Egy úri diplomata visszaemlékezései
Barcza György:
Diplomataemlékeim 1911-1945. I-II.
A kötetet összeállította és szerkesztette
Antal László.
A jegyzeteket és az utószót írta
Bán D. András.
A bibliográfiai utószót írta Bán D. András.
Budapest, Európa - História, 1994. 586 old.
Az Európa Kiadó és a História címû folyóirat közel egy évtizeden át kényeztette a huszadik század magyar politikatörténete iránt érdeklõdõket az Extra Hungariam sorozattal. Az 1989-ben indult vállalkozás olyan magyar politikusok és diplomaták emlékiratait közölte, akik a két háború között, illetve a második világháborút követõ években számottevõ szerepet játszottak Magyarország politikájának formálásában, és - amint a sorozat címe is jelzi - e tevékenységük miatt utóbb idegenbe kényszerültek. E sorozat két szempontból is mérföldkõ volt a hazai történeti irodalomban. Újra felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy a történelmi - és különösen a politikai - eseményeket nem lehet kizárólag általános törvényszerûségekbõl levezetni - azok elemzésekor súlyt kell fektetni a döntési helyzetben lévõ egyének vagy testületi szereplõk tevékenységének megismerésére is. Ezenkívül a sorozatban, szemben a korábban megjelentetett emlékiratokkal, olyan politikusok és diplomaták visszaemlékezései jelentek meg, akik a megbélyegzett Horthy-rendszer vagy a feledésre ítélt koalíciós idõszak retrográdnak vagy legalábbis nem eléggé haladónak minõsített hatalmi elitjéhez tartoztak. A sorozat keretében eleinte - alkalmasint a pártállam meggyengülésével párhuzamosan felszínre kerülõ régi-új politikai elképzeléseknek is jobban megfelelõen - a második világháború utáni évek jelentõs politikusainak emlékiratai láttak napvilágot, Szász Béláé, Nagy Ferencé, Nagy Vincéé, ezeket követték a Horthy-korszak kormányzati és diplomáciai elitje több tagjának - Horthynak, Kállay Miklósnak és másoknak - memoárjai.1 Ezek sorában az egyik utolsó Barcza Györgyé, aki szentszéki, majd londoni követként, végül pedig a második világháborús titkos béketapogatózások egyik kulcsembereként kiemelkedõ szerepet játszott a magyar diplomáciában.
Barcza 1946-ban írta meg visszaemlékezéseit Svájcban. Ekkor már több mint három éve tartózkodott ott, mégis jó értesülésekkel rendelkezett a háború utolsó éveinek magyarországi történéseirõl, valamint a német és a szovjet megszállásról, és teljes egészében elfogadta Churchill borúlátó értékelését a kelet-közép-európai szovjet befolyásról. Kiábrándultságát csak fokozta, hogy maga is a vesztes magyar külpolitika képviselõje volt, még ha az utolsó években némely tekintetben szembekerült is a külügyi vezetéssel. Ezekben az években ráadásul magánéleti nehézségekkel is küszködött, saját és családja további sorsát illetõen bizonytalanság gyötörte. Emlékirataiban ezért ott, ahol a háborús magyar külpolitikáról és annak végeredményérõl szól, hangja borús és élesen vádló, az általa felelõsnek tartott politikusokról készült portréit pedig szokatlanul sötét tónusokkal rajzolja meg. Mindezt azonban nem szabad csupán a pusztulás fölött érzett keserûségének tulajdonítani, hiszen már korábban - londoni követként és késõbb az általa "nemzeti ellenzéknek" nevezett liberális-konzervatív grémiumban - is hangot adott ellenvéleményének; jelentései és egykorú naplóbejegyzései hûen tanúskodnak errõl.
Barcza visszaemlékezéseit három körülmény teszi különösen értékessé: a kellemes - helyenként élesen, ám sohasem öncélúan gúnyos - stílus, Barcza külpolitikai és diplomáciai felkészültsége, világos és hiteles elemzései, valamint az a tény, hogy a memoárnak - ellentétben például Horthy, Kállay és Ullein-Reviczky Antal ugyancsak e sorozatban megjelent mûvével - ez az elsõ kiadása. A könyv éppen ezért kitûnõ szórakozást ígér, de talán mégsem felesleges bõvebben is bemutatni, mire számíthat az olvasó.
A diplomatamemoárok mindig is a szakma és a nagyközönség kedvelt olvasmányai voltak, hiszen rendkívül zárt, szinte titokzatos miliõbe engedtek bepillantást. Az értõ olvasó azonban aligha csupán elegáns és pompás fogadásokról, felsõ tízezerbeli pletykákról, esetleg kémhistóriákról szóló beszámolókat vár e mûvektõl - amelyek persze ritkán hiányoznak -, hanem a külpolitikai események hátterét megvilágító információkat is. A gyakorló történész számára e visszaemlékezések lényegében négy vonatkozásban nyújtanak újdonságot: elfelejtett diplomáciai eseményeket és ezek motívumait tárják fel, új adatokat közölnek jelentõs történelmi személyiségekrõl, kijelölik a memoáríró pozícióját, kötõdéseit, gondolkodását, kapcsolatrendszerét, s végül információt nyújtanak a diplomata mindennapjairól, hivatali és társasági tevékenységérõl. Az alábbiakban e szempontok alapján vizsgáljuk meg Barcza György emlékiratait.
Barcza pályája kezdetétõl indítja memoárját és idõrendben végigtekint bécsi, athéni, koppenhágai, stockholmi, budapesti, római, londoni és svájci évein. A változatos helyszínek leírásának és a különbözõ anekdotáknak azonban sokkal több helyet szentel, mint tulajdonképpeni diplomáciai tevékenységének. Különösen a karrierindító athéni és koppenhágai szolgálat felidézésénél szembeszökõ a külpolitikai események mellõzése. Igaz, az elsõ világháború idején a Monarchia számára e két követség relatíve kisebb jelentõséggel bírt, mégis úgy véljük, hogy Barcza azért oly szûkszavú itt a külpolitikai háttér bemutatásában, mert õ maga abban nem játszott irányító szerepet. Ez persze érthetõ, hiszen Barcza emlékiratot és nem diplomáciatörténetet ír, így a tágabb vonatkozások tárgyalásába csak akkor bocsátkozik bele, ha azok saját karrierje szempontjából fontossággal bírnak. De még ez esetben is szûkmarkúan bánik e közlésekkel, s ebben alighanem a diplomáciához mint mesterséghez és hivatáshoz való lojalitás vezérli, amely megköveteli a bizalmasnak minõsülõ értesülések diszkrét kezelését. Így azután Barcza nem sok újat közöl a húszas évek közepének magyar külpolitikájáról sem - mindössze a frankhamisítási ügyrõl olvashatunk bõvebben -, pedig éppen akkor, 1925 és 1927 között, vezette a Dísz téren a politikai osztályt, amikor a bethleni aktív külpolitika feltételei megteremtõdtek, s errõl bizonyára lett is volna mondanivalója. Nem kerülheti el a figyelmünket azonban, hogy az emlékirat mindössze két évtizeddel az események után íródott. Nyilvánvalóan ugyanezért nem említ részleteket - Serédi esztergomi érseki kinevezésének körülményeit kivéve - a magyar-szentszéki kapcsolatokról sem, holott közel tizenegy esztendõn keresztül a vatikáni államtitkárságnál az egyik legszívesebben látott diplomata volt. Jellemzései XI. Piusról, Gasparri és Pacelli bíborosról élményszámba mennek, de alig ejt szót a magyarországi fõpapi kinevezésekkel kapcsolatos tárgyalásokról, a kisebbségi magyarság egyházi és politikai ügyeirõl. Igazán csak londoni éveibõl szolgál direkt politikai tartalmú közlésekkel, hiszen a sorsfordító események hátterérõl és ezzel összefüggõ hivatásbeli és személyes válságáról már képtelen hallgatni. Fontos azonban ismét leszögezni: Barcza Csáky Istvánnal és Bárdossy Lászlóval szemben elfoglalt kritikus véleménye nem utólagos kreáció - igaz, amiért 1946-ban már súlyosan vádol, azt 1940-1941-ben még csak helyteleníti.
Összességében tehát meglehetõsen kevés az, amit Barcza visszaemlékezésében a külpolitikai és diplomáciai háttérrõl felfed. Valamivel többet mond el azokról a vezetõ személyiségekrõl, akikkel pályája során találkozott. A Vatikán kiválóságain kívül színes portrékat ad a görög uralkodócsalád tagjairól, a dán és az angol udvarról, sokszor elegendõ számára egy-egy ecsetvonás, hogy a karaktereket érzékletesen ábrázolja. Ami azonban a magyar diplomaták bemutatását illeti, ismét joggal van hiányérzetünk. Követségi és külügyminisztériumi kollégáira, miniszterekre és miniszterelnökökre Barcza alig veszteget szót. Olyan egyéniségekrõl, mint Kánya Kálmán, Khuen-Héderváry Sándor, kik éveken át közvetlen munkatársai voltak, s a legképzettebb magyar követekrõl - akikkel, igaz, keveset érintkezhetett - csak pár mondata van. Keveseket dicsér és sokakat bírál, de utóbbiakat vagy nem nevezi meg - az új külügyi generáció szolgaian németbarát szárnyát például testületileg ítéli el - vagy csupán akkor - például Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Csáky, Horthy vagy Bárdossy esetében -, ha ezzel közvetlenül nem árt nekik. Talán kollegialitásból, talán azért, mert esetleges késõbbi karrierjüket - már persze a fiatalabbakét - nem akarja veszélyeztetni.2 (Barcza komolyan gondolta, hogy az új Magyarországnak is szüksége lehet Horthy diplomatáira. A kiváló és a háború után vezetõ szerepre hivatott magyarokról még egy névsort is összeállított az angolszászok és a szovjetek részére.) E portrék értékébõl sajnos némileg levon az a tény, hogy Barcza - nyilván korábbi londoni és újabb svájci élményeitõl befolyásolva - nemegyszer pusztán a diplomaták külpolitikai orientációjára alapozza negatív értékelését, sõt számos esetben ezzel be is éri. Különösen szembetûnõ ez Csáky és Bárdossy esetében. (Azzal, hogy az orientáció egyben a politika távlatosságára is utal, aligha lehet vitatkozni, a szaktörténész ismereteinek bõvítésére azonban az ily módon kissé egyoldalú jellemzések kevéssé alkalmasak.)
Ha kollégáiról nem is, saját magáról jóval többet elárul az emlékirat szerzõje. Megtudjuk, hogy kifinomult ízlése nem szenvedhette az athéni utca piszkát és az általa mindvégig bizalmatlanul szemlélt és csalárdnak tartott görögöket, kedvét lelte viszont a patyolat tiszta Koppenhága és a dúsgazdag London szépségében, mely utóbbi országok pompás termetû hölgyei úgyszintén mély benyomást tettek rá. Lenyûgözte a Vatikán pompája és dicsõ tradíciói, az olasz tájak és mûemlékek, de már sokkal kevésbé maguk az olaszok, akiknek lustaságát és korruptságát szerinte még Mussolini sem tudta megrendíteni. És hogy a jó közérzet, amelyet Barcza szerint az elõkelõség, az úri becsületesség, az ízlésesség és a kényelem együtt alapozott meg, mily fontos volt a számára, híven mutatja, hogy állomáshelyeirõl szólva a szellemi izgalmat vagy a feladat fontosságát szinte sohasem említi, annál többet beszél viszont az éghajlatról, a szórakozási lehetõségekrõl, rezidenciáiról, a fogadó ország népének életmódjáról. S mivel mindehhez remek érzéke van és jó tolla, igazán élvezetes leírásokat kapunk.
Barcza fiatalságának meghatározó élménye volt a jómódú úri világ könnyed eleganciája. ("Úri élet volt, stílusos, az ember érezte, hogy kiváltságos osztályhoz tartozik" - írja emlékirata elején.) Mindennek megtestesítõje pedig az agg császár és király, a Monarchia egysége és boldogsága fölött õrködõ Ferenc József volt. Barcza, aki már húszas évei derekán kamarás lett, egyetértõen idézi Ferenc József ötven éves uralkodói jubileumán elmondott beszédét a Monarchia jelentõségérõl és szívesen emlékszik vissza arra a délutánra, amikor nagynénjénél, Erzsébet királyné egykori udvarhölgyénél a függöny mögül megleste az ott gyakorta látogatást tevõ uralkodót. Az ifjú Barcza anyagi helyzetébõl következõen ezen kívül is sokféle élvezetet találhatott a boldog békeidõkben, kalandos kedve pedig olykor õt is felültette a "Cavalierzugra", hogy Bécsbe átugorva megtapasztalhassa a császárváros éttermeinek és éjszakai helyeinek varázsát. Nemigen csodálkozhatunk hát, ha mindez közrejátszott abban, hogy elsiratta a Monarchiát, amelynek, úgy látszik, csak a derûsebbik oldalát ismerte. E nosztalgiáját azonban nem csupán az aranyifjúság évei táplálták, hanem az is, hogy szép karrierjének kezdete szintén a békeévekhez kötõdött. Jómód, gondtalan élet, színvonalas képzés, elõkelõ életpálya, kamarási kulcs - mindezeket Barcza számára a Monarchia nyújtotta. A Monarchia hanyatlásának és felbomlásának tényébõl pedig minden olyan méltánytalanság levezethetõ volt, amely õt a késõbbiekben érte: menekülés az ellenséges Görögországból, a forradalom és a tanácsköztársaság hónapjai, a csökkent presztízsû magyar diplomácia szolgálata, a "nyegle" új külügyi generáció térfoglalása, londoni és svájci kellemetlenségei.
Barcza a Ballhausplatz diplomatájaként kezdte pályafutását és mindvégig igyekezett megfelelni a példás felkészültség és a korrekt magatartás követelményeinek. Számára a diplomácia egyszerre volt mesterség és mûvészet; lenézte azokat a kollégáit, akikbõl a szorgalom, a tehetség, a természetes elegancia és jómodor - ahogy mondani szerette: a "gyerekszoba" - hiányzott. Õ maga intellektusa, nyelvismerete, eleganciája, stílusérzéke és kitûnõ modora révén állomáshelyein elismert és kedvelt diplomatának számított. Különösen igaz ez római éveire, amikor szentszéki követként a magyar kormány és a Vatikán kölcsönös és teljes megelégedésére végezte tevékenységét. Londonban pedig, ahol 1938 és 1941 között vezette a követséget, szintén nagyra értékelték mûködését, jóllehet Anglia végül megszakította diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal. (Olyannyira így volt ez, hogy amikor 1943 nyarán a magyar béketapogatózások idején Barcza is bekapcsolódott az angolszászokkal folyó titkos megbeszélésekbe, angol részrõl azonnal elfogadták õt tárgyalópartnernek.) Már negyvenéves korában átvehette rendkívüli követi kinevezését, de felkészültsége, rutinja és kiváló híre ellenére ezután mindössze két állomáshelyen szolgált. Nem tudjuk, hogy vatikáni szolgálata miért nyúlt olyan hosszúra - tizenegy esztendõt töltött itt a szokásos négy-öt év helyett -, hiszen ilyen kvalitású diplomatát külpolitikailag fontosabb követségekre is lehetett volna vezényelni. Talán Gömbös nem bízott benne eléggé, talán fontosabb volt, hogy a pápai udvarnál bevált követ képviselje Magyarországot, talán valamilyen más ok játszott közre ebben, Barcza mindenesetre sikeres szolgálatán túl is tartalmassá tette olaszországi tartózkodását - beutazta Itáliát és megismerte annak minden szépségét -, amire késõbb mint "élete legszebb idõszakára" emlékezett vissza.
1938 nyarának elején Barcza átvette a londoni követség vezetését és 1941 áprilisáig itt teljesített szolgálatot. Megbízatása éppen a területi revízió idõszakára esett, így módja volt az expanzív Magyarország angliai külpolitikai megítélésének változásait közvetlenül tanulmányozni. Visszaemlékezéseinek erre vonatkozó fejezetei hûen tükrözik azt a vívódást, ami a brit - és általában az angolszász - politikai hatalom és civilizáció iránt feltétlen tiszteletet érzõ, de azok közép-európai politikáját alapvetõen elhibázottnak tartó magyar követ lelkében lejátszódott. Barcza pontosan értette és érezte, hogy a Hitlerrel immár végzetesen szakító Anglia élethalálharcában aligha lehet tekintettel arra a Magyarországra, amely újabb és újabb diplomáciai és katonai lépéseivel egyre inkább elkötelezte magát Németország mellett. Mindvégig igyekezett azonban angol tárgyalófeleit meggyõzni arról, hogy Magyarországot éppen London érdektelensége hajszolta a kényszerû német szövetségbe. (Barcza memoárjában Angliát, Franciaországot és az Egyesült Államokat - mint a Mein Kampfban jóelõre bejelentett német terjeszkedési szándékokat tudomásul venni nem hajlandó, "passzív háborús bûnösöket" - még a vádlottak padjára is odaülteti.) A Foreign Office-ban ezt az érvelést egyes részleteiben elfogadták, de 1941-ben már nem tulajdonítottak annak döntõ jelentõséget. Barcza, aki ez alkalommal is igyekezett megfelelni annak a követelménynek, hogy a küldõ és fogadó ország iránt egyaránt lojális legyen, keserûen vette tudomásul a magyar diplomácia és saját erõfeszítéseinek kudarcát. Õ maga azonban ekkoriban már szemben állt a németbarát magyarországi külpolitikával és naplójában - utóbb pedig visszaemlékezéseiben - ezt le is szögezte. Intellektusát és idegrendszerét nyilvánvalóan igen megviselte az a távolságtartó s egyre inkább visszautasító magatartás, amellyel angol részrõl személyesen kellett szembesülnie. Saját külpolitikai álláspontját Teleki Pál miniszterelnökével azonosította, a németbarát Csákyt a külügy rossz szellemének tekintette, Bárdossyt pedig - utólag egészen kíméletlenül - azzal vádolta, hogy a Teleki-féle vonalvezetést föladva, a magyar külpolitikát végzetesen alárendelte a német érdekeknek.
Barcza Csákyról és Bárdossyról formált elmarasztaló véleményét a politikai orientáció különbségei mellett egyéb - nem szigorúan politikai - szempontok is befolyásolták. A "félbemaradt termetû, igénytelen kinézésû" Csákyt nem sokra tartotta, s gyors elõmenetele miatt féltékeny is volt rá - memoárjában többször is mint "egykori titkáráról" emlékezik meg róla. Izgalmasabb azonban annak kiderítése - talán az egész emlékirat legfontosabb kérdése ez -, miért gyakorol Barcza olyan szokatlanul éles kritikát Bárdossy fölött. Úgy véljük, alapjában véve azért marasztalja el Bárdossyt, mert az elhamarkodottan nyilvánította ki a hadiállapotot a három szövetséges nagyhatalommal. Barcza e lépéseket teljesen értelmetlennek és végzetesnek tartotta, mivel Magyarország ezzel egyrészt túlment korábbi külpolitikai törekvésein - ti. immár nem csupán frissen elveszített területeiért harcolt -, ugyanakkor háborúba került a világ három legjelentõsebb katonai és gazdasági potenciáljával rendelkezõ hatalmával. Alighanem ebbõl a perspektívából visszatekintve ítélte el Bárdossy 1941. áprilisi magatartását is, hiszen korábban még megértõbb volt vele szemben. Amit Barcza ekkor még valószínûleg csak az öngyilkosságba menekülõ Teleki és a kormány döntését végrehajtó Bárdossy stílusa közötti különbségként fogott fel, egy év múlva más értelmet nyert: ekkor Bárdossyban már azt a politikust látta, aki Teleki holttestén átlépve Magyarország sorsát mindenestül a német kártyára tette föl. S ide kapcsolódik a Barcza és Bárdossy között 1941 májusában lefolyt beszélgetés, melynek során a miniszterelnök azzal vádolta a volt londoni követet, hogy április 2-i táviratával közvetve része volt Teleki öngyilkosságában. Bárdossy korábban is, késõbb is bírálta Barczát, amiért az, úgymond, megalapozatlan és megbízhatatlan jelentéseket küldött Budapestre - április 3-i táviratában egyenesen azt inszinuálta, hogy Barcza valójában a saját véleményét tüntette fel angol álláspontként. (E véleményét Bárdossy még népbírósági perében is megismételte.) Barcza jól tudta, hogy Budapesten sokan bizalmatlanok iránta, néhányan pedig egyenesen "elvakult anglománnak" tartják. S kétségtelen, hogy Barcza, aki diplomatakarrierje során jóformán alig tartózkodott Magyarországon, hajlamos volt a magyar viszonyokat a külsõ megfigyelõ szemével is látni. Annak azonban semmilyen nyomát nem találtuk, hogy jelentéseiben vagy megbeszélései alkalmával föladta volna tárgyilagosságát, vagy idegen érdekeket a magyar érdekek fölé helyezett volna.
Barcza hazatérése után hamarosan nyugdíjaztatta magát, de a "nemzeti ellenzékkel" fenntartott kapcsolatai révén ezt követõen is jól informált maradt. A Kállay-kormány tétova diplomáciai manõvereit elégedetlenül és kevés reménnyel szemlélte, 1943 tavaszán mégis vállalta, hogy Svájcban félhivatalos megbízatással a háború után megújítandó Magyarországot képviselje a titkos különbéke-tárgyalásokon. E missziója - várakozásával megegyezõen - nem járt sikerrel, s bár õ maga biztonságban volt, több családtagját meghurcolták a német megszállás idején. Barcza eközben megalakította a szabad Magyarországot képviselõ Követi Bizottságot - afféle "diplomáciai maquis-t", ahogy õ nevezte -, ám ezt a Tildy-kormány nemzetközi elismerése után feloszlatta. Magyarországra már sohasem tért haza. Rövid olaszországi kitérõ után Ausztráliában telepedett le s itt élt haláláig a magyar kolónia megbecsült vezetõjeként.
S végül ejtsünk néhány szót a kötet szerkesztésérõl. A terjedelmi korlátok miatt a szöveg gondozói az eredeti kéziratból olykor elhagytak egy-egy bekezdést, néha egy egész fejezetet, ám ezek a rövidítések mindig jó okkal történtek. (Ha mégis hiányoltunk valamit a kiadott szövegbõl, az a Gasparri bíboros portréjának szentelt fejezet - igaz, róla Barcza más helyütt többször is megemlékezik - és néhány olyan szövegrész, amely az angliai Magyