"... a sasok is vedlenek"

Bemutatjuk Donald S. Lutz amerikai politológust

Donald S. Lutz, politológus a University of Houston (Houston, Texas) Politikatudományi Tanszékének professzora. Nagyapja Magyarországról vándorolt ki az Egyesült Államokba. Tanulmányait a Georgetown Egyetemen (BA, 1965) és az Indiana Egyetemen (PhD, 1969) végezte. A hetvenes évek óta Houstonban tanít. Az oktatás mellett rendszeres meghívásokat kap külföldre, hogy alkotmánytervezéssel és alkotmány-változtatásokkal kapcsolatos nemzetközi multidiszciplináris konferenciákon fejtse ki nézeteit. Rendszeresen szervez konferenciákat az Egyesült Államokban az állami alkotmányok, valamint a szuverenitás, a föderalizmus, a hatalmi ágak szétválasztása kérdéseirõl, továbbá Arisztotelész, Cicero, Locke, Algernon Sidney, James Madison, Montesquieu, Tocqueville és Burke munkásságáról. 1984 óta a philadelphiai Temple University-n mûködõ Center for the Study of Federalism igazgatótanácsának a tagja. 1990-tõl 1992-ig az Amerikai Politikatudományi Társaság Föderalizmus és Kormányközi Kapcsolatok Szekciójának az elnöke volt.

Kérem elõször beszéljen nekünk egy kicsit a szellemi hátterérõl. Hogyan jutott el a politikaelmélet és ezen belül az alkotmányok tanulmányozásához?

Tulajdonképpen a fizikával kezdtem. Kisgyerekkoromban a fizika- és matematikakönyveket bújtam, majd nyolcadik osztályos koromban úgy döntöttem, hogy doktorálni fogok fizikából, megtanulok szuperszonikus repülõgépet vezetni, ûrhajós leszek, utána pedig az egyetemen tanulok és tanítok fizikát. Ez 1955-ben volt, még a szputnyik fellövése elõtt, és egyáltalán nem álltam egyedül az álmaimmal. Szerte az országban rakétabarkácsoló klubok alakultak, s egynek én is tagja voltam. Kisméretû rakétákat terveztünk, építettünk és bocsátottunk fel több, mint tíz kilométer magasságba. A rakéták fellövése nem járt veszéllyel, mivel távirányítású rendszert használtunk, bár a szilárd üzemanyag elkészítése nem volt veszélytelen. Volt olyan ismerõsöm, aki megvakult vagy elvesztette valamelyik ujját a robbanások során, sõt egyikük meg is halt.

Amerikában akkoriban a katolikus középiskolák híresek voltak arról, hogy kiváló természettudományos és matematikai oktatás folyt bennük. A Westinghouse Tehetségkutató Versenyek díjait általában katolikus középiskolák diákjai nyerték el. 1961-ben én is elnyertem a harminc Westinghouse-ösztöndíj egyikét, és vizsgaeredményeim alapján egy National Merit Ösztöndíjat is. Ezeket az ösztöndíjakat aztán az Egyesült Államok Haditengerészeti Akadémiáján próbáltam felhasználni. Jelöltek is az Akadémiára (minden állam szenátora két jelöltet javasolhat), minden vizsgán átmentem, beleértve a gyorsasági és állóképességi tesztet, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy valami látási probléma miatt nem vezethetek szuperszonikus repülõgépet. Ennek ellenére felvettek volna, de én inkább Washingtonba mentem a jezsuita Georgetown Egyetemre, és azt reméltem, hogy ûrkutatási szakember lehetek.

Mindezt azért mondom el, mert ez jellemzi egész életemet - állandóan változó cél kergetése, ami persze jellegzetesen amerikai történet. A fizika jól ment az egyetemen, még díjat is nyertem, de matematikából a teljesítményem csak arra lett volna elég, hogy matematikát tanítsak, arra viszont nem, hogy fizikus legyek. Ennek ellenére megszereztem a diplomát fizikából. Ugyanakkor elkezdtem politikai filozófiát hallgatni egy George Carey nevû fiatal professzornál, akivel elõször egy kötelezõ kurzuson találkoztam, s aki ma az amerikai politikaelmélet kiemelkedõ tudósa. Emellett elvégeztem az elõírt négy évet filozófiából, és tanultam történelmet is. 1965-ben végeztem el a Georgetownon, és az Indianai Állami Egyetemre mentem, hogy politikai filozófiát tanuljak George Carey professzoránál és Charles Hynemannál. Hyneman a második világháború elõtti és utáni korszak legkiemelkedõbb politológusai közé tartozik. Bár az Amerikai Politológiai Egyesület elnökeként is tevékenykedett, én úgy emlékszem rá, mint a legjobb tanárra, akit valaha ismertem. Az indianai Egyetemen két vonalon foglalkoztam a politológiával - egyrészt tanultam politikai filozófiát, másrészt pedig a politikai pszichológiának statisztikai módszerek segítségével történõ empirikus kutatását tanulmányoztam. Mellékszakként szociológiát és tudományfilozófiát végeztem. Ez alatt az idõ alatt anyagi támogatást kaptam a szövetségi kormánytól National Defence Fellowship ösztöndíj formájában.

Jellemzõ-e a tanulmányai során végigjárt út az amerikai tudósokra?

Bizonyos tekintetben igen. Az Egyesült Államokban a tanárok gyakran elõször kisebb egyetemeken tanulnak (ilyen például a Georgetown, melynek 1500 hallgatója van a Bölcsészet- és Természettudományi Karán), majd késõbb nagyobb kutatóegyetemeken szerzik meg a PhD fokozatot. Az amerikai tudósok elég gyakran változtatják egyetemi tanulmányaik során a fõszakjukat. Sõt, gyakran váltanak át, ahogy én is, olyan tudományterületre, amely egészen távol áll eredeti doktori képzésüktõl. Az én esetemben talán csak az volt rendkívüli, hogy egész végig ösztöndíjas voltam. A legtöbb amerikai tudós ugyanis szülõi támogatást kap, vagy dolgozik az egyetem mellett. Én azonban, hétgyermekes család legidõsebb gyermeke lévén, sohasem számíthattam segítségre otthonról. A nyári szünetben egy autógyárban dolgoztam, hogy fedezni tudjam tanulmányaim költségeit. És abban is eltértem a többiektõl, hogy három év alatt ledoktoráltam - inkább az öt vagy hét év a jellemzõ. Ugyanakkor én jobban éreztem magam a PhD-képzésen, mint a többiek, sõt kimondottan élveztem a tanulást.

Mikor és miért váltott szakirányt?

1968-ban tanársegéd lettem a Texas állam által fenntartott négy multi-campus rendszerû egyetem egyikén, a Houstoni Egyetemen. Statisztikát, matematikai modellezést és politikai pszichológiát tanítottam. Publikáltam is a politikai pszichológia tárgykörében. 1975-ben megkaptam a végleges kinevezésemet. Ha valakit Amerikában véglegesen kineveznek, akkor lényegében a maga ura lesz és nem bocsáthatják el, kivéve alkalmatlanság vagy súlyos erkölcsi vétség esetét. Mivel a politikai pszichológia empirikus tanulmányozását egyáltalán nem találtam érdekesnek, elkezdtem politikai filozófiát tanítani, és ez lett a kutatási területem is. Többek közt tartottam egy kurzust Marxról is, de a legtöbb amerikai és európai marxistától eltérõen én alaposan áttanulmányoztam Marx valamennyi mûvét.

Ez azt jelentené, hogy marxista volt?

Dehogy. Marxot csupán nagy filozófusnak tartottam, és most is, ha Marxot tanítok az egyetemen, inkább filozófusként értékelem, nem pedig közgazdászként, hiszen az utóbbiként nyilvánvalóan csapnivaló volt. Áttekintõ kurzusaimon még mindig tanítom az õ munkásságát, de valójában Arisztotelész követõje vagyok.

Ide vezethetõ vissza tehát érdeklõdése az alkotmánytervezetek iránt?

Igen, de érdeklõdésem nem Arisztotelésztõl ered, hanem egy másik irányból fejlõdött ki és vezetett vissza Arisztotelészhez. 1975 nyarán, amikor az egyik õszi politológiai kurzusomra készülve leültem, hogy közelebbrõl megvizsgáljam az Amerikai Alkotmányt, felfedeztem valamit, ami nyilvánvaló volt, de még soha senki nem hívta fel rá a figyelmet. Arra gondolok, hogy az egyes államok alkotmányai nélkül az Amerikai Alkotmány hiányos dokumentum. Az Alkotmány 42 szakaszában legalább ötvenszer említi az államokat. Még azt sem lehet meghatározni, ki jogosult szavazni, anélkül, hogy meg ne néznénk az egyes államok alkotmányát, mivel az 1930-as évekig az állampolgárságot is az egyes államok határozták meg. Ekkor kezdtem el tanulmányozni az 1789-es Amerikai Alkotmány eredetéhez és háttereként az 1776 és 1788 között írt, legkorábbi amerikai állami alkotmányokat. Ez volt elsõ könyvem témája. Ezután e korai állami alkotmányok eredetét vizsgálva felfedeztem, hogy azok az amerikai gyarmatosok által írt dokumentumokból fejlõdtek ki. A második, harmadik és negyedik könyvemben ezt a felfedezést részleteztem különbözõ szempontok alapján. Mindez aztán elvezetett a föderalizmus alapos tanulmányozásához, s ennek révén kapcsolatba kerültem Daniel Elazar professzorral és a philadelphiai Föderalizmus Kutató Központtal, ahol 1984-ben az igazgatóság tagja lettem. Elazar professzor munkatársaként támadt fel érdeklõdésem a nemzeti alkotmányok összehasonlító tanulmányozása és az alkotmánytervezetek problémái iránt. Az utóbbi évtizedben ez volt kutatásaim fõ témája.

Ezek szerint Ön nem történész?

Hivatalosan nincs történészképzettségem, de a könyveimet történészek olvassák és használják, és sokan közülük történésznek tartanak. Autodidakta történész vagyok, és ezzel nem állok egyedül. Az amerikai tudósok - mint említettem - kutatásaik során gyakran kitanulnak egy másik tudományágat is. Én például "mellékesen" beleástam magam az antropológiába is, úgyhogy akár politikai antropológiát is taníthatnék. De az antropológusokhoz nincs sok közöm, míg a történészek között valóban sok idõt töltök. Néhány jogtudós, aki ugyancsak használja a könyveimet, eszmetörténészként tart számon - ez viszont nem teljesen helytálló. Valójában politikai filozófiával foglalkozom úgy, hogy az néha eszmetörténetnek tûnhet. Egészen pontosan, intézmények történetét és az alapjukat képezõ elméleteket tanulmányozom. Amit én csinálok, az nagyon hasonlít ahhoz, amit Arisztotelész csinált. Amerikai és egyéb alkotmányokat gyûjtök, elemzem elméleti alapjaikat, következményeiket és azt, hogy milyen összefüggés áll fenn köztük és a politikai rendszerek teljesítménye között.

Kérem, beszéljen az alkotmánytan helyzetérõl az Egyesült Államokban és Európában! Szóljon ezzel kapcsolatban néhány szót nemzetközi tevékenységérõl is. Elõször azonban azt árulja el, hogy egyik legutóbbi könyvének miért adta a Elõszó az amerikai politikaelmélethez (A Preface to American Political Theory) címet? Talán a tudomány annyira elmaradott ebben a témában, hogy még mindig a bevezetõt kell írni?

Nem. A cím tulajdonképpen nyílt kihívás akar lenni a tudományágam számára. Robert Dahl, a Yale Egyetem professzora volt a világháború óta a leghíresebb és legszélesebb körben olvasott tudós ebben a témában. 1958-ban adta ki Elõszó a demokratikus elmélethez (A Preface to Democratic Theory) címû könyvét. Ez a mû még mindig kapható, és valószínûleg az egyetlen könyv, amit a tudományág minden mûvelõje olvasott. Dahl a diszciplína fõ irányvonalát képviselõ behaviorista mozgalom egyik vezetõje volt. Õ fejtette ki azt a gondolatot, miszerint a politikát empirikusan kell tanulmányozni, és könyvében többek közt elemezte az 1787-88-ban írt Föderalista értekezéseket (The Federalist Papers), melyek az amerikai politikaelmélet legfontosabb elméleti mûvét képezik. Dahl elemzése logikus, elmés, ám egyértelmûen téves, mégis mindenki igyekszik az õ szemléletmódját alkalmazni. A könyvemet címe alapján a szakmában már sokan úgy tekintik, mint amely fel akarja váltani Dahl szemléletmódját. Munkámnak valóban az volt a feltett szándéka, hogy újból meghatározza azt a kiindulópontot, ahonnan az amerikai politikaelmélet tanulmányozását kezdhetjük.

És sikerült?

Nem tudom. Persze a kísérletemmel egyáltalán nem állok egyedül. Az 1976-tól 1987-ig tartó, az amerikai forradalom és az alkotmányozás idõszakának kétszázadik évfordulójához kapcsolódó ünnepségsorozat idején a politológusok és történészek minden szempontból újból megvizsgálták országunk alapjait. Könyvem lényegében ezt az új irányvonalat elemzi; összegzi, és pontokba szedi azokat a dolgokat, melyeket a hosszan tartó és alapos elemzés során már sokan felfedeztünk. Ha Dahl munkája feleslegessé válik, az azért van, mert sokan más következtetésekre jutottunk, mint õ, és most már vannak bizonyítékaink is, hogy megvédjük álláspontunkat. Szerintem már nincs olyan amerikai politikaelmélettel foglalkozó történész vagy politológus, aki Dahlt komolyan venné, bár azok, akik nem vettek részt ebben a munkában, még mindig olvassák Dahl könyvét és feltételezik, hogy igaza van.

Az európai tudósok is olvassák még Dahlt?

Nem hiszem. Kevés európai tanulmányozza az amerikai politikaelméletet, és azok, akiket olvastam, maguk is többé-kevésbé az új szemléletmód mellett foglalnak állást. Ami azt illeti, viszonylag kevés európai foglalkozik az alkotmánytudománnyal. Ez elég különös, ha az elmúlt évtized politikai eseményeit és irányzatait figyelembe vesszük. Amikor a frissen felszabadult közép-európai országok vezetõi leültek, hogy megírják alkotmányaikat, erõsen az amerikaiakra kellett támaszkodniuk. Sajnos fõleg amerikai jogászprofesszorokat kértek fel konzultációra, akik, tisztelet a kivételnek, igen keveset tudnak az alkotmányokról, noha õk meg vannak gyõzõdve ennek az ellenkezõjérõl. Szerencsére ezeknek az új alkotmányoknak a szerkesztõi végül a saját józan eszükre hallgattak, és így elég jó munkát végeztek.

Öntõl is kértek tanácsot, amikor ezek az országok az alkotmányaikat írták?

Csupán közvetve, és ezt én akartam így. Az alkotmánytervezés elsõ és legfontosabb alapelve, hogy az alkotmánynak a néphez kell igazodnia - annak általános és politikai kultúrájához, történelméhez, gazdasági helyzetéhez stb. Noha magyar származásom miatt foglalkoztam Európa e részének a történelmével, sem én, sem más kívülálló nem írhatja elõ egy nemzetnek, hogy alkotmányos szempontból mi jó neki. Ehelyett inkább olyan tanfolyamokra és intézményekbe látogattam el, ahol az alkotmánykészítõknek az általános alkotmányelmélet és az alkotmánytervezés elveit segítettünk megérteni. Elsõsorban a Cseh Köztársaságban és Lengyelországban tartottak igényt a tanácsaimra. A magyarokkal nem volt alkalmam együtt dolgozni, bár Olmützben és Krakkóban az általam vezetett foglalkozásoknak voltak magyar résztvevõi is.

Tudna említeni néhány olyan eredményt, ami Önnek köszönhetõ?

Nem igazán. A venezuelaiakkal, brazilokkal, kolumbiaiakkal, mexikóiakkal, guatemalaiakkal, kanadaiakkal és izraeliekkel szorosabb munkakapcsolatban álltam, mint a csehekkel vagy lengyelekkel. Dolgoztam svájciakkal, németekkel, angolokkal, franciákkal és hollandokkal is, amikor az Európai Uniót szervezni kezdték, és össze kellett hangolniuk az alkotmányrendszerüket. Összességében azt kell mondjam, hogy a "szakértõk" eddig eléggé a háttérbe szorultak a marxi "objektív anyagi feltételekkel" szemben. Azt hiszem, hosszú távon az alkotmánytervezéssel foglalkozók erõfeszítései egymást erõsítik majd, és remélhetõleg elõnyös hatásuk lesz. Mivel azonban minden politikai intézmény lényegénél fogva kísérleti jellegû, minden ország számára a saját intézményeivel szerzett tapasztalat és az ezekkel kapcsolatos hibák kiküszöbölésére tett erõfeszítések jelentik majd a legfontosabb tényezõt.

Ez vajon az Egyesült Államokra is igaz? Mennyire ismerik az amerikaiak saját alkotmányos és politikai intézményeiket?

Jobban, mint azt az ember újságjainkat olvasva gondolná. A lakosság legnagyobb hányada elméleti szinten ugyan kevéssé érti meg ezeket, mégis tökéletesen tudják, mikor van okuk aggodalomra vagy izgalomra. Minden évben akad legalább egy állam az ötvenbõl, amelyik új alkotmányt ír, és állami szinten elég gyakoriak az alkotmánymódosítási javaslatok is. Ilyenkor sohasem vagyunk híján tájékozott állampolgároknak és politikusoknak. Azt kell mondanom, hogy politikai intézményeik tekintetében a tájékozottság és az elvárások az amerikaiak körében elég szilárd alapokon állnak. Hozzá vagyunk szokva a politikai változásokhoz is, melyek mostanában inkább rendben zajlanak és egyáltalán nem forradalmi jellegûek. Ugyanakkor állami kormányzataink a világháború óta teljesen átalakultak, s most már általában igen hatékonyak és eredményesek. Az is lényeges, hogy bár szövetségi alkotmányunk maga alig változott, mûködtetésének módját az Egyesült Államok létrejötte óta már legalább háromszor drasztikusan megváltoztattuk. Ezt leginkább ahhoz a folyamathoz hasonlíthatnám, amikor egy kígyó levedli a bõrét, mert már kinõtte azt. A kígyó ugyanúgy néz ki, mint a vedlés elõtt, csak idõközben megnõtt, felnõtt és más állat lett belõle, bár eredeti alakját lényegében megtartotta.

Vagyis az amerikai alkotmány olyan, mint egy kígyó?

Olykor úgy tûnik. De ne feledje, a sasok is vedlenek.

1998. március

Az interjút Novák György készítette.

Fordította Nógrádi Melinda.