõ el, ha a politikumot alkotó egyének mindegyike részt vesz a politikában, és hozzájárul saját erényével a közjóhoz.
Pocock a republikánus episztemológiát annak idõfelfogásával kapcsolja össze. A köztársaság, mivel ember alkotta és a politikum földi, partikuláris szférájába tartozik, múlandó képzõdmény. A történelem, a tapasztalat igazolta a klasszikus, reneszánsz és neoklasszikus gondolkodók számára azt az idõ klasszikus, ciklikus felfogásából eredõ nézetet, miszerint a történelem során köztársaságok születnek és pusztulnak el. Ezért Pocock utópiákként kezeli az általa vizsgált, a republikánus hagyomány építõköveiként kezelt szövegeket, amelyek egyik legfontosabb célja az, hogy megpróbáljanak válaszolni a kérdésre: miként tehetõ a partikuláris, idõben múlandó köztársaság stabillá, mintegy örökkévalóvá. E kísérletek leírására használja Pocock az erény (latinul virtus, angolul virtue) és szerencse vagy fortuna (latinul fortuna, angolul fortune), illetve erény és korrupció (corruption) ellentétpárokat. A kiismerhetetlen fortuna, amely a reneszánsz Itáliában mind az egyén, mind pedig a köztársaság számára a bizonytalan jövõt, a véletlenszerû események sorozatából álló esetlegességet (circumstances) szimbolizálja, pusztulást hoz arra, aki nem képes uralkodni felette.³³
Pocock itáliai republikanizmust tárgyaló elemzésének középpontjában Niccolo Machiavelli áll, aki számára az erény (virtù) fejezi ki azt a képességet, amellyel az eszményi római köztársaság rendelkezett, mely hódítással igyekezett úrrá lenni fortunán. Ehhez azonban olyan hadseregre volt szükség, amelynek katonái egyben a köztársaság állampolgárai is voltak, akik a közjóért és saját szabadságukért harcoltak. Róma és más köztársaságok hanyatlásának legfõbb okát Machiavelli abban látta - érvel Pocock -, hogy a polgár-katonák lemondtak fegyverforgató szerepükrõl. Ezáltal ugyanis elveszítették képességüket szabadságuk megvédésére, és a polgári humanizmus eszménye is megsérült, mivel a köztársaság polgára lemondott arról, hogy fegyvere révén hozzájáruljon a közjóhoz, a köztársaság védelméhez. Machiavellinél és néhány más kortársánál tehát - mutat rá Pocock - a katonai erény feltétele a polgárinak, és a köztársaság hanyatlásához vezet annak elvesztése, melynek nyomán a polgár-katonák helyét átveszik a fizetett martalócok, akiket a zsarnok saját népe ellen fordíthat, megfosztva õket szabadságuktól.³⁴ Ugyanakkor Pocock hangsúlyozza, hogy a stabil köztársaságnak létezett egy alternatív reneszánsz itáliai modellje. Ez viszont az az arisztotelészi-polübioszi³⁵ vegyes kormányzat hagyományára építõ elképzelés volt, amely "Velence mítoszában" (the myth of Venice) öltött testet. Ez az elmélet, mely a korabeli Velencét tartotta ideális köztársaságnak, ahol a társadalom mindhárom eleme részt vesz a kormányzatban, a stabilitást az intézményi berendezkedésben vélte megtalálni, nem pedig az aktív katonai erény gyakorlásában - vagyis mechanizálta az erényt.³⁶
Pocock a koraújkori angolszász világban igyekszik kimutatni e két vonulat - a római és a velencei modell - továbbélését. Az angol polgári forradalom idején alkotó James Harrington³⁷ The Commonwealth of Oceana (1656) címû munkájában olyan utópisztikus köztársaság ideálképét rajzolja meg, amely - Pocock értelmezésében - egyesíti Velence stabilitását Róma aktív hódításra való képességével, hiszen Oceana polgárai katonák is egyben, akik felváltva harcolnak, illetve vesznek részt a közügyekben, és választják vezetõiket. Harrington ugyanakkor hangsúlyozza a vagyon szerepét a katonapolgári lét és így az erény fenntartásában, illetve megõrzésében. Oceana köztársaságában csak a saját földdel rendelkezõ egyén lehet katona és egyben polgár. A földvagyon teszi számára lehetõvé azt, hogy fegyvere legyen, illetve, hogy részt vehessen a közügyekben. Ugyanez teszi lehetõvé a számára azt is, hogy megõrizhesse függetlenségét a politikában. A függõség (dependence) a korrupció forrása, hiszen a másoktól - elsõsorban anyagi értelemben - függõ polgár nem a közjóért tevékenykedik, hanem megbízójának az érdekeit képviseli a kormányzatban.³⁸
Amint azt Pocock kimutatja, a Harrington által közvetített machiavelliánus és polgári humanista eszmék köszönnek vissza a 17. század végi, 18. század eleji Angliában az állami szolgálatban álló fizetett, állandó hadsereggel kapcsolatos aggodalmakban, a parlamenti képviselõk koronától való függetlensége, valamint a gyakoribb választások követelésében. Ugyanakkor rámutat arra, hogy a 18. századra fortuna szerepét a korrupció veszi át, egy olyan erõ, amely többé már nem független az egyéntõl, nem a véletlennel van összefüggésben, mivel a társadalomban gyökerezik. A 18. század elejének Angliájában a tengeri terjeszkedés, a kereskedelem fejlõdése és a háborúskodások nyomán fokozódó állami szerepvállalás olyan új jelenségekben öltött testet, melyek közül számos - elsõsorban az államadósság megjelenésével összefüggésben - kiváltotta a kortársak bírálatát. Pocock szerint ez a kritika továbbra is az erény-korrupció koordinátái között fogalmazódott meg: az ún. "country" whigek (Caroline Robbins ellenzéki whigjei) szenvedélyes szavakkal keltek ki az államadósság kezelésébõl, annak kamataiból élõ brókerek, alkuszok, spekulánsok, adóbehajtók, állami alapok tulajdonosai ellen, akik szerintük a saját zsebükre dolgozván parazitákként élõsködtek a köz javán. Ráadásul közülük sokan, így például az állami bank vezetõi, magától a végrehajtó hatalomtól függtek, és ezért nem rendelkeztek azzal az erénnyel, ami a közérdek szolgálatára indította volna õket. Emiatt nem felelhettek meg a harringtoni függetlenség kritériumának. Õk voltak a végrehajtó hatalmat kiszolgáló, ún. "court" párt tagjai. Az "country" whigek eszményi állampolgára a földtulajdonnal bíró, abból élõ, ezért független gentry (Harrington szabad földbirtokosa), akit még nem fertõzött meg a modern világ gazdagsága, a luxus és az élvezetek, aki az önérdek helyett a közérdeknek szentelheti a figyelmét.³⁹
Amerikával kapcsolatban Pocock - többek között Bailyn és Wood elemzéseire támaszkodva, de ugyanakkor Wooddal ellentétben - a republikánus hagyomány 1787 utáni továbbélésérõl beszél. Rámutat arra, hogy az általa értelmezett republikanizmus alapelvei kimutathatók az Újvilágban a "klasszikus politika vége" után is. Egyfelõl Thomas Jefferson agrárianizmusában, aki számára a földbõl élõ mezõgazdasági kistermelõk társadalma jelentette az ideáltípust. Másrészt a szabad földbirtokosok sokasága képezte a polgárokból álló milícia alapját, melynek tagjai a közjó védelmében fogtak fegyvert. A kortársak egy részének szemében Andrew Jackson erényes - mert a közjóért harcoló - yeoman katonákkal aratott gyõzelmet a korrupt - mert pénzért harcoló és nem a köztársaság szabadságát oltalmazó - brit hadsereg felett New Orleansnál 1815 januárjában. Ugyanakkor a területi expanzió - a korabeli értelmezések fényében - nem más, érvel Pocock, mint a republikánus, a földtulajdonban gyökerezõ erény kiterjesztve való megõrzésének a kísérlete: Az amerikai köztársaság csak úgy óvhatja meg erényét a kereskedelem korának kihívásaival és csábításaival szemben, ha elegendõ földterület áll rendelkezésére ahhoz, hogy elkerülje az ipari forradalom proletárjainak és tõkéseinek a konfliktusát, hogy el tudja tartani a szabad mezõgazdasági termelõk sokaságát. Mi több, érvel Pocock, az amerikai küldetéstudaton alapuló terjeszkedés és a republikánus hagyomány összefüggésbe hozható. Ugyanis a 19. századra felmerült annak a lehetõsége, hogy Amerika az erény kiterjesztésével nem csupán saját köztársasági berendezkedését konzerválhatja, hanem másokat is hozzásegíthet annak elsajátításához.⁴⁰
Pocock tézisét a republikánus hagyomány amerikai folytonosságáról 1787 után más munkák is megerõsítették. A föderális alkotmány ratifikációjával kapcsolatos vitákat, az antiföderalisták és a Jefferson-féle Republikánus Párt ideológiáját vizsgálta és elemezte Lance Banning a republikánus paradigma keretei között.⁴¹ Szerinte a ratifikációs vita során erõteljesen jelen volt az a 18. századi brit radikális whigektõl átvett gondolat, mely szerint a vegyes, kellõen kiegyensúlyozott kormányzatot biztosító politikai berendezkedés létrejöttének pillanatától hajlamos a degenerálódásra, mivel a kormányzat egyes ágai szükségszerûen terjeszkednek, túlhatalomra törekszenek. E premissza tette lehetõvé, hogy mind a föderalisták, mind pedig az antiföderalisták az alkotmány kényes egyensúlyának megbomlásáról beszéljenek, s a romlás retorikáját alkalmazzák egymással szemben az 1780-90-es évek politikai küzdelmeiben.⁴² Az antiföderalisták a föderalisták szövetségi alkotmányával kapcsolatban a demokratikus elemnek a monarchikus és arisztokratikus - vagyis a végrehajtó hatalommal és a szenátussal - szembeni háttérbe szorulásáról és a rendszer romlásáról beszéltek. A föderalisták közül ugyanakkor számosan a demokratikus elem túlsúlyára panaszkodtak, míg akadtak olyanok - föderalisták és antiföderalisták egyaránt -, akik a végrehajtó hatalom, vagyis a monarchikus elem túlsúlyától tartottak.⁴³ Az 1790-es években - Banning szerint - új elemmel bõvült a föderalisták elleni republikánus retorika, ami azonban semmiképpen nem volt ismeretlen a 18. századi brit ellenzéki irodalmat és a forradalom politikai pamfletjeit ismerõ korabeli amerikaiak számára. Alexander Hamilton pénzügyminiszter gazdaságpolitikáját annak antiföderalista ellenzõi úgy állították be, mintha az a walpole-i pénzügyi manõverek másolása lett volna. Az államadósság kezelésére létrehozott nemzeti bank (First Bank of the United States) az õ szemükben olyan folyamat része volt, amelyben a végrehajtó hatalom különbözõ technikák segítségével a pénz uralmát akarta megvalósítani az államadósság finanszírozásának a látszatával. Hamilton célja mindezzel nem lehet más - érveltek az õt támadó politikusok -, mint a brit kormányzati rendszer meghonosítása Amerikában, ami a szabadság és a köztársaság végét jelentené.⁴⁴ Banning szerint ez a föderalista összeesküvésrõl szóló elmélet képezte a republikánus párt létrejöttének, majd az elnökválasztásokon aratott gyõzelmének alapját az 1790-es években, illetve 1800-ban. A kampány során a párt súlyos kritikával illette az Adams kormány Anglia-barát külpolitikáját, mondván, hogy az olyan háborúba készül belesodorni az Egyesült Államokat, amelyben a szabadságot képviselõ Franciaország ellen kell harcolnia a despotizmust megtestesítõ Anglia oldalán.⁴⁵ Ugyanígy a republikánus szabadságnak a terjeszkedõ központi hatalommal szembeni megóvásának és a monarchia kiépítése megakadályozásának a szükségét hirdetve tiltakoztak Virginia és Kentucky államok törvényhozásai az ún. Alien és Sedition Act-ek ellen 1798-ban és 1799-ben.⁴⁶
Arra a kérdésre, hogy a republikánus párt hû maradt-e elveihez hatalomra kerülése után, Banning felemás választ ad. Véleménye szerint a jeffersoni adminisztráció számos, a republikánus eszményeknek megfelelõ intézkedést hozott. Ezek közé sorolható a diplomáciai testület és a hadsereg létszámának és az államadósságnak a csökkentése a takarékos állam eszménye jegyében, a háború halogatása Nagy-Britanniával az állandó hadseregtõl és a végrehajtó hatalom megerõsödésétõl való félelem miatt, valamint az embargó alkalmazása az importált brit áruk ellen, amelyek "luxuscikknek" minõsültek. Ugyanakkor azonban a végrehajtó hatalom korlátozásának elvével ellentétes döntések - például a Louisiana terület megvásárlása Napóleontól 1803-ban - azt bizonyítják, hogy Jefferson nem követte következetesen a republikánus elveket. Ráadásul az 1812. évi háború nyomán nõttek az adók, megmaradt a felduzzasztott létszámú hadsereg, és a kormány nagyarányú gazdasági aktivitásba fogott a honi ipar fejlesztése érdekében.⁴⁷
Robert E. Shalhope Thomas Jeffersonnak az 1812-es háborútól kezdve egyre erõteljesebben megfogalmazott, a korabeli, a modernizáció folyamatával összefüggõ politikai és gazdasági változásokat bíráló nézeteiben mutatja ki a republikánus ideológia hatását.⁴⁸ Az iparosodással, urbanizációval, a gazdasági munkamegosztás növekedésével Amerika Jefferson szemében a korrupt, romlott Európa mintáját kezdte el követni. Ezt jelezték számára a gomba módra szaporodó bankok, a hitel megnövekedett szerepe a gazdaságban, valamint az állam szerepének a növekedése a gazdaság irányításában védõvámok és a növekvõ adók révén. Mindezek a folyamatok, vélte Jefferson, szükségszerûen aláássák a nép erényét, és a köztársaság romlásnak indulván hamarosan eltûnik a történelem süllyesztõjében. Az új, születõben lévõ modernitás világát Jefferson az Északkal azonosította, míg a Délben vélte megtalálni az agrárius republikánus értékek képviselõjét. 1820-tól kezdve, amikor az ún. Missouri egyezményt⁴⁹ megelõzõ vita a szekcionalista ellentéteket újra felszínre hozta, Jefferson egyre inkább úgy látta, hogy az Észak rá kívánja erõszakolni a Délre a modernizmuson alapuló rendszerét. Olyan komolyan tartott az Észak korrumpáló hatásától, hogy többek között javasolta, a Déli államok diákjai ne tanuljanak északi egyetemeken, megóvandó õket az északi eszmék és értékek káros hatásától.⁵⁰
Az 1970-es évekre megjelent a republikánus ideológia olyan jellegû vizsgálatának az igénye is, amely annak a kultúrához való kapcsolódási pontjait igyekezett bemutatni. Ezek sorába tartozik Robert Kelly történeti áttekintése és interpretációja.⁵¹ Kelly tanulmányának középpontjában azoknak az ideológiai és kulturális tényezõknek a vizsgálata áll, amelyek az amerikai politikai élet résztvevõinek döntéseit, választásait befolyásolták. Ezek alapján különíti el a republikanizmus négy regionális változatát, melyek a helyi szinten érvényesülõ vallási és etnokulturális tényezõk, valamint a nemzeti elit eszméinek hatására alakultak ki. Az új-angliai, moralisztikus republikanizmus olyan köztársaságot képzelt el, ahol a puritán vallási és morális értékek alapján szervezõdõ társadalom a szorgalmas, világi hívságokat elutasító, a közösség javára munkálkodó egyénekbõl áll. Ezeket az értékeket egy erõs központi kormányzat volt hivatott védelmezni. Ezzel a modellel szemben állt a déli fehér ültetvényesek libertinus republikanizmusa, amely a központi kormányzat szerepét minimalizálva olyan köztársaságot kívánt létrehozni, ahol minden fehér férfi a szabadság lehetõ legnagyobb fokát élvezi. Az ültetvényesek gyanakvással tekintettek minden intézkedésre, amely a központi kormányzat gazdasági befolyását erõsítette a helyi ügyekben. A harmadik regionális irányzathoz, az egalitariánus republikanizmushoz az ún. középsõ államok (New York, Pennsylvania) skót-ír származású presbiteriánus lakói tartoztak, valamint azok szövetségesei, kálvinista és lutheránus vallású németek és holland farmerek. Az angol etnikum befolyásával szemben fellépve elítélték a társadalmi hierarchiát, a tekintélyelvûséget, továbbá a kormányzat és az üzleti világ közötti összefonódásokat. Számukra az egyik legfontosabb érték az individualizmus volt. A Kelley által meghatározott negyedik irányzat szintén ehhez a régióhoz kötõdött, ám hívei etnikai hovatartozásukat tekintve nagyvárosokban élõ angolok, míg vallásukat illetõen kvékerek, anglikánok vagy kongregacionalisták, s a kereskedõ vagy pénzügyi elithez tartoztak. Az erõs központi kormányzat hívei voltak, és elsõsorban a kereskedelemre épülõ nemzetgazdaságot képzeltek el. A déli, elsõsorban virginiai ültetvényesek - Jefferson és Washington vezetésével - a nyugati terjeszkedést elõmozdítandó erõs központi kormányzatot óhajtva szövetkeztek a középsõ államok nacionalistáival, és részben ennek a szövetségnek lett az eredménye az 1787-es szövetségi alkotmány. Útjaik azonban hamarosan szétváltak. A középsõ államok nacionalistái és az új-angliai moralisztikus republikánusok politikai frigye révén létrejött a föderalista párt. Az általuk megalakított kormány angolbarát, franciaellenes és kereskedelem-centrikus politikát követett. Az ellenük fellépõ antiföderalisták a déli ültetvényesek és a középsõ államok egalitariánus republikánusaiból kerültek ki. Az utóbbiak a libertinusokkal léptek szövetségre annak érdekében, hogy megakadályozzák az angol gyökerû, elitista kultúra felsõbbrendûségében hívõ és azt hegemón szerepre juttatni kívánó föderalisták hatalomra kerülését - mutat rá Kelley. A Jefferson-féle Republikánus Párt gyõzelmével 1800-tól kezdõdõen hatvan éven keresztül a déli és középsõ államok ellenõrizték a központi kormányzatot, vagyis a republikanizmus általuk képviselt libertinus és egalitariánus verziója nyert erõs képviseletet a nemzeti politika szintjén: a hangsúly a lokális hatalomra, illetve a kereskedelemrõl a mezõgazdaságra, kelet helyett nyugatra helyezõdött át. Az elsõ pártrendszer (Föderalista és Republikánus Párt) felbomlását követõen a politikai erõk újrarendezõdése a Demokrata és Whig pártok által képviselt keretekben már nem annyira regionális vonalak mentén történt, hiszen mindkét párt rendelkezett támogatókkal az államok mindegyikében. A különbségek az általuk képviselt értékekben ugyanakkor továbbra is a régi libertinus-egalitariánus, illetve moralista-nacionalista ellentét alapján írhatók le - véli Kelley. A demokraták bírálták az állami beavatkozást a gazdaságban és támadták a nemzeti bankot, hangsúlyozták a helyi hatalom prioritását, míg a whigek fokozottabb gazdasági szerepvállalást vártak el a központi kormányzattól. A kulturális különbségek szintén jelentõsek voltak a két politikai párt hívei között. A demokratákat általában az alkalmazotti rétegekkel, német vagy ír származású, nyughatatlannak, laza erkölcsûeknek tartott elemekkel hozták összefüggésbe ellenfeleik, míg a whigek a rend pártjaként, a társadalom felsõ rétegébõl kikerülõ, angol származású bankárok, tulajdonosok, az antialkoholista mozgalmat támogatók erõs morális tudattal bíró csoportjaként léptek fel. Kelley szerint a második pártrendszer bukása után a Lincolnt 1860-ban elnöknek jelölõ Republikánus Párt folytatta a whig moralisztikus hagyományt és az amerikai polgárháború ily módon a két fajta republikánus ideológia és kultúra összecsapásaként is értelmezhetõ.
A republikánus ideológia és kultúra egyes társadalmi csoportokhoz kötõdõ változatai is hamarosan a kutatás középpontjába kerültek. A republikanizmus nõszempontú vizsgálatának elsõ átfogó kísérlete Linda K. Kerber nevéhez fõzõdik, aki Women of the Republic címû munkájában vizsgálta a republikánus ideológia hatását a 18. század vége, 19. század eleje amerikai nõideáljának a megformálásában.⁵² Kerber az amerikai feminista történetírás eredményeire építve hangsúlyozza, hogy a forradalom és a köztársaság korai idõszakában a nõk jogi és politikai szempontból nem számítottak a férfiakkal egyenrangú állampolgároknak. Házasságra lépve elveszítették vagyonukat, így a republikánus nézetrendszer alapján nem tekintették õket szabad, független és a politikában felelõsséggel részt vállalni tudó állampolgároknak. Mi több, a 18. századi gyarmatosok az erényt fenyegetõ, a luxusfogyasztásban, a függõségben gyökerezõ korrupciót a nõiség attribútumaival ruházták fel. Az amerikai forradalom idején és az azt követõ idõkben általánosan elterjedt volt az a nézet, miszerint a nõk nem lehetnek jó hazafiak, mivel nem képesek arra, hogy a magánérdeküket alárendeljék a közérdeknek.⁵³ Ugyanakkor a forradalom során az amerikai nõk számára lehetõség nyílt arra, hogy bizonyos tevékenységeken keresztül bizonyítsák, hûséges polgárai lehetnének a köztársaságnak, illetve, hogy a magánszféra, az otthon világában is képesek a közjó szolgálatára. A brit áruk bojkottjában való részvételük jelentette az elsõ lépést az otthon gazdaságának és a patrióta nõknek a politikumhoz való kapcsolásához, hiszen a háztartások fogyasztása nemzeti üggyé vált ebben az idõszakban. Késõbb a forradalmi háborúban harcoló csapatokat kiszolgáló nõk (szakácsok, mosónõk, ápolónõk) tevékenységükkel szintén hozzájárultak a korabeli nõkép politizálódásához.⁵⁴ E folyamat betetõzését a függetlenség elnyerését követõen kialakuló ún. "republikánus anyaság" (Republican Motherhood) eszménye jelentette, amely jelentõsen felértékelte az amerikai nõk szerepét a fiatal köztársaságban: az ideál szerint a köztársaság asszonyai az otthon világában válhatnak igazi hazafiakká, illetve gyakorolhatják a polgári erényt azzal, hogy erényes polgárokat nevelnek a köztársaság számára. Ez ugyanakkor a nõk oktatásának igényét is legitimizálta, amennyiben az újonnan megnyíló leányiskoláknak olyan anyákat kellett nevelniük a jövõ számára, akik a haza szolgálatára oktatják gyermekeiket. Kerber szerint a republikánus anyaság jelentõs ideológiai szerepét annak is köszönhette, hogy az iparosodáshoz és urbanizációhoz kötõdõ, a köztársaság erkölcsi hanyatlásával kapcsolatos félelmek miatt a kortársak közül sokan a domesztikált nõi szerepben látták az egyetlen biztosítékot a republikánus erény megõrzésére. Ez az ideál ugyanakkor, bár a nõk számára virtuálisan megszüntette a különbséget magán- és közszféra között, paradox módon, de logikusan - mutat rá Kerber - hozzájárult az amerikai nõk politikai életbõl való kirekesztettsége hagyományának a konzerválásához: a forradalom után még hosszú ideig kénytelenek voltak beérni a republikánus anyaság által nyújtott meglehetõsen korlátozott politikai szereppel.⁵⁵
A republikánus értelmezés különbözõ társadalmi csoportokra való kiterjesztésének részeként az amerikai nagyvárosi munkásság republikánus szempontú vizsgálata is hamarosan kezdetét vette. Az ehhez kapcsolódó munkák sorába tartozik Sean Wilentz Chants Democratic címû könyve,⁵⁶ amely a New York-i ipari munkásság kialakulásának a folyamatát mutatja be a 18. és 19. század fordulóján, s követi annak öntudatra ébredését a polgárháború idõszakáig. Ennek a nagyhatású munkának fontos részét képezi a munkásság republikanizmusának a vizsgálata egy olyan idõszakban, amikor a saját termelõeszközökkel dolgozó kézmûvesek (artisans) munkájára épülõ termelés hanyatlásával párhuzamosan az amerikai nagyvárosokban gyökeret verõ, a bérmunkások tömegének munkáján alapuló, az amerikai gazdaság és társadalom arculatát gyökeresen átalakító gyári tömegtermelés válik meghatározóvá. Ebben a közegben a republikanizmus - amint azt Wilentz hangsúlyozza - fontos ideológiának bizonyult: segítségével a társadalmi és gazdasági jelentõségüket elveszítõ kézmûvesek olyan ideált fogalmaztak meg, amit szembe lehetett állítani a kialakulóban lévõ új társadalmi viszonyokkal.
A New York-i kézmûves társadalom a 19. század húszas éveitõl kezdve a dezintegráció jeleit kezdte mutatni: a tanoncok és mesteremberek viszonya lassan átalakult - az elõbbiek már nem ellátás fejében, hanem a szülõknek fizetett munkabérért dolgoztak; a mester-segéd kapcsolatot is egyre inkább a munkabérben kifejezõdõ piaci viszonyok határozták meg. A mesterek egyre gyakrabban alkalmaztak olcsó, szakképzetlen munkaerõt (nõket és gyermekeket), akik a termelési folyamat egyes szakaszaiban egyre nagyobb számban vettek részt. Ugyanakkor a mestereket és segédeket egyre inkább elválasztó érdekellentéteket ebben az idõszakban még elfedte a kézmûves közösség összetartozásának, illetve a nincstelen szegényektõl és a kereskedõktõl való elkülönülésük tudata. Az összetartozást voltak hivatva demonstrálni például a New York-i kézmûvesek ünnepségei, a középkori angliai céhekéhez hasonló felvonulásai, amelyek egyúttal azt is hirdették, hogy az egyes szakmák mesterei és segédei a köztársaság politikai közösségének szerves részét képezik: a zászlókon, címereken megjelenõ jelszavak hangsúlyozták, hogy az egész nemzetnek szüksége van az illetõ szakma munkájára, mellyel az hozzájárul a nemzet jólétéhez. Ezeken az ünnepségeken a mesterségek képviselõi a republikánus ideológiától áthatott beszédeikben elítélõen szóltak az Óvilág korruptságáról, szembeállítva azt az amerikai köztársaság ideáljával és annak republikánus értékeivel (függetlenség, erény, a közjó szolgálata), melyekkel ugyanakkor azonosították magukat a kézmûvesmûhely által megtestesített eszményeket is. Emiatt - érvel Wilentz -, ez a kézmûves republikánus ethosz valójában a jeffersoni erényes farmer eszménye nagyvárosi megfelelõjének tekinthetõ.⁵⁷
Wilentz hangsúlyozza, hogy 1860-ra néhány kivételtõl eltekintve - hajóépítõk, hentesek, pékek - az iparosodás és a piaci viszonyok robbanásszerû fejlõdése nyomán az egyes szakmákat jellemzõ közösségi tudat is fokozatosan felbomlott, ami együtt járt a kézmûves republikánus ideológia válságával is. A verseny növekedésével, a munkafolyamatok specializálódásával járó jelenségekkel, a gyári bérmunkások hadának valóságával már egyáltalán nem állt összhangban a független, erényes, a saját munkájából - és tulajdonából - élõ mester/iparos republikánus eszménye. A republikánus értékek mindazonáltal továbbéltek és fel-felbukkantak, de már nem a kézmûves mûhelyekben, hanem a manufaktúrákban, ipari üzemekben dolgozó New York-i munkásság egyes csoportjainak, a trade unionok (kb. szakszervezet) retorikájában. Az 1830-as években a szerzõ által "klasszikus republikánus trade unionizmus"-ként aposztrofált irányzat (classical republican trade unionism) például sürgette a visszatérést a jeffersoni idõk harmóniájához, egy korrupciótól mentes Amerikához, melynek romlását a törtetõ, pénzéhes új arisztokrácia megjelenésének tulajdonította. A republikánus ideológia logikájára építve úgy érvelt, hogy a tõkés viszonyok azáltal válnak a korrupció forrásává, hogy a munkásságot függõvé teszik a tulajdonosoktól. Ez az ideológia - mutat rá Wilents - az egykori kézmûvesjelképekben öltött plasztikus formát: az unionisták számos olyan szimbólumot, jelszót vettek át, amelyek a republikánus eszményeket fejezték ki. A felvonulásokon a különbözõ szakmák képviselõi a munkaadóktól való elkülönülésük mellett a köztársasághoz való hûségük mellett is hitet tettek.⁵⁸ A trade unionok tehát - Wilentz elemzése alapján - az egykori mûhelyek örököseiként, a republikánus erény letéteményeseiként léptek fel. A republikanizmus-kutatás fontos részét képezik azok a kísérletek is, amelyek annak a politikai gazdaságtanhoz kapcsolódó vonatkozásait elemzik. Az alábbiakban ezek közül két munkát emelek ki. A republikanizmus politika- és alkotmányelméleten túli vonatkozásaira koncentrálva a korai köztársaság, a jeffersoni korszak politikai gazdaságtanát vizsgálja Drew R. McCoy The Elusive Republic. Political Economy in Jeffersonian America címû mûvében.⁵⁹ A jeffersoni politikai gazdaságtannal kapcsolatos elképzelések - amint azt McCoy hangsúlyozza - a republikánus tézisen alapuló, a köztársaság politikai és erkölcsi hanyatlásának folyamatát igyekezett lassítani, arra gazdaságpolitikai megoldást kidolgozni. Jefferson tisztában volt azzal, hogy az erényes szabad farmerek köztársasága a társadalmi és gazdasági változások, az ipar és kereskedelem fejlõdése nyomán nem tartható fenn; ugyanakkor remélte, a változások káros következményei idõben késleltethetõk, és Amerika még hosszú ideig el tudja kerülni az iparosodó, szabad földekkel már nem rendelkezõ európai államok sorsát, ahol az agrárius, a gazdasághoz kötõdõ erény már a múlté, s a kereskedelem fejlõdésével együtt járó specializáció kitermeli a modern idõk barbárait, az ipari munkásságot, akik annak dehumanizált "melléktermékeiként" veszélyeztetik az állam stabilitását.⁶⁰ Adam Smith antimerkantilista nézetei alapján Jeffersonék úgy vélték, hogy amíg egy társadalom nem aknázta ki teljes mértékben a mezõgazdaságra épülõ fejlõdési fok nyújtotta lehetõségeket, addig a mesterségesen, állami eszközökkel, a luxustermékek elõállítására létrehozott manufaktúrák, illetve a gazdasági fejlõdés természetes folyamatába való állami beavatkozás a korrupció forrását jelentik.
Amint arra McCoy rámutat, az amerikaiak számára a forradalomtól az 1812-es háborúig terjedõ idõszakban a republikanizmus problémája olyan kérdésekkel állt szoros összefüggésben, mint például, hogy mely fejlõdési fokozaton lehetséges a republikánus rend megvalósítása; az amerikai társadalom ezen a fejlõdési fokon állt-e; és ha igen, meddig képes ezen a szinten maradni; mi az állam szerepe a republikánus rend létrehozásában és megõrzésében. A válaszok ezekre a kérdésekre elsõsorban a kereskedelemhez való viszony változásában formálódtak az 1760-as évektõl kezdve. McCoy megállapítja, az amerikai köztársaság politikusai nem voltak kereskedelemellenesek, mivel úgy gondolták, hogy a kereskedelem, az egyént önfegyelemre és szorgalomra késztetve, az erényt erõsíti. Ráadásul úgy vélték, hogy a mezõgazdasági termékek exportjára specializálódó köztársaság érdekelt a szabadkereskedelmi elvek fenntartásában, hiszen azok a külföldi piacra termelõ erényes farmereket és ezáltal a köztársaság stabilitását erõsítik. Az 1780-as évekre azonban a szabadkereskedelem erejébe vetett hitükben csalódtak az amerikaiak: a Nagy-Britanniával folytatott kereskedelemben a köztársaság alulmaradt, és a pénzkiáramlás károsan érintette a nemzetgazdaságot. Ezért felerõsödtek a luxusfogyasztás és a külkereskedelem elleni hangok, amelyek a korrupcióra, a republikánus erény hanyatlására figyelmeztettek. Az Alexander Hamilton pénzügyminiszter nevével fémjelzett föderalista gazdaságpolitikát ostorozó, Jefferson vezette republikánusok a republikánus közgazdaságtan fent ismertetett filozófiájának jegyében kritizálták a külkereskedelem fokozottabb támogatását, amely a merkantilista, a gazdaság természetes fejlõdését mesterséges eszközökkel befolyásolni kívánó európai gyakorlatra emlékeztette õket.⁶¹
A republikánus párt hatalomra kerülésével Amerikát a társadalmi fejlõdés mezõgazdasági fokán kívánta konzerválni, amit - hangsúlyozza McCoy - két eszközzel igyekezett elérni: a szabad földterület növelésével a farmergazdaságok számára, illetve az általuk megtermelt mezõgazdasági fölösleg elhelyezése érdekében kereskedelmi expanzióval. Ezt a megoldást a Thomas R. Malthusnak a túlnépesedés problémájára rámutató elméletére reagálva dolgozták ki. Jefferson Amerika speciális helyzetére hivatkozva (nagy területû szabad földek) tagadta, hogy ott a túlnépesedés természetes (biológiai) oka lehet a társadalom hanyatlásának, hiszen a nyugat mintegy biztonsági szelepként mûködve el tudja látni földdel és kenyérrel a népességfölösleget. E gazdaságpolitika gyakorlati megvalósítására került sor akkor - érvel McCoy -, amikor Napóleontól Amerika megvásárolta a Louisiana területet, amely robbanásszerûen megnövelte a köztársaság. Ugyanakkor problémaként jelentkezett a hamarosan megjelenõ mezõgazdasági fölösleg, melynek külföldi piacokon történõ értékesítése agresszív külpolitikát igényelt - márpedig Amerika a hagyományos republikánus elszigetelõdés elvét igyekezett követni. Az 1807-ben meghirdetett embargó, illetve az 1812-es háború Nagy-Britanniával - paradox módon - a republikánus elvek megsértésével szolgálta a republikánus célok elérését, amennyiben az agrártársadalom konzerválásához nélkülözhetetlennek bizonyuló külpiacokat állami - vagyis merkantilista - eszközökkel kívánták biztosítani.⁶²
Bár Jefferson az 1812-es háború után továbbra is a mezõgazdaságban vélte felfedezni a republikánus erény és így a köztársaság fennmaradásának legfõbb biztosítékát, az õt követõ James Madison a túlnépesedés problémáját a hazai ipar fejlesztésével látta megoldhatónak. Õ úgy vélte, ha a külpiacokon nem helyezhetõ el az amerikai mezõgazdasági termékfelesleg, akkor az hazai munkaerõ-felesleget indukál, amit viszont az értékesítési gondokkal küszködõ mezõgazdaság nem tudna felszívni. Az ipar fejlesztésével tehát két oldalról látszott kezelhetõnek a probléma: piacteremtéssel és a foglalkoztatás növelésével. Madison ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy ez az alternatíva a jeffersoni, agrárius elvekkel ötvözött republikánus modell végét eredményezi - mutat rá McCoy.⁶³
Allen Kaufman Capitalism, Slavery, and Republican Values címû munkájában⁶⁴ a polgárháború elõtti idõszak három amerikai gondolkodójának, az északi Daniel Raymond, és a két déli, Thomas Roderick Dew, valamint Jacob D. Cardozo gazdasági nézeteit elemezve a republikanizmus jelenlétét kísérli meg kimutatni politikai gazdaságtannal foglalkozó munkáikban. Kaufman fõ célja annak vizsgálata, hogy ezek a szerzõk miként próbálták összeegyeztetni a republikánus erény eszményét a felemelkedõben lévõ kapitalista piacgazdaság ideáljával. A szerzõ hangsúlyozza, hogy az általa vizsgált idõszakban - a 19. század elsõ felében - az amerikai politikai közgazdasági gondolkodást az a kettõsség jellemezte, amely a gazdaság szintjén is érvényes volt: az északi politikusok és közgazdasági írók a régiójuk iparának védelmét szorgalmazó gazdaságpolitikát hirdették, míg a Dél politikai közgazdászai a szabadverseny híveiként az importvámokkal az északi ipart védõ szövetségi politika ádáz ellenfeleiként léptek fel. Az északi gondolkodók a szabadkereskedelemnek tulajdonították az angliai pauperizmus megjelenését, a munkásság szellemi és erkölcsi elnyomorodását, és a hazai ipar védelmétõl olyan munkásság kialakulását remélték, amely tulajdona révén a republikánus értékek hordozója, és nincs kitéve a szabadversenyes kapitalizmus korrumpáló hatásainak. Ennek az iskolának a képviselõje volt Daniel Raymond, aki az állam gazdasági szerepvállalásától várta a munka pauperizálódásának megállítását. Raymond az egyén jólétének és a republikánus erény alapjának a tulajdont tekinti. Számára az ideális tulajdonos a kistermelõ kézmûves, aki saját termelõeszközeivel vesz részt a termelési folyamatban. Raymond szerint a tulajdon viszonylag egyenlõ elosztását a társadalomban az állam hivatott biztosítani megfelelõ törvényekkel, például védõvámokkal, amelyek keresletet indukálnak a hazai termékek iránt, ami a foglalkoztatás, valamint a bérek növekedéséhez vezet. Raymond a fenti elvek alapján ítélte el a déli ültetvényeseket, mivel egyrészt hatalmas mennyiségû tulajdon koncentrálódik a kezükben, és ez a társadalmi egyenlõtlenségeket erõsíti, másrészt a déli rendszer alapját képezõ rabszolgamunka miatt, mivel az nem független munkaerõn alapszik, s a feketék degradálódását eredményezi.⁶⁵
A déli ültetvényesek politikai gazdaságtanát jellemezve Kaufman hangsúlyozza, hogy õk az északiakkal szemben a bérmunkásság megjelenését, létét természetes, elkerülhetetlen folyamatként értékelték, de nem állami beavatkozással kívánták kezelni annak következményeit. Közéjük tartozott Thomas Roderick Dew, aki politikai gazdaságtanában fontos szerepet szán a rabszolgaság intézményének, amely a legtöbb déli ültetvényes társához hasonlóan nála is mint "egyértelmû jó" (positive good) jelenik meg, ráadásul eszköz az Unió republikánus rendjének a megõrzésére. Dew szerint ugyanis a civilizáció fejlõdése a magántulajdonhoz kötõdik és a társadalmi munkamegosztás növekedésével jár együtt, a tulajdon válik a szabadság feltételévé, míg a tulajdonnélküliség függéshez vezet. A bérmunkás valójában rabszolga, hiszen nem rendelkezik tulajdonnal - a tõke rabszolgája, attól függ. A tulajdonnélküli munkásosztály viszont veszélyt jelent a köztársaságra. Annak kialakulását csupán a rabszolgaság intézményén alapuló déli rendszer képes elhárítani oly módon, hogy a szabad fehérek érdekközösségét hozza létre a nem szabad feketékkel szemben, és így nem alakulhat ki a tõke-munka ellentéte a déli társadalmon belül, amely az Észak iparosodott társadalmával szemben így megõrizheti stabilitását. Jacob Cardozo - Dewhoz hasonlóan - a rabszolgaságban látta azt az eszközt, amellyel az elégedetlen ipari munkásság féken tartható. Ugyanakkor Dew-val ellentétben a rabszolgamunka nyereségességét hangsúlyozta az ipari termelésben. Szerinte önkorlátozásra és engedelmességre való hajlamuk folytán a fekete rabszolgák kiváló munkaerõt jelentenek, és ezért nem kell attól tartani, hogy veszélyeztetik a társadalmi rendet. Cardozo tehát - mutat rá Kaufman - összeegyeztethetõnek tartotta a rabszolgaság intézményét a kapitalista termelési móddal, ugyanakkor ezáltal az ültetvényes rendszer védelmét, konzerválását szorgalmazta a republikanizmus jegyében.⁶⁶
Nõiség és a republikánus ideológia sajátos déli változatának a vizsgálatát kapcsolja össze Stephanie McCurry,⁶⁷ aki elsõsorban azt igyekszik bemutatni, hogy a rabszolgaság intézménye által döntõen meghatározott kontextusban milyen, a republikanizmus által befolyásolt összefüggések mutathatók ki a nemek eltérõ társadalmi-politikai státusáról vallott korabeli nézetek és a feketék rabszolgaságát legitimizáló déli ideológia között. McCurry szerint a republikanizmus déli változata - a Kerber által korábban leírt modellhez hasonlóan - szintén a magán- és közszféra kettõsségét, ám ugyanakkor kapcsolódási pontjait hangsúlyozta: a közszféra szereplõi a rabszolgatartó Délen is független férfiak voltak, míg a magánszféra életterébe szorított nõk, a gyermekek és a rabszolgák egyként függtek a családfõ apától, így a republikánus ideológia szerint nem lehettek teljes jogú állampolgárok. Sajátos módon a nõk és rabszolgák helyzetében kimutatható párhuzamok olyan ideológia megalkotását tették lehetõvé a rabszolgatartók számára, amely az egyik alávetett csoport helyzetét a másikéval legalizálta. Ez viszont a bõrszín, a társadalmi nem és a hatalmi helyzet közötti jellegzetesen déli összefüggést eredményezte: a függõség fogalma a nõiséggel és a rabszolgasággal kapcsolódott össze, míg a republikánus függetlenség a fehér férfiak kiváltságaként jelent meg. Mindez azt is jelentette, hogy a déli társadalom a családban uralkodó paternalista viszonyok leképezése volt, ahol a függõségben lévõk feltétlen engedelmességgel tartoztak a fölöttük állóknak. Ily módon - ahogy azt McCurry hangsúlyozza - a közszféra demokráciája, amely a szabad, független, fehér farmereknek a gazdag ültetvényesekkel való politikai és jogi egyenlõségét hirdette a Délen, szoros érdekközösséget kovácsolva közöttük, a magánszférába szorítottak egyenlõtlenségének és függõségének az árán valósult meg.
A republikánus paradigma kialakulása egyben egy másik fontos folyamattal párhuzamosan ment végbe, nevezetesen a korai amerikai történelem, azon belül is elsõsorban az alkotmányozó idõszaknak az ún. progresszív történészek által megfogalmazott értelmezésének átértékelésével. Az amerikai történetírásnak ez a 20. század elsõ negyedében meghatározó irányzata marxi hatásra a történelmi eseményeket, illetve a történelem szereplõinek cselekedeteit mozgató tényezõk feltárásában, megértésében elsõdleges szerepet szánt a gazdasági szempontú vizsgálatnak, a gazdasági érdekek meghatározásának. E felfogás klasszikus képviselõje Charles A. Beard 1913-ban megjelent munkája, An Economic Interpretation of the Constitution of the United States,⁶⁸ amely az Egyesült Államok alkotmánya létrehozásának folyamatát egymással rivalizáló gazdasági érdekcsoportok küzdelmeként mutatja be. A republikánus paradigma követõi ezzel szemben nagyobb hangsúlyt fektettek az ideológia, az eszmék vizsgálatára. Ugyanakkor az általuk használt ideológiafogalmat nem az ok vagy okozat jelentéstartalom jellemzi - inkább arról van szó - Clifford Geertz és más antropológusok ideológiafelfogását átvéve,⁶⁹ hogy úgy tekintenek az ideológiára, mint olyan gondolati konstrukcióra, amely lehetõvé teszi az azt használó közösség számára, hogy jelentést adjon saját cselekvésének és ily módon tegye lehetõvé azt. Ilyen értelemben leginkább akkor válik fontossá az ideológia szerepe, amikor egy közösség kulturális válságba kerülve választ keres megoldhatatlannak tûnõ problémáira. Ezért az ideológiák és eszmék nem okként (vagyis mozgatóerõként - ahogy azt a hagyományos szellemtörténészek vallanák) vagy okozatként (ahogy azt a társadalomtörténészek gondolnák - az eszmék mint a társadalmi valóság derivátumai) funkcionálnak, hanem olyan erõként, amely legitimizál bizonyos cselekvést azáltal, hogy meghatározhatóvá teszi azt a közösség számára úgy, hogy az jelentéssel bírjon számára.⁷⁰ A republikanizmus ilyen értelemben olyan "kulturális rendszert" jelentett a kortársak számára, amelynek segítségével értelmezni tudták a körülöttük zajló, nyugtalanító eseményeket, és megfelelõ megoldásokat dolgoztak ki a válaszcselekvésekre. A brit parlament adóreformcsomagja az 1760-as és 70-es években, valamint az ahhoz kapcsolódó események, például a "bostoni mészárlás" (1770)⁷¹ a republikanizmus ideológiai rendszere révén vált értelmezhetõvé a gyarmatosok számára, akik a korabeli eseményekben a szabadságuk ellen szõtt összeesküvés körvonalait látták kirajzolódni és az angolszász politikai kultúrában régóta jelenlévõ korrupcióellenes félelmeiknek hangot adva cselekedtek, amikor elszakadtak az anyaországtól.
A nyolcvanas évekre a republikanizmus-kutatásban megjelentek azok a kísérletek, amelyek a republikánus ideológia idõbeni kiterjedésének korlátait kezdték el vizsgálni. Ezek közé tartozik Jean Baker tanulmánya,⁷² amelyben a szerzõ a republikánus politikai ideológia hanyatlását hangsúlyozza 1800 után, illetve annak kulturális formákban való továbbélését a polgárháború idõszakának végéig. Baker az iskolarendszert és a politikai pártokat nevezi meg a továbbélõ republikánus praxis színtereiként. A már fent említett Clifford Geertz antropológus alapján úgy érvel, hogy a republikánus ideológia e két intézmény által kitermelt szimbólumokban és rituálékban testet öltõ tevékenységekben jelent meg, amelyek továbbra is a polgári erény, a közjó szolgálatának, az egyéni érdek alárendelésének az eszményét fejezték ki. Az iskolákban a függetlenségi háború emléke, tananyagbéli kitüntetett szerepe volt az a tényezõ, melynek révén a republikanizmus eszményei eljutottak a leendõ erényes hazafiakhoz és befolyásolták közösségi magatartásukat. A gyakorlatban az erényes, a közjóért tevékenykedõ polgárt voltak hivatva megtestesíteni azok a fiú diákok, akik társaikat felügyelték, büntették, jutalmazták és segítették a tanulásban (student monitors). Baker szerint õk olyan tisztségviselõk voltak, akik a kevés legkiválóbb és erényes diák közül kerültek ki és a közösségért tevékenykedtek. Egy másik republikánus kulturális forma a polgárháború elõtti Észak iskoláiban az úgynevezett "foglalás" (barring-out ceremony) volt, melynek során a tanulók mintegy elfoglalták az iskolát, az osztálytermet és átvették az irányítást az iskolamestertõl, kizárva õt az oktatási intézménybõl. Baker szerint ez a rituálé a függetlenségi háború emlékét volt hivatott felidézni, amennyiben a foglalók az iskola épületét rendszerint a háború gyõztes csatáinak a neveivel ékesítették, kizárták a tekintélyt képviselõ tanárt az osztályterembõl, majd tárgyalásokat kezdtek vele valamilyen sérelemmel kapcsolatban, amelyet annak a hatalommal való zsarnoki visszaélése jeleként értékeltek (több fûtést, kevesebb fenyítést a nádpálcával stb.). A kizárás befejezõdése után rövidesen helyreállt a rend az osztályban. Baker olvasatában ez a rituálé a diákok fölötti zsarnoki hatalom kialakulásának a veszélyét volt hivatott elhárítani a korabeli nebulók szemében.
Baker a politikai pártokkal kapcsolatban arra mutat rá, hogy esetükben a két legfontosabb republikánus kulturális forma a kampányidõszak és a választás volt, melyek során a pártok tagjai, illetve a választók a politika aktív résztvevõivé válhattak. A pártok a függetlenségi háborút idézõ militáns retorikát használva, a nemzeti szimbólumok (zászló, sas, kék, piros, fehér színek) alkalmazásával igyekezték elhitetni a választókkal, hogy a közjó védelmében vállalkoznak a hadjáratra. Hasonló rituálét képviselt a szavazás, amely szintén részvételi ceremóniaként értelmezhetõ Baker szerint. Ráadásul a szavazóhelyiségeknél való sorban állás, készülõdés egyenlõséget sugallt, a társadalmi és politikai különbségek hiányát. Baker ugyanakkor rámutat arra is, hogy maga a szavazási aktus az individualizmus eszményét fejezte ki, mivel utána a polgárnak vissza kellett térnie a közszférából a magánszférába, hiszen a csata végeztével a polgár-katona is vissza kellett hogy térjen otthonába. Baker végül megjegyzi, hogy a polgárháború idején rövid idõre újra megjelent a republikánus ideológia az északi demokraták jóvoltából, akik Lincolnt hatalomvággyal, a köztársaság elleni összeesküvéssel vádolták. A háború után azonban mindez a republikanizmust kifejezõ iskolai és párt rituálékkal együtt a múlté lett.
A Baker által képviselt vonulatba illeszkedik Cathy Matson és Peter Onuf tanulmánya,⁷³ melyben a szerzõk kifejtik, az 1780-as évekre a függetlenné vált köztársaságban új ideológia jelenik meg, amelynek hirdetõi szemében a magánérdek már nem mint az egységet fenyegetõ elem jelenik meg, hanem - éppen ellenkezõleg - mint az Unió összetartásának alapvetõ eszköze, és így a republikánus erény mintegy azonossá válik a magánérdek követésével. A szerzõk szerint ez a drámai jellegû változás annak köszönhetõ, hogy a brit merkantilista gazdaságfilozófia és politika hatása nyomán alapvetõen átalakult az önérdekrõl vallott negatív republikánus felfogás. A merkantilisták a korábbi ideológia alapjait rengették meg a brit birodalom határainak kiterjesztésével annak érdekében, hogy lehetõséget biztosítsanak a külföldre irányuló kereskedelmi vállalkozások számára. A kereskedõk - vélték - kapcsolataik kiépítésével és mûködtetésével az egész nemzet jólétét szolgálják, hiszen segítségükkel csökken a nélkülözés és a munkanélküliség az anyaországban. A magánérdek követése ily módon tehát a közérdeket szolgálja. A brit korona merkantilizmusa ellen még tiltakozó, a szabadkereskedelem mellett lándzsát törõ észak-amerikai kereskedõk a függetlenség elnyerése után - sajátos módon - az újonnan létrejött központi kormányzat merkantilista támogatására voltak kénytelenek támaszkodni annak érdekében, hogy az biztosítsa a feltételeket számukra a világpiacon a világkereskedelemben való eredményes szerepléshez. Ugyanakkor az 1780-as évekre - a forradalom szabadkereskedelmi ideológiájának, majd az azt korlátozó állami gazdaságpolitikájának az intermezzója után - a volt gyarmatokon újra teret nyert a szabadkereskedelem igénye és filozófiája. A függetlenségi háború gyõzelme után az Újvilágban felerõsödtek azok a hangok, amelyek a liberális gazdaságpolitikában, a szabadkereskedelemben vélték megtalálni Amerika jólétének a zálogát. Õk az egyéni gazdagodást összekötötték a nemzet gyarapodásával. Egyúttal az állam segítségét is kérték a feltételek megteremtéséhez, és ily módon a neomerkantilizmus gazdaságpolitikája mellett is érveltek: a különbözõ érdekek csak abban az esetben szolgálhatják az összérdeket, ha az állam segítségével ezek védelmet élveznek és össze vannak hangolva. A szerzõk szerint az Unió megteremtésérõl szóló vitákban is központi szerepet játszó, az egymástól eltérõ érdekeknek a nemzeti egységet veszélyeztetõ ellentétének a kezelésérõl vallott elképzelések is ezt a kettõs célt igyekeztek elérni. A föderalisták az erõs Unió mellett leginkább azzal érveltek, hogy az képes lesz egyszerre szolgálni a közös érdekeket, valamint az egyes régiók és államok partikuláris érdekeit is. Merkantilizmus és liberális gazdaságpolitika tehát összeegyeztethetõnek tûnt a szemükben. Az új alkotmány létrejöttével megpecsételt Unió - érvelnek a szerzõk - a gazdasági növekedés ígéretével harmonizálni volt hivatott a különbözõ helyi, partikuláris érdekeket. Ily módon a föderalisták a magánérdek és a közjó között feszülõ ellentétet az elõbbinek az erénnyel való azonosításával oldották fel.
Az utóbbi néhány munka jelzi, hogy miközben a republikanizmus az amerikai történészközösség körében legitim kutatási területté vált, az 1980-as évtizedre - elsõsorban a republikánus ideológia idõbeli kiterjedtségét, illetve az úgynevezett paradigmaváltás, vagyis a liberális eszméknek a republikánus elvek rovására történõ térnyerését illetõen - a republikánus paradigma képviselõinek komoly kihívással kellett szembenézniük. A republikánus szintézist támadó bírálók egy része annak mûvelõit a liberális hagyomány eliminálására történõ kísérlettel vádolta, mások a republikanizmus magvaként definiálható erény-korrupció ellentét érvényességét vonták kétségbe, míg megint mások - ha el is fogadták a republikánus eszmetörténeti hagyomány létét -, annak hatókörét idõben erõsen behatároltnak tételezték, illetve tagadták a kontinuitást a republikanizmus klasszikus és modern változata között. Közös vonása a kritikát megfogalmazó kutatók munkáinak az, hogy a republikánus értelmezés revíziójával egy idõben és ahelyett a liberális paradigma primátusát igyekeztek helyreállítani.
A republikánus paradigma gazdasági aspektusait bíráló munkák a liberális, szabadkereskedelmi elvek jelenlétét hangsúlyozták a korabeli politikai gondolkodásban az önérdek és közérdek kibékíthetetlen ellentétét hirdetõ republikanizmussal szemben. E mûvek sorába tartozik Joyce Appleby The Social Origins of American Revolutionary Ideology címû tanulmánya,⁷⁴ mely szerint már az 1760-as évektõl kezdve kimutatható a liberális gazdasági elvek jelenléte az amerikai gyarmatosok körében. Ezek a 17. század végének angol politikai gondolkodóitól - elsõsorban Locke-tól - eredeztethetõk és a 18. század folyamán teljesednek ki Angliában, majd jutnak el az észak-amerikai gyarmatokra. A korabeli gazdaságról értekezõ írók a természeti törvények analógiájára a gazdaságban mûködõ, az emberi természetben, a becsvágyban gyökerezõ törvényszerûségekrõl, azoknak a piac öntörvényû mûködését biztosító szerepérõl beszéltek. A magasabb életszínvonalra való törekvés, az önérdek követésébõl ugyanakkor - nézetük szerint - másoknak is haszna származik, mivel az gazdasági növekedést, a fogyasztási javak bõvülését eredményezi. Bár az amerikai gyarmatosok vezetõi a whig ellenzéki politikai retorikát alkalmazva támadták a brit uralkodót és a parlamentet, Appleby szerint létezett egy alternatív retorika is, amely a fent vázolt liberális gazdaságfilozófiára alapozva gazdasági szempontból bírálta a folyamatokba merkantilista eszközökkel beavatkozó kormányzatot. Ezt az ideológiát a világkereskedelmi folyamatokba aktívan bekapcsolódó gyarmati kereskedõk tették a magukévá, akik egyúttal a republikánus társadalmi hierarchia jogosságát is megkérdõjelezték.
Az Appleby által megfogalmazott tézist erõsíti meg Ralph Lerner,⁷⁵ aki bemutatja, hogy a 18. században számos meghatározó amerikai gondolkodó, mint például Benjamin Franklin, Benjamin Rush vagy John Adams lelkesen üdvözölték az "új ember", a kereskedõ megjelenését. Mindannyian egy nemzetközi "kereskedõ köztársaság" híveinek és állampolgárainak vallották magukat, akiket összeköt a világkereskedelem, és akik egymással kölcsönös gazdasági függésben állnak. Ez a kereskedõ köztársaság - mutat rá Lerner - szerintük a saját és így a közösség boldogulásáért iparkodó egyének, a kereskedõk becsvágyára épült. És bár a gyarmatosok közül többen hangot adtak aggodalmuknak a kereskedelem nem kívánt következményeivel kapcsolatban, összességében kedvezõnek ítélték annak társadalomra gyakorolt hatását.
Isaac Kramnick szintén a liberális elvek dominanciáját hangsúlyozza a korai amerikai köztársaságban.⁷⁶ Nézete egybeesik Applebyéval abban a tekintetben, hogy az 1760-as évekre a locke-i eszmék visszatértek Amerikába. Fontos megállapítása az, hogy a korabeli felfogás szerint - a republikánus értelmezéssel szemben - a korrupció a tétlenséget, a nonproduktív tevékenységet jelentette, és ezért a kortársak számára a választóvonal nem a piacra termelõ és az önellátó, vagyis a kereskedelemhez kapcsolódó és a mezõgazdasági tevékenység között húzódott. Számukra a kereskedelem éppúgy lehetett erényes foglalatosság, mint a mezõgazdaság, amennyiben az szorgalmas, kemény munkát jelentett. A nem erényes vagy "természetellenes" (artificial) gazdasági tevékenység alatt a tétlenséget értették és azt a nem termelõ, elsõsorban az államadóssághoz kötõdõ tevékenységekkel hozták összefüggésbe. Az erénynek ez a fajta értelmezése - állítja Kramnick - Locke-tól ered, aki az iparkodás (industry) protestáns erényét összekapcsolta a munka fogalmával, vagyis az egyénnek a természetbe való kiterjesztésének a koncepciójával. A 18. század felemelkedõ angol középosztálya (amelynek képviselõi olyan fontos szerepet játszottak Robbins, Bailyn és Pocock kutatásaiban) eme erényfogalom alapján ítélte el a korrupt kormányzat ingyenélõ, parazita arisztokratáit. Egyúttal a polgári erény és a közjó szolgálatának eszményét a szorgalom értékével felváltva, az utóbbit nem a politikában, hanem a gazdaságban való részvételen keresztül látta megvalósíthatónak: ahogy Kramnick fogalmaz, a homo civicus eszményét felváltotta a homo oeconomicusé.
A jeffersoni ideológia republikánus értelmezésének kritikája elsõsorban a már említett Joyce Appleby nevéhez fõzõdik.⁷⁷ Szerinte Jefferson az 1780-as évektõl kezdve egészen élete végéig a klasszikus politikai és gazdasági liberalizmus képviselõjének tekintendõ, és ugyanez vonatkozik az általa vezetett, az 1800-as év elnökválasztásán gyõzelmet arató Republikánus Párt tagjainak és híveinek a nézeteire is. Appleby szerint a liberális eszmék közül elsõsorban Locke negatív szabadságfogalma hatott Jeffersonékra. A klasszikus republikánus szabadságeszmével ellentétben, amely a szabadságot a politikumban való részvétel aktív, pozitív jogával azonosította és csak a társadalom bizonyos tagjai számára tartotta azt elérhetõnek, ez a locke-i-jeffersoni szabadság minden egyént megilletett, és negatív jellegû volt abban az értelemben, hogy az egyén államtól való függetlenségét, szabadságát hangsúlyozta. Az állam feladatát pedig Jefferson és követõi nem abban látták, hogy az a hatalom egyensúlyát teremtse meg, hanem abban, hogy biztosítsa a lehetõséget az egyén számára képességei kibontakoztatásához.⁷⁸ A jeffersoni filozófia hívei abban a tekintetben is szakítottak a klasszikus republikánus ideológiával - állítja Appleby -, hogy elvetették annak az erény központi szerepérõl vallott tételét, és helyébe a közjó gyarapodásához vezetõ önérdekkövetést állították. Appleby hangsúlyozza, hogy a jeffersoniánusok a fent vázolt ideológiára alapozva olyan társadalomképpel léptek a választók elé 1800-ban, amely mentes volt a klasszikus republikanizmus által elképzelt hierarchiától, és az állampolgárok politikai egyenlõségét hirdetõ demokráciát ígért.⁷⁹ Ilyen értelemben a jeffersoni ideológia szakítást jelentett a klasszikus republikanizmus által fémjelzett múlttal. A Jefferson és követõi által megalkotott liberális-demokratikus társadalmi vízió valós alapokon nyugodott - mutat rá Appleby. Az amerikai mezõgazdasági termelõk az 1780-as évek végétõl kezdve az egyre kedvezõbb értékesítési lehetõségek következtében bekapcsolódtak a világkereskedelembe. Jefferson ebben a piacra termelõ mezõgazdaságban látta a garanciát arra, hogy az egyén gazdasági függetlensége és növekvõ életszínvonala biztosítva legyen.⁸⁰ A jeffersoni gazdaságpolitika Appleby értékelése szerint tehát a szabadkereskedelem elveit hirdetõ gazdasági liberalizmusban gyökerezett és az állam szerepét mindössze abban látta, hogy az biztosítsa az egyén számára a szabadversenyes kapitalizmus által kínált lehetõségekhez való hozzáférést, és ezáltal szabad, független egyénekbõl álló társadalmat hozzon létre.⁸¹
A republikánus értelmezés kritikájának egy másik aspektusa annak morálfilozófiai dimenziójához kapcsolódik. Az erre épülõ munkák közé tartozik Thomas L. Panglenek az Alapító Atyák morálfilozófiáját tárgyaló munkája.⁸² A republikánus tézissel kapcsolatban Pangle számos kritikai megjegyzést fogalmaz meg. Így például tagadja a folytonosságot Machiavelli politikai filozófiája és az ókori klasszikus republikanizmus között. Megállapítja továbbá, hogy az újkori republikanizmus egyáltalán nem volt ellentétes Locke eszméivel vagy a kapitalizmussal. Szerinte a Caroline Robbins által elemzett whigek nem a klasszikus erény, hanem Locke követõi voltak. Trenchard és Gordon például az állami monopóliumok elleni fellépésükkel kívánták elhárítani az akadályokat a szabad vállalkozás elõl, ezért a "court" párt és közöttük folyó politikai küzdelem ugyanazon liberális ideológia etatista és populista változata között zajlott. Pangle Appleby értékelésével egyetértve megállapítja, hogy az antiföderalisták Locke-ra támaszkodtak, nem pedig a klasszikus republikánus eszmékre, amikor az egyéni szabadságjogokat hangoztatták, és a kereskedelem fejlesztése mellett tették le a voksukat. Pangle továbbá kétségbe vonja egy egységes republikánus hagyomány létezését, amely egymástól olyan merõben eltérõ gondolkodókat foglal magában, mint Bolingbroke, Machiavelli, Arisztotelész vagy Savonarola.⁸³
Pangle a Föderalista értekezések elemzése kapcsán mutat rá arra, hogy annak szerzõi nem tekintették mintának a klasszikus köztársaságokat, mivel azok szerintük nem tudták kielégíteni a szabadság biztosításának és az erõs állami hatalom fenntartásának párhuzamosan jelentkezõ igényét. Ehelyett az egyéni szabadságjogok korlátozásának, valamint az érdekek homogenizálásának a végletébe estek a stabilitás megõrzése érdekében. Pangle szerint a Föderalista értekezések Publius álnéven író szerzõi - James Madison, Alexander Hamilton és John Jay - elutasították az egyén biztonsághoz és vagyonhoz való jogának a korlátozását a közjó vagy az állampolgári részvétel szabadsága érdekében, és egy emberibb, liberális republikanizmust tekintettek követendõnek, mivel úgy vélték, az inkább összhangban áll az emberiség természetével és szükségleteivel. Pangle súlyos kritikával illeti a klasszikus republikanizmust paradigmaként bemutató történészeket, akik szerinte félreértelmezik annak erény fogalmát. A klasszikus gondolkodók számára ugyanis az erény valójában olyan jellembéli tulajdonságokat jelölt (a négy fõ erény: bátorság, mértékletesség, igazságosság, gyakorlati bölcsesség), amelyek célként jelentek meg az egyén számára, aki rajtuk keresztül tudta kifejezni szenvedélyeit és szükségleteit, és juthatott el a boldogsághoz. A szabadságot pedig eszköznek tekintették ezen erények kifejezéséhez. Csak e fenti erények hiányában juthat szerephez a polgári erény - mutat rá Pangle -, amely azonban alacsonyabb rendû azoknál. Az erényes egyén nem a közjó szolgálatának követelménye miatt erényes, hanem azért szolgálja a közjót, mert ezáltal fejlesztheti tovább erényes tulajdonságait. Pangle szerint a Föderalista értekezések szerzõi számára nem a klasszikus republikanizmus által eszményített erény volt a cél, hanem a szabadság szeretete, amely ugyanakkor egyfajta erényként jelenik meg gondolkodásukban.⁸⁴ Egy másik fontos különbség az - hangsúlyozza Pangle -, hogy a klasszikus felfogás szerint a kormányzat célja az erkölcsi erények elõsegítése volt, ezért a hatalom résztvevõinek mindenekelõtt erényesnek kellett lenniük. Ezzel szemben Publius szerint az államférfi erénye nem feltétele a politikai rendnek. Így sem kizáró ok, sem privilégium forrása nem lehet az a tisztségviseléshez. A Föderalista értekezések szerint - folytatja Pangle - az emberek többsége a magánszférában keresi a boldogságot, nem pedig a politikában, és így az állam céljaként az egyéni szabadság védelmét nevezi meg. Publius számára nem a morál, a szimpátia vagy az erényesek uralmának való engedelmesség képezi a követendõ eszményt, hanem a locke-i természeti jogok, amelyek Hamilton és Madison szerint az egyén elidegeníthetetlen jogai. Locke-hoz hasonlóan tehát az alapítók az individualizmusban vélték felfedezni az emberi biztonság és méltóság alapját.⁸⁵
A republikánus szintézis legátfogóbb kritikáját John Patrick Diggins adja The Lost Soul of American Politics címû mûvében.⁸⁶ Szerinte a republikánus ideológia marginális szerepet töltött be a 18. és 19. századi amerikai politikai és közgondolkodásban. A republikánus erény fogalma - mutat rá a szerzõ - nem meghatározó a korai idõszak fontosabb politikai dokumentumaiban, és a 19. században sem beszélhetünk az erényes állampolgár eszményének az újjáéledésérõl.⁸⁷ Diggins Wood tézisét elfogadva állítja, hogy a klasszikus erény fogalmának helyét 1787-re átveszi a locke-i individualizmus eszménye, amely már nem politikai élõlénynek, hanem a gazdaság szereplõjének tekinti a szubjektumot. Az alkotmány megalkotói tisztában voltak azzal, hogy az állampolgárokat nem az erényre való apellálás, hanem az önérdek motiválja, és így az amerikai köztársaság nem alapulhat az erényes állampolgárok közösségén. Ez viszont egyértelmûen a liberális értelmezés fölényét jelenti a republikánussal szemben - érvel Diggins. Szerinte a Függetlenségi Nyilatkozatban szereplõ "boldogság keresése" fogalmat Jefferson az egyénre vonatkoztatta, akit ebben a tevékenységében nem korlátozhat az állam, melynek - éppen ellenkezõleg - kötelessége e jog védelme, biztosítása. Jefferson tehát szigorúan megtartotta a privát és közszféra kettõsségét: az egyén számára nem a polgári humanizmus által az emberi lét kritériumaként elõírt közszférában való részvétel jelenti a boldogulás lehetõségét. (Diggins ebben a tekintetben osztja Pangle véleményét: az egyéni boldogulást tartja a korabeli politikai gondolkodók által megfogalmazott legfõbb célnak.) Jefferson az erény republikánus értelme helyett - írja Diggins - annak haszonelvûségét hangsúlyozza: az egyén annyiban lehet erényes, amennyiben maga és mások számára hasznos tevékenységet folytat. Az erény motiváló ereje nem a köznek tett szolgálatban, hanem az önérdekben érhetõ tetten, vagyis hogy mások is hasznosnak ítéljék meg cselekedetünket. Diggins - Pangle-hoz hasonlóan - a Föderalista értekezések elemzése során is hangsúlyozza a liberális elvek meghatározó szerepét Hamilton, Jay és Madison írásaiban.⁸⁸ A jacksoni demokráciáról szólva Diggins ugyancsak kétségbe vonja a republikánus ideológia jelentõségét. Bár elismeri, hogy az a kor retorikájában erõteljesen jelen volt (például az 1832. évi bank háborúban az "erény" és a "kereskedelem" kulcsszavakként szolgáltak), azonban szerinte az a tény, hogy demokraták és whigek egymás ellen használva ezt a nyelvet különbözõképpen határozták meg a korrupció forrását, illetve az azt eredményesen kezelõ megoldást, a republikánus retorika kiüresedését jelezte: a kortársak számára lehetetlen volt biztonsággal eldönteni, melyik párt erényes, melyik korrupt, melyik szolgálja a köz javát, melyik nem. Diggins szerint Jacksonnak az Egyesült Államok második jegybankját alapító okirata meghosszabbítását megakadályozó vétója klasszikus liberális gazdasági elveken alapult és a központi kormányzat szerepe minimalizálásának az igényét fejezte ki. Szerinte Jackson erény fogalma is távol állt a republikanizmusnak az egyéni érdeket a közérdeknek alárendelõ ideáljától: az kizárólag a termelõ foglalkozásokhoz kapcsolódott.⁸⁹
Diggins úgy véli, hogy Herman Melville és Abraham Lincoln voltak azok az amerikaiak a polgárháború elõtti idõszakban, akik a klasszikus republikánus erényt végleg felváltották egy, a vallásosságban gyökerezõ erény fogalmával. Melville "tengeri regényeiben" és Lincoln politikai beszédeiben központi helyet foglal el a bûntõl való megtisztulás és a megváltás témája. Melville és Lincoln - érvel Diggins - a Függetlenségi Nyilatkozat alapelveihez kívántak visszatérni, és a múlt követendõ eszménye számukra egyúttal a kálvinista, puritán eszmék valóságát jelentette. Az amerikai politikába õk hozták vissza a jó és rossz fogalmát, amennyiben a rabszolgaság intézményét erkölcsileg elítélték és az amerikai politika reformját annak eltörlésén keresztül látták egyedül lehetségesnek. Lincoln az erény helyreállítását keresztényi értelemben kívánta véghez vinni, és ez számára csak szenvedésen, áldozaton keresztüli megváltással történhetett. Ily módon - érvel Diggins - Lincoln magáévá tette azt a liberalizmust módosító vallásos elképzelést, miszerint az igazi vallásosság azt jelenti, hogy valaki az egyéni érdeke ellenében is képes cselekedni, vagyis anélkül, hogy azt a hatalomért vagy a siker érdekében tenné. Lincoln az amerikai polgárháborúban látta azt az isteni büntetést, amit minden amerikainak el kellett szenvednie a rabszolgaság bûnéért a nemzeti újjászületés érdekében. Melville és Lincoln számára a politika nem csupán az érdekekrõl és a hatalomról vagy a boldogság keresésérõl szólt tehát - fejezi be Diggins eszmefuttatását -, hanem "a lélek nevelésérõl", arról, hogy az önérdek ellen szóló döntéseket is vállalni kell.⁹⁰
A republikánus paradigmát ért bírálatok nem maradtak válasz nélkül. Az elsõként megszólalók közé tartozott Pocock, aki eredeti tézisének a védelmére kelve⁹¹ továbbra is fenntartotta nézetét a reneszánsz itáliai városállamok gondolkodóit Harringtonnal, az angol ellenzéki whigekkel és Amerikával összekötõ republikánus hagyományról. Bírálóinak szóló válaszában ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a The Machiavellian Momentben nem állt szándékában Locke-ot mint az amerikai politikai hagyomány "védõszentjét" Machiavellivel helyettesíteni, csupán azt igyekezett bizonyítani, hogy nem lehet egyetlen védõszentrõl beszélni. Pocock továbbá kifejti, retorikai természetû ok vezette a republikánus magyarázat hangsúlyozására a liberális rovására: meg akarta teremteni a lehetõséget egy rivális paradigma számára, amit csak oly módon tehetett, hogy az addig hegemón liberális paradigmát idõlegesen marginalizálta. Egyúttal hangsúlyozza, hogy mindig is a politikai eszmeáramlatok, diskurzusok pluralizmusát hirdette egy adott társadalomban, nem pedig az egyik paradigma kizárólagos uralmát a másikkal szemben. A klasszikus republikanizmus diskurzusa átalakulva ugyan, de még azután is továbbélt Amerikában (1787), amikor világossá vált a kortársak számára, hogy az Újvilág társadalma már nem felel meg a klasszikus eszményeknek. Ennek magyarázata pedig abban rejlik - érvel Pocock -, hogy a republikánus ideológia a liberalizmus kritikájaként jelentkezhetett. Jóllehet Jefferson - amint azt Appleby állítja - valóban optimistán látta a jövõt a piacgazdaságban termelõ amerikai farmerek számára - ismeri el Pocock -, de - teszi hozzá - igenis voltak félelmei a kereskedelemmel kapcsolatban annak a szabad farmer függetlenségére és erényére gyakorolt hatását illetõen. A korrupció kezelésének problémája megtalálható Jefferson eszmevilágában is. Republikanizmus és liberalizmus egyszerre voltak jelen a korai amerikai köztársaság politikai gondolkodásában - a liberális eszmerendszer nem jelentett monolitikus, kizárólagos ideológiát az Újvilágban.
Lance Banning - elsõsorban Joyce Appleby kritikájával szemben - két tanulmányban kelt a jeffersoni politikai gazdaságtan republikánus elemzése, illetve a republikánus paradigma védelmére.⁹² Banning szerint Appleby tévesen állítja, hogy a republikánus paradigma hívei Jeffersont és követõit az önellátó farmergazdaságok szorgalmazóiként igyekeznének beállítani, nem pedig piacra termelõ, a kereskedelembe bekapcsolódó árutermelõkként. Banning rámutat arra, hogy Pocock a The Machiavellian Momentben hangsúlyozta, a jeffersoniánusok úgy véltek, a kereskedelem résztvevõi is lehetnek erényes republikánus állampolgárok, és nem a kereskedelem vagy a technikai fejlõdés, hanem a kormányzat és a pénzügy összefonódása, valamint az állandó hadsereg ellen foglaltak állást.⁹³ Banning a The Jeffersonian Persuasion címû munkájában (lásd fent) sem állította azt, hogy Jeffersonék a kereskedõkkel vagy a manufaktúratulajdonosokkal állították szembe az erényes farmert, hanem, hogy a kormány tisztségviselõi, az állam hitelezõi és a tõzsdespekulánsok jelentik a legfõbb veszélyt a republikánus erényre.⁹⁴
A liberális és republikánus értelmezésekkel kapcsolatban Banning megállapítja, hogy ez a megkülönböztetés nem létezett a kor embere számára, és nem beszélhetünk arról, hogy az egyik paradigma felváltotta volna a másikat. A 18. századi angol ellenzékiek - csakúgy, mint az amerikai forradalmárok - ideológiájában egyaránt megtalálhatók voltak liberális és republikánus elemek.⁹⁵ A republikánusok nem voltak kereskedelem-, ipar- vagy vállalkozásellenesek, ugyanakkor úgy vélték, a kereskedelem szelleme könnyen károssá válhat és kapzsivá teheti az embereket, ezáltal nagy vagyoni különbségeket eredményezhet, ami veszélyezteti a köztársaság létét. Ezért tartottak a kereskedelmi tevékenység kiterjedésétõl, amit a tradicionális értékek erõsítésével reméltek megakadályozni. Nem osztották továbbá azt a liberális nézetet, mely szerint nem létezik feszültség a magánérdek és a közjó között. A liberálisokhoz hasonlóan elvetették a gazdaságba való állami beavatkozást, ám tõlük eltérõen azt sem tartották helyénvalónak, ha az állam tevékeny szerepet vállal a gazdasági fejlõdés gyorsításában, és úgy vélték, hogy az egyéni gazdagodást a mások iránti figyelmesség kell, hogy korlátozza.⁹⁶
Banning a republikánus értelmezés védelmére kelve továbbá kifejti, hogy az azt bíráló munkák tulajdonképpen nem az eredeti paradigmát, hanem az azt továbbgondoló mûveket támadják. Így nincs igazuk abban, hogy a republikanizmust kizárólagossá akarták tenni a revizionisták, illetve tagadni a locke-i paradigma érvényességét. Wood és Bailyn is elismerte a demokratikus, individualista, természetjogi érvelésen alapuló filozófia jelentõségét a 18. század közepének-végének angolszász politikai gondolkodásában. Ugyanakkor Banning elismeri a republikánus értelmezés hibáit, fogyatékosságait. Így például azt, hogy a Pocockot követõ szerzõk nem egyértelmû szóhasználata miatt a klasszikus republikanizmust sokan azonosították az amerikai ideológiai hagyománnyal. Holott valójában Pocock rámutat arra, hogy az eredeti ideológia többszörös átalakuláson ment keresztül a reneszánsz Firenzében vagy a 17-18. századi Angliában. Egy másik hiányosság a republikánus értelmezésben az erény fogalmával függ össze - érvel Banning. A forradalmárok szerinte nem láttak akkora különbséget magánérdek és közjó között, mint ahogy az a revizionisták írásaiból kitûnhet. Inkább úgy vélték, hogy mivel az amerikai köztársaságban nem léteztek társadalmi elõjogok, hanem csupán a viszonylag egységes érdekkel bíró nép, tartósan nem különbözhet egyén és közösség érdeke. A közéletbõl való visszavonulás elítélendõnek számított és az is, ha az egyén nem rendelte alá magát a közösségi akaratnak. A politikai döntéshozatalban azonban az egyén a saját érdekét képviselte, arról nem kellett lemondania, és ezt a kortársak helyénvalónak tartották.⁹⁷
Banning válasza a revizionisták nézeteit bíráló hangokra egyúttal már próbálkozás volt arra, hogy tisztázza a republikanizmus és liberalizmus viszonyát az amerikai eszmetörténeti hagyományban. Ez a törekvés figyelhetõ meg Robert E. Shalhope tanulmányában is,⁹⁸ aki húsz évvel a republikánus szintézis megszületését deklaráló cikk után újra kísérletet tett a korai amerikai történelem republikánus szempontú értékelésére - immár az arra idõközben válaszként jelentkezõ kritikai jellegû munkák fényében.
Shalhope legfontosabb megállapítása az, hogy a 18. századvég Amerikájának polgárai körében a klasszikus republikánus és a liberális eszmék egyaránt jelen voltak, mi több, ezek olyannyira egymásba fonódtak, hogy reménytelen vállalkozás a korszak politikusait republikánus és liberális gondolkodókként csoportosítani. Szerinte mind az egyéni gazdasági és politikai érdekek követésének a szüksége, mind pedig a kormányzatban jelentkezõ, a szabadságot fenyegetõ korrupciótól való republikánus félelem jelen volt és összekapcsolódott a kor ideológiájában. A két eszmerendszer kettõsségét Shalhope a tradicionalitás és modernitás kettõsségével hozza összefüggésbe a korabeli amerikai társadalomban, és ez teszi lehetõvé számára azt, hogy az antropológus Victor Turner liminális társadalmakról szóló elméletével magyarázza a két paradigma ideiglenes együttes létét. Az átmeneti "liminális" állapotban lévõ társadalom fontos jellemzõje, hogy tagjai a korábbi kulturális mintákat, struktúrákat már nem tartják alkalmasnak a megváltozott körülmények leírására, az új minták pedig még nem jelentek meg. A régi és az új struktúrák képviselõi közötti küzdelem eredményeként csak fokozatosan alakul ki egy konszenzusos állapot, amely kiutat jelent a liminális helyzetbõl az adott közösség számára. Shalhope szerint a liminalitás jellemezte az amerikai társadalmat az 1760-as évektõl kezdve, amikor is a korábbi, az arisztokratikus gentry elit által vezetett hierarchikus, organikus társadalom normái kezdték elveszíteni tekintélyüket. Helyükbe az 1800-as évek kezdetétõl egy új kulturális paradigma lépett, amely az egyenlõségre fektette a hangsúlyt. Shalhope úgy véli, hogy a liberális, illetve republikánus ideológiát e változások fényében lehet értelmezni. A republikanizmus megfelelt a hagyományos gentry elit legitimációs igényeinek, mivel az a társadalmi harmóniát, egységet sugallta, amit a partikuláris érdekeknek a közérdek alá rendelésével kívánt elérni. Ugyanakkor, konzervatív ideológiája ellenére, a genry elit számos tagja olyan gazdasági tevékenységet folytatott, amelynek révén bekapcsolódott a világkereskedelem vérkeringésébe, és ennek nyomán a piac törvényei határozták meg magatartásukat, nem pedig a helyi közösség elvárásai. Hozzájuk hasonlóan a városok lakóit is a kereskedelmi haszonszerzés motiválta, ám új ideológia híján õk is a tradicionális konzervatív republikanizmus hívei voltak, annak ellenére, hogy mindennapi életükben a magánérdek vezette õket. Ez a kettõsség eszmény és valóság között - állítja Shalhope - a forradalom és az alkotmányozó idõszak idején is fennállt. Míg az amerikaiak nézeteit a republikanizmus határozta meg, és identitásuk ahhoz kötõdött, addig - észrevétlenül - a napi tevékenységüket a liberalizmus formálta. Ugyanakkor a két ideológia között nem volt olyan éles az ellentét, hogy a kettõ ne létezhetett volna egymás mellett az amerikai társadalomban, illetve egy társadalmi csoporton belül, vagy akár az egyes személyek eszmerendszerében is. Sok amerikai egyszerre hitt a közérdek valamint az egyéni érdek és jogok fontosságában.
A klasszikus republikánus és a liberális ideológia együttes jelenlétét hangsúlyozza a korai amerikai történelemben Peter Onuf és Kathy Matson 1992-ben megjelent tanulmánya is.⁹⁹ A szerzõk rámutatnak arra, hogy a forradalmárok vezetõi a magánérdek közös cél érdekében történõ feláldozását kérték a hazafiaktól. A hadigazdálkodás, a hadseregállítás olyan problémákat jelentettek, amelyek sikeres megoldása érdekében korlátozni kellett az egyének gazdasági tevékenységét a közjó, a háborús siker érdekében. Ekkor a szabadjára engedett önérdeket tekintették a korrupció forrásának. Ugyanakkor az államok neomerkantilista gazdaságpolitikája egyaránt tartalmazott republikánus és liberális elveknek megfelelõ elemeket. Az árszabályozás vagy a kereskedelmi korlátozások az elõbbit, a protekcionista intézkedések az utóbbit szolgálták.
Az Unió megteremtését gazdasági szemszögbõl vizsgáló Onuf és Matson rámutatnak arra, hogy a nagy kiterjedésû nemzeti piac megteremtését óhajtó föderalisták, akik szorosabb kapcsolatokat szorgalmaztak az egyes államok között, az államok közös gazdasági érdekekeit hangsúlyozva az expanzió szükségessége mellett érveltek, amelybõl - ígéretük szerint - mindenki hasznot húzhat. A föderalisták a területi expanzió és a gazdasági növekedés ígéretével remélték kiküszöbölni az érdekek konfliktusát. Mindezt viszont csak egy erõs Unió segítségével tartották elképzelhetõnek. Ez a nézet az eltérõ érdekek harmonizálásáról - Onuf és Matson szerint - a liberális fejlõdéseszméket ötvözte a republikánus értékekkel, retorikával. A republikánus és liberális paradigma együttélésérõl vallott nézetekkel egybecseng Bailyn véleménye, amit a The Ideologicl Origins of the American Revolution 1992-ben megjelent bõvített kiadásának elõszavában a következõképpen fogalmaz meg: a forradalmárok "egyaránt tekinthetõk «polgári humanistáknak» és «liberálisoknak», bár különbözõ idõkben és eltérõ körülmények között hol az egyik, hol a másik (ideológiára) fektettek nagyobb hangsúlyt."¹⁰⁰ Hasonlóan vélekedik Gordon S. Wood is több mint húsz évvel nagyhatású könyve elõszöri megjelenése után,¹⁰¹ amikor megállapítja, liberalizmus és republikanizmus olyan kategóriák, amelyek nem léteztek a 18. századi amerikaiak számára világosan elkülöníthetõ, egymással ellentétes alternatívákként. Közülük "senkinek sem jutott az eszébe, hogy választani kell republikanizmus és liberalizmus, Machiavelli és Locke között. Jefferson - a következetlenség veszélye nélkül - egyaránt hihetett abban, hogy Amerika korrupttá válik, és abban is, hogy az egyén jogait meg kell védeni a kormányzattól."¹⁰² Az erény modern fogalmáról szólva Wood rámutat arra, hogy a 18. századi angolszász világban az az udvariassággal (politeness, civility) válik azonossá. A klasszikus erény, amely az állam érdekében elvárta az önfeláldozást az állampolgároktól, erre az idõre veszített szigorából, helyét átvette a lágyabb, nõies, az állampolgárnak nem a politikában, hanem a társadalomban való részvételét hangsúlyozó erényfogalom. Ez az új típusú erényen alapuló republikanizmus Wood szerint nem volt kereskedelemellenes vagy nosztalgikus - ellenkezõleg, elõkészítette az embereket a modernitásra, azaz a liberalizmusra való áttérésre. Ezt az áttérést könnyítették meg azok a körülmények, amelyek gyakran arra kényszerítették a korabeli amerikai politika szereplõit, hogy kétségbe vonják a republikánus eszmények gyakorlati megvalósíthatóságát. Wood egyik példája a politikában pozíciót vállalók javadalmazásának a problémájával kapcsolatos. A klasszikus elvek szerint a köz szolgálata ingyenes kell hogy legyen. Az Alapító Atyák közül azonban csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy ne fogadjanak el honoráriumot politikai tisztségek betöltéséért. Így a klasszikus ideált felváltotta a modern, fizetett politikus tisztségviselõ valósága.
Végezetül szót kell ejtenünk egy olyan munkáról, amely érdekes kísérletet tesz az amerikai liberalizmus és republikanizmus egymáshoz való viszonyának a tisztázására. David F. Ericson The Shaping of American Liberalism. The Debates over Ratification, Nullification and Slavery címû mûvében¹⁰³ a republikanizmust a liberalizmus egy válfajaként határozza meg, amely a közszférának nagyobb teret enged, mint a liberalizmus másik fajtája, melyet õ pluralizmusnak nevez, és amely a magánszférára fekteti a hangsúlyt. A 18. század végének, a 19. század elejének Amerikájában - véli Ericson - a republikanizmus a pluralizmussal szemben uralkodó szerepet játszott. Ez a helyzet azonban a 19. század közepére megfordult.¹⁰⁴ A szerzõ a liberalizmus ezen változatait elemzi a polgárháború elõtti amerikai történelem három jelentõs politikai vitájában: az 1787-es alkotmány ratifikációs vitájában, az ún. nullifikációs válság idején, valamint Stephen A. Douglasnak és Abraham Lincolnnak az 1850-es években a rabszolgaság terjeszkedésérõl folytatott politikai vitája során.
Ericson az alkotmány ratifikációs vitájából két dokumentumot ragad ki: a Föderalista értekezéseket és az ún. Federal Farmer címû pamfletsorozatot. Az elõbbit a nemzeti republikanizmus, míg az utóbbit a föderális republikanizmus képviselõjeként határozza meg. A Föderalista értekezéseket jegyzõ, Publius álnéven író John Jay, Alexander Hamilton és James Madison az Uniót, míg a Federal Farmer (a továbbiakban: "föderális farmer") az egyes államokat tartotta ideális köztársaságnak. A föderális farmer szerint a nagy területû államban a kormányzat eleve csak despotikus lehet, hiszen az túlságosan távol van állampolgáraitól, és így azokat elsõsorban erõvel, nem pedig meggyõzéssel képes engedelmességre bírni. A közjó teljesülésének feltétele az érdekek harmóniája, ami a nagy területû államban az érdekek sokszínûsége miatt nem valósulhat meg. Ezzel szemben a Föderalista értekezések szerzõi Ericson szerint a pluralista liberalizmus alapelveit követték, amikor az alkotmány ratifikációja mellett érveltek, mivel az Unióban látták az egyéni és közösségi szabadság, biztonság, jólét és boldogulás biztosítékát. A szerzõ ugyanakkor hangsúlyozza, hogy bár Publius az érdekek sokszínûségét hirdeti, de azt is vallja, hogy e pluralizmus ellenére létezik egy olyan nemzeti érzés, amely egységbe fogja az Uniót, és azt így természetes politikai entitássá teszi. Az Unió Publius szemében nemzeti köztársaság: habár számos érdek osztja meg, a nemzeti érzés összetartó ereje vitathatatlan, és ezért az alkotmány segíti elõ leginkább a republikánus társadalom eszményének a megvalósulását. Ericson rámutat arra, hogy bár Publius valójában szakít a republikánus hagyománnyal, igyekszik annak retorikai kereteiben megfogalmazni az újításokat: az új alkotmány által meghatározott Unió egy jobb köztársaság létrehozását szolgálná, és az újítások a republikánus hagyományt erõsítenék. Ráadásul Publius a republikánus retorikát használja, amikor az Unió felbomlásáról mint a hanyatlást jelentõ alternatíva következményérõl beszél.¹⁰⁵
Ericson a föderális farmer republikanizmusának és Publius nemzeti republikanizmusának vitáját látja újjáéledni a nullifikációs válság során, John C. Calhoun és Daniel Webster alkotmányról és Unióról 1833-ban kifejtett nézeteiben. Calhoun a föderális farmerhez hasonlóan a centralizált államot tekinti a legfõbb rossznak, azonban míg az utóbbi arról mint az 1787-es szövetségi alkotmány következményérõl beszél, Calhoun az alkotmány hanyatlásaként értékeli a korabeli központosító törekvéseket. Calhoun érvei abban a tekintetben is emlékeztetnek a föderális farmer kis-köztársaság elméletére - állítja Ericson -, amennyiben számára az egyes államok képviselik a köztársaság eszményét, ahol nincs szükség az egyetértõ többség¹⁰⁶ elvére, míg az Unióban, amely szerinte nem tekinthetõ köztársaságnak, szükség van arra. Calhoun számára Dél-Karolina állam testesíti meg az ideális köztársaságot: állampolgárai erényesek, vezetõi tehetségesek és a közjóért tevékenykednek, és nem zavarják pártküzdelmek a politika nyugalmát. Ezzel szemben az Uniót a korrupció, az egymással viszálykodó, önös érdekeiket hajszoló pártok, vezetésre méltatlan politikusok jellemzik. Ráadásul a gazdasági érdekek pluralizmusa érvényesül az Unió szintjén, míg az államok hasonló tekintetben homogének.¹⁰⁷
Daniel Webstert, aki a szenátusban szállt szembe Calhoun nézeteivel az Unió természetét illetõen, a nemzeti republikánus hagyomány elindítójaként határozza meg Ericson. Ez a hagyomány ugyanakkor a Föderalista értekezések által kifejtett elvekben gyökerezett, és Webster maga is igyekezett kimutatni az azonosságot saját és az alapítók elvei között. Webster számára az Unió olyan "patrióta közösség" jellegû köztársaság, amelyben nem társadalmi és gazdasági, hanem ideológiai homogenitás uralkodik, és ez mûködik kohéziós erõként, nem pedig a közjó vagy a közérdek. Ericson szerint Webster a patriotizmussal helyettesíti a polgári erényt, és ezért elmondható, hogy a republikánus hagyományon belül marad. Egy további republikánus vonás Websternél a pártellenesség: a dél-karolinai nullifikátorokat elítélõ célzattal önös érdekeiket követõ frakciózóknak nevezi, magát viszont republikánus, a közjó iránt elkötelezett államférfiként jeleníti meg.¹⁰⁸
Ericson a pluralizmus fokozott jelenlétét mutatja ki a könyvében tárgyalt két utolsó politikus - Stephen A. Douglas és Abraham Lincoln esetében. Douglas számára nem csupán az Unió szintjén, hanem magukon az államokon belül is nagyfokú pluralizmus uralkodik. Ráadásul Douglas demokráciaképe alapvetõen attól pluralista, hogy a hallgatás demokráciája, ahol az államférfiak nem próbálják ráerõltetni a nézeteiket a velük egyet nem értõ állampolgárokra. Lincolnnal szemben, aki az Unió, a "megosztott ház" egyesítésének a szükségességérõl beszélt, Douglas amellett érvelt, hogy az Unió túlságosan is sokszínû ahhoz, hogy bármilyen fontos kérdésrõl azonos álláspontot lehessen kialakítani. Paradox módon tehát szerinte az Unió kizárólag megosztottan tud létezni, egyesítve - a rabszolgaság eltörlésével - semmiképpen.¹⁰⁹ Douglas pluralizmusának, a popular sovereignty¹¹⁰ elvének Ericson szerint az a lényege, hogy az egyik állam vagy állampolgár nem avatkozhat bele a másik ügyeibe. A közjó tehát - érvel Ericson - elveszíti republikánus értelmét Douglas számára, és csak annyiban létezik, amennyiben nem sért egyéni érdekeket. A polgári erény pedig olyan politikai cselekvésre utal, amelynek során az egyik partikuláris érdek sem sérti a másikat.¹¹¹
Douglashoz hasonlóan - mutat rá Ericson - Lincoln is elismerte az amerikai társadalom plurális jellegét, de egyúttal szükségesnek látta annak egyesítését a rabszolgaság-ellenes politika mentén, hangsúlyozva a nemzeti konszenzus létét a rabszolgaság bûnös voltáról. Douglas és Lincoln demokrácia-elképzeléseiket illetõen is különböztek egymástól. Lincoln nem abban látta a demokrácia lényegét, hogy ugyanazon kérdésben különbözõ nézeteket valló állampolgárok kölcsönösen elfogadják és tisztelik egymás nézeteit, hanem abban, hogy megkísérlik meggyõzni a másikat és segíteni õt a helyes vélemény kialakításában, a jó döntés meghozatalában. A rabszolgaság kérdésében ez Lincoln számára a szabadságnak a feketék számára való kiterjesztése szükségességét jelentette. Rabszolgaság-ellenességét nem annyira a republikanizmus, mint inkább a liberalizmus motiválta. Lincoln úgy vélte, hogy minden egyénnek élveznie kell bizonyos szabadságjogokat ahhoz, hogy liberális maradhasson a társadalom. Ezért hangsúlyozta, hogy a rabszolgaság intézménye hosszú távon aláássa Amerika liberális szellemiségét. Lincoln szerint a Douglas által hangoztatott elvek ezt a folyamatot segítik elõ azzal, hogy nem kívánnak gátat szabni a rabszolgaság terjedésének. Ugyanakkor Ericson úgy véli, hogy pluralizmusa ellenére bizonyos republikánus elvek mégiscsak kimutathatók Lincoln demokráciaképében. Lincoln szerint ugyanis a demokratikus folyamat nem magától halad elõre; azt az államférfiaknak és a polgároknak kell elõsegíteniük. Ilyen értelemben Lincoln demokráciájában jelen van a republikánus ideológia által az állampolgárokkal szemben támasztott kötelességvállalásnak a követelménye.¹¹²
Ericson utal arra is, hogy a republikánus eszmék nem tûntek el teljesen az amerikai politikai gondolkodás történetébõl. Az ún. progresszív korszak vagy az 1960-as évek ezek egy részének reneszánszát hozták. Ugyanakkor leszögezi, hogy a mai kísérletekkel együtt ezek a próbálkozások a politikai közösség létrehozására, alapvetõen egy liberális közösség létrehozására irányultak. Az amerikai politika átalakulása alapvetõen a republikanizmus felõl a pluralizmus felé tartott.¹¹³
A republikánus paradigma létjogosultsága az amerikai eszmetörténetben - amint az a fentiek alapján megállapítható - mára már bizonyítást nyert. Ugyanakkor e modell hívei - részben az õket ért kritikák hatására - már nem a liberális hagyomány tagadásával igyekeznek bizonyítani a republikanizmus amerikai jelenlétét. Elfogadják a két eszmetörténeti hagyomány "békés egymás mellett élésének" a tézisét. Ugyanakkor - amint azt Ericson esetében láttuk - még a liberális hagyományt kevésbé doktriner módon kezelõ, a republikánus paradigmát elfogadó szerzõk is fenntartják Locke primátusát Machiavellivel szemben az amerikai eszmetörténeti hagyomány értékelésében.

Zoltán Vajda

Republicanism in 18th- and 19th-Century American History

The article discusses the emergence and development of a republican understanding of early American intellectual history and culture, a subject that up until now has received no scholarly attention in Hungary. The first part traces the major stages in the formation of the republican paradigm in the face of the then predominant liberal interpretation by examining the works of Bernard Bailyn, Gordon S. Wood and J. G. A. Pocock. Following that, the expansion of the republican interpretation is covered: the rise of interest in the examination of the regional, class, and gender variations of US republicanism as well as the way in which its various aspects such as political economy, and cultural forms came into the centre of attention. The next part of the article deals with reactions provoked by the republican interpretation mainly informed by the liberal perspective and the way in which it came under criticism as far as its moral philosophical, political economic, and political theoretical aspects are concerned. Finally, the article discusses works reflecting the current state of the republican paradigm, which can be regarded as a result of that criticism. Its major elements remaining intact, the republican interpretation no longer vindicates exclusivity in the understanding of early American intellectual history and culture, but acknowledges the presence of liberal ideas and values in the period.

1 Néhány mû az egyre gazdagodó kínálatból: Az angolszász liberalizmus klasszikusai 1-2. Szerkesztette: Ludassy Mária. Budapest, Atlantisz, 1991.; John Stuart Mill: A szabadságról. Budapest, Századvég Kiadó - Readers International., 1994.; Thomas Paine: Az ember jogai. Budapest, Osiris - Readers International, 1995.; Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról. Budapest, Atlantisz (Medvetánc), 1990.; A skót felvilágosodás. Szerkesztette: Horkay Hörcher Ferenc. Budapest, Osiris, 1996.; Isaiah Berlin: Négy esszé a szabadságról. Budapest, Európa, 1990; Ludassy Mária: Szabadság, Egyenlõség, Igazságosság. Budapest, Magvetõ, 1989.

2 A paradigma kifejezést a tanulmányban - Thomas Kuhn meghatározása alapján (lásd: The Structure of Scientific Revolutions. Chicago, 1962. Magyarul: A tudományos forradalmak szerkezete. Budapest, Gondolat, 1984.) - annak az eszmetörténeti értelmezésnek a jelölésére használom, amely a korai köztársaság történetében (18. század vége - kb. 1820) meghatározónak ítéli a republikánus hagyományt a korabeli politikai és kulturális megnyilatkozások formálásában.

3 John Locke: Értekezés a polgári kormányzatról. A bevezetõt és a jegyzeteket írta: Kontler László. Budapest, Gondolat, 1986. 72. (A továbbiakban - ahol azt nem jelzem - az idézeteket a saját fordításomban közlöm. V. Z.)

4 Hartz, Louis: The Liberal Tradition in America: An Interpretation of American Political Thought since the Revolution. San Diego, etc., 1991. (elsõ kiadás: 1955.) (a továbbiakban: Hartz) Az amerikai történelmet liberális szempontból értelmezõ egyéb mûvek közül lásd: Boorstin, Daniel: The Americans. 3 vols. New York, 1958, 1965, 1973. (magyarul: Az amerikaiak. 1. kötet. A gyarmatosítás kora. Budapest, Gondolat, 1991.); Degler, Carl: Out of Our Past: The Forces that Shaped Modern America. New York, 1959. (magyarul: Az élõ múlt: milyen erõk formálták Amerika mai képét? Budapest, Európa, 1993.)

5 Hartz 74., 89., 58., 60-61.

6 Hartz 17-18., 145-200., 228-248.

7 Robbins, Caroline: The Eighteenth-Century Commonwealthman. Studies in the Transmission, Development and Circumstance of English Liberal Thought from the Restoration of Charles II until the War with the Thirteen Colonies. New York, 1968. (elsõ kiadás: 1959.) (a továbbiakban: Robbins) Az ezt megelõzõen megjelent, a "republikánus szintézis" építõköveiként értelmezhetõ mûvekrõl lásd Shalhope, Robert E.: Toward a Republican Synthesis: The Emergence of an Understanding of Republicanism in American Historiography. The William and Mary Quarterly, 29. évf. 1972. 49-80.

8 Robbins 3-4., 19.

9 A "befolyásolás" (patronage) fogalma alatt a 18. századi brit politika résztvevõi azt a módszert értették, melynek során az uralkodó egyes parlamenti képviselõknek, hogy megnyerje õket, jól jövedelmezõ tisztségeket, állásokat adományozott, ezáltal biztosítva a kormány számára szükséges támogatást a törvényhozásban. (Errõl részletesen magyarul lásd Borus György: Politikai játékszabályok Angliában a 18. század közepén. AETAS 1994/4. 55. (a továbbiakban: Borus); illetve Tandori Mária: A reformmozgalom irányzatai a brit parlamentben az 1780-as évek elején. AETAS 1994/4. 80-81.)

10 Placemen-nek nevezték a befolyásolás révén a kormány számára megnyert, az adományozott állás révén függõ helyzetbe került képviselõket. (Magyarul részletesen lásd Borus 55., 64-65.)

11 Robbins 8-16., 30., 378-385.

12 James Harrington (1611-1677) - királypárti, majd köztársaságpárti politikus, politikai gondolkodó. The Commonwealth of Oceana (1656) címû nagyhatású politikaelméleti mû szerzõje. Marchamont Nedham (1620-1678) - újságíró, a modern politikai újságírás elõzményének tekinthetõ számos lapot indított az 1640-50-es években (például Mercurius Britannicus, Mercurius Politicus). Edmund Ludlow (kb. 1617-1692) - katona, politikus a Commonwealth idején. Királyellenes politikusként tagja volt az I. Károlyt halálra ítélõ bíróságnak, Cromwell protektorátusával is szemben állt. Sir Algernon Sidney (1622-1683) - politikus, a parlament támogatója és tisztségviselõje a polgári forradalom idején, a személyes szabadságjogok szószólója. Cromwell protektorátusának ádáz bírálója. A skót felkelésben való részvétele miatt kivégzik. Discourses Concerning Government (1698) címû mûve nagy népszerûségnek örvendett az amerikai gyarmatosok körében. Henry Neville (1620-1694) - politikus, Harrington közeli barátja, Machiavelli mûveinek angliai fordítója. Plato Redivivus (1680) címû mûve az angol felsõháznak vindikál nagyobb szerepet a kormányzatban a hatalmi egyensúly helyreállítás, az ún. "õsi alkotmány"-hoz való visszatérés érdekében. Andrew Marvell (1621-1678) - angol metafizikus költõ, politikai pamfletíró, John Milton barátja. Cromwell támogatója, majd a Commomwealth idején Milton munkatársa.

13 John Trenchard (1662-1723) - földbirtokos, radikális pamfletíró. Independent Whig és Cato's Letters címmel írt, az amerikai gyarmatosok körében is ismert pamfletekben ostorozta a 18. század elejének Robert Walpole miniszterelnök nevével fémjelzett angol kormányzati gyakorlatát a szabadságjogok védelme és a korrupcióellenesség jegyében. Thomas Gordon (megh. 1750) - politikai pamfletíró, Trenchard szerzõtársa. John Toland (1670-1722) - ír filozófus, deista. Harrington Oceana-jának kiadója. Lord Shaftesbury (Anthony Ashley Cooper) (1671-1713) - angol morálfilozófus. A lordok házában bírálta a walpole-i rezsimet, a szabadságjogok szószólójaként. Viscount Bolingbroke (Henry St. John) - (1678-1751) angol felsõházi politikus, pamfletíró. 1704-tõl 1708-ig hadügyminiszter, késõbb külügyminiszter. The Craftsman címû lapban folytatott hadjáratot a walpole-i kormányzat ellen, ostorozva annak korruptságát. Mûködésének leírására elõször használta a Robinocracy (magyarul "robinokrácia") kifejezést.

14 Thomas Pownall (1722-1805) - angol kormánytisztviselõ az észak-amerikai gyarmatokon az 1750-es években. Visszatérvén az anyaországba, az 1760-as évek közepétõl szorgalmazta a gyarmati adminisztráció reformját. The Administration of the Colonies (1764) címû munkájában elkerülhetetlennek tartotta az amerikai gyarmatok függetlenné válását. Richard Price (1723-1791) - morálfilozófus. Lelkesen üdvözölte az amerikai és a francia forradalmat. A francia forradalmat dicsõítõ munkájára (Discourse of the Love of Our Country) válaszul írta meg Edmund Burke Reflections on the French Revolution címû mûvét. Joseph Priestly (1733-1804) - angol természettudós, unitárius lelkész. Rokonszenvezett az amerikai és francia forradalom eszméivel.

15 Robbins 386.

16 Bailyn, Bernard: Pamphlets of the American Revolution 1750-1776. Cambridge, Mass., 1965-tõl; The Origins of American Politics. New York, 1967.; The Ideological Origins of the American Revolution. Cambridge, Mass., 1992. (elsõ kiadás 1967.) (a továbbiakban: Bailyn 1992.)

17 Bailyn 1992. xiii.

18 Bailyn 1992. 2. fejezet.

19 Bailyn 1992. 46-51., 65-67., 86-93., 118-120.

20 Bailyn 1992. 119-120.

21 Bailyn 1992. 139-143., 368-379.

22 Wood, Gordon S.: The Creation of the American Republic, 1776-1787. New York and London, 1993. (elsõ kiadás: 1969.) (a továbbiakban: Wood 1993.)

23 Wood 1993. 53-70.

24 Wood 1993. 91-123.

25 Wood 1993. 11., 18-19., 198-199., 237-245., 415-416., 447-448.

26 Wood 1993. 475.

27 Wood 1993. 553-558.

28 Wood 1993. 15. fejezet.

29 Pocock, J. G. A.: Politics, Language, and Time. Essays on Political Thought and History. Chicago and London, 1989. (elsõ kiadás 1971.) 3. és 4. fejezet. (a továbbiakban: Pocock 1989.); The Machiavellian Moment. Florentine Political Thought and the Atlantic Republican Tradition. Princeton and London, 1975. (a továbbiakban: Pocock 1975.)

30 Pocock 1975. 424.; vesd össze Pocock 1989. 144-145.

31 Pocock 1975. 550.; Arendt, Hannah: The Human Condition. New York, 1958.

32 Arisztotelész: Politika. Budapest, Gondolat, é.n. 8. Szabó Miklós fordítása.

33 Pocock 1975. 3, kk; 36-43.

34 Pocock 1975. 6-7. fejezet.

35 Pocock 1975. 77. Az i.e. 2. században élt görög Polübiosz, a római köztársaság történetírója azt vallotta, hogy csak az a kormányzat kerülheti el a minden államra érvényes romlást, illetve lehet stabil tartósan, amely egyesíti az Arisztotelész által meghatározott arisztokrácia, monarchia és demokrácia kormányzati formákat. Pocock szerint ez az elmélet öltött testet a késõbbiekben - némileg módosulva - Velence mítoszában és az angol vegyes kormányzatról vallott elképzelésekben.

36 Pocock 1975. 99-100.

37 Vesd össze 12. sz. jegyzet.

38 Pocock 1975. 11. fejezet.

39 Pocock 1975. 12-14. fejezet.

40 Pocock 1975. 15. fejezet.

41 Banning, Lance: The Jeffersonian Persuasion. Evolution of a Party Ideology. Ithaca and London, 1978. (a továbbiakban: Banning 1978.); Republican Ideology and the Triumph of the Constitution, 1789 to 1793. William and Mary Quarterly, 31. évf. 1974., 167-188. (a továbbiakban: Banning 1974.)

42 Banning 1974. 174-175.; Banning 1978. 92-93., 104-105.

43 Banning 1974. 175-177.; Banning 1978. 109-124.

44 Banning 1974. 182-184.; Banning 1978. 126-160.

45 Banning 1974. 184.; Banning 1978. 208-246.

46 A két állam törvényhozása Thomas Jefferson és James Madison által megfogalmazott határozatokban ítélte el a John Adams kormány által elõterjesztett - elsõsorban a francia forradalom amerikai hatását kiküszöbölendõ -, a stabilitás védelmét a külföldiek állampolgársága elnyerésének szigorításával, valamint a sajtó- és szólásszabadság korlátozásával szolgáló törvényeket.

47 Banning 1978. 276-277., 279-280., 289., 292., 299-301.

48 Shalhope, Robert E.: Thomas Jefferson's Republicanism and Antebellum Southern Thought. The Journal of Southern History, 42. évf. 1976. 529-556.

49 Az ún. Missouri Compromise révén Missouri rabszolgatartó államként lépett be az Unióba, míg, hogy fennmaradjon az egyensúly a szabad államokkal, Massachusettsbõl új államként leválasztották Maine-t. Az egyezmény arról is rendelkezett, hogy a 36 fok 30 perc földrajzi szélesség vonalától északra fekvõ területeken nem jöhet létre rabszolgatartó állam. Az egyezményt 1854-ben visszavonták.

50 A korai idõszak republikanizmusáról lásd még Buel, Jr., Richard: Securing the Revolution: Ideology in American Politics, 1789-1815. Ithaca, 1972.; Kerber K., Linda: Federalists in Dissent. Imagery and Ideology in Jeffersonian America. Ithaca and London, 1970.

51 Kelly, Robert: Ideology and Political Culture from Jefferson to Nixon. American Historical Review, 82. évf. 1977., 531-546.

52 Kerber K., Linda: Women in the Republic. Intellect and Ideology in Revolutionary America. New York & London, 1986. (elsõ kiadás 1980.) (a továbbiakban: Kerber 1986.)

53 Kerber 1986. 7., 9., 31-36.

54 Kerber 1986. 38-41., 55-60.

55 Kerber 1986. 10., 227., kk., 231., 283-288.

56 Wilentz, Sean: Chants Democratic. New York City and the Rise of the American Working Class, 1788-1850. New York and Oxford, 1986. (elsõ kiadás 1984.) (a továbbiakban: Wilentz)

57 Wilentz 33-34., 60., 91-94.

58 Wilentz 108-142., 238., 244-246.

59 McCoy, Drew: The Elusive Republic. Political Economy in Jeffersonian America. Chapel Hill, 1980. (a továbbiakban: McCoy)

60 McCoy 9-10., 13-15., 19-40.

61 McCoy 46., 76., 78., 83-84., 94-95., 176-178.

62 McCoy 186-187., 192-193., 201., 204., 208-210.

63 McCoy 248., 257-258.

64 Kaufman, Allen: Capitalism, Slavery, and Republican Values. Antebellum Political Economists, 1819-1848. Austin, 1982. (a továbbiakban: Kaufman)

65 Kaufman 37-38., 44., 47., 49-51., 63-62., 73., 78.

66 Kaufman 83-84., 109., 122-112., 118-119., 133., 136.

67 McCurry, Stephanie: The Two Faces of Republicanism: Gender and Proslavery Politics in Antebellum South Carolina. The Journal of American History, 78. évf. 1992., 1245-1264.

68 Magyarul lásd: Az Egyesült Államok alkotmányának gazdasági értelmezése. Budapest, Európa, 1988.

69 Elsõsorban Geertz Ideology as a Cultural System esszéjérõl van szó. In: Geertz, Clifford: The Interpretation of Cultures. London, 1975. 193-233. (elsõ kiadás 1973.) Magyarul lásd: Clifford Geertz: Az ideológia mint kulturális rendszer. In: Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég, 1994. 22-62.

70 Shalhope, Robert E.: Republicanism and Early American Historiography. William and Mary Quarterly, 39. évf. 1982., 355-356. Szintén lásd Joyce Appleby: Republicanism and Ideology. In: Appleby, Joyce: Liberalism and Republicanism in the Historical Imagination. Cambridge, Mass., 1992. 277-290. A republikánus ideológia kulturális dimenzióját hangsúlyozza hasonló okfejtés alapján Linda Kerber The Republican Ideology of the Revolutionary Generation címû tanulmányában. The American Quarterly, 37. évf. 1985., 474-495., különösen 481-88.

71 1770. március 5-én a helyi lakossággal való sorozatos összeütközéseket követõen az angol katonaság a tömegbe lõtt és 5 személyt megölt. A "mészárlás" a patrióta kortársak szemében az állam szolgálatában álló, a nép szabadsága ellen felhasznált állandó hadsereg mûve volt. (lásd Bailyn 1992. 115-116., kk.)

72 Baker, Jean: From Belief into Culture: Republicanism in the Antebellum North. American Quarterly, 37. évf. 1985., 532-549.

73 Matson, Cathy - Onuf, Peter S.: Toward a Republican Empire: Interest and Ideology in Revolutionary America. American Quarterly, 37. évf. 1985., 496-531.

74 Appleby, Joyce: The Social Origins of American Revolutionary Ideology. The Journal of American History, 64. évf. 1978., 935-958.

75 Lerner, Ralph: Commerce and Character: The Anglo-American as New-Model Man. William and Mary Quarterly, 36. évf. 1979., 3-26.

76 Kramnick, Isaac: Republican Revisionism Revisited. The American Historical Review, 87. évf. 1982., 629-665.

77 Appleby, Joyce: What Is Still American in the Political Philosophy of Tomas Jefferson? William and Mary Quarterly, 39. évf. 1982., 287-309. (a továbbiakban: Appleby 1982a); Commercial Farming and the "Agrarian Myth" in the Early Republic. Journal of American History, 68. évf. 1982., 833-849. (a továbbiakban: Appleby 1982b); Capitalism and a New Social Order: The Republican Vision of the 1790s. New York and London, 1984. (a továbbiakban: Appleby 1984.)

78 Appleby 1984. 16-22.; Appleby 1982a. 293.

79 Appleby 1984. 94-97., 53-78.; Appleby 1982a. 306.

80 Appleby 1984. 40-43., 46-49.; Appleby 1982b. 839. Szintén lásd Appleby 1982a. 295.

81 Appleby 1982b 849.; Appleby 1984. 103-104.

82 Pangle, Thomas L.: The Spirit of Modern Republicanism: The Moral Vision of the American Founders and the Philosophy of Locke. Chicago and London, 1990. (elsõ kiadás 1988.) (a továbbiakban: Pangle)

83 Pangle 30-36.

84 Pangle 46-47., 50-52., 55-56., 94-95.

85 Pangle 112., 114., 117., 119., 125-127.

86 Diggins, John Patrick: The Lost Soul of American Politics: Virtue, Self-Interest, and the Foundations of Liberalism. New York, 1984. (a továbbiakban: Diggins 1984.); Comrades and Citizens: New Mythologies in American Historiography. The American Historical Review, 90. évf. 1985., 614-638.

87 Diggins 1985. 631-633. Szintén lásd Diggins 1984. 20.

88 Diggins 1984. 12-14., 22-26., 38., 42., 50-84.

89 Diggins 1984. 107., 112-113., 117.

90 Diggins 1984. 297-299., 301., 305-307., 328-332.

91 Pocock, J. G. A.: The Machiavellian Moment Revisited: A Study in History and Ideology. The Journal of Modern History, 53. évf. 1981.-, 49-73.; Between Gog and Magog: The Republican Thesis and the Ideologia Americana. Journal of the History of Ideas, 48. évf. 1987., 325-346.

92 Banning, Lance: Jeffersonian Ideology Revisited: Liberal and Classical Ideas in the New American Republic. William and Mary Quarterly, 43. évf. 1986., 3-20. (a továbbiakban: Banning 1986.); The Republican Interpretation: Retrospect and Prospect. (a továbbiakban: Banning 1992.) In: Klein, Milton M. et al., eds.: The Republican Synthesis Revisited: Essays in Honor of George Athan Billias. Worcester, Mass., 1992. 91-119. (a továbbiakban: Klein)

93 Banning 1986. 5-6. és Banning 1992. 109.

94 Banning 1986. 6.

95 Banning 1986. 12-13. és Banning 1992. 108-109.

96 Banning 1986. 16-17.

97 Banning 1992. 97-100., 103; 108.

98 Shalhope, Robert E.: Republicanism, Liberalism, and Democracy: Political Culture in the New Nation. In: Klein 1992. 37-91.

99 Onuf, Peter S. and Matson, Cathy: Republicanism and Federalism in the Constitutional Decade. In: Klein 1992. 119-143.

100 Bailyn 1992. vi.

101 Wood, Gordon S.: Afterword. In: Klein 1992. 143-153.

102 Wood 1992. 155.

103 Ericson, David F.: The Shaping of American Liberalism: The Debates over Ratification, Nullification, and Slavery. Chicago and London, 1993. (a továbbiakban: Ericson)

104 Ericson 2-3.

105 Ericson 27., 31-35., 51-52., 64-65., 71.

106 Az "egyetértõ többség" (concurrent majority) elve Calhoun számára azt jelenti, hogy a kormányzatban a kisebbség vétó joggal bír a többség döntései felett, így azok konszenzuson, a kisebbség egyetértésén alapulnak.

107 Ericson 75-79., 82-84.

108 Ericson 100., 106-107.

109 Ericson 117-118., 120.

110 A "popular sovereignty" elve alatt Douglas azt érti, hogy a rabszolgaság kérdésében az illetõ állam polgárainak van kizárólagos joga a döntésre, vagyis csak õk dönthetnek afelõl, hogy államuk szabad marad vagy engedélyezi a rabszolgaságot. Ez az elv tehát megakadályozza a szövetségi kormányzatot abban, hogy eltörölje a rabszolgaságot egy államon belül.

111 Ericson 125-126.

112 Ericson 138-139.,158-162., 173.

113 Ericson 175-179.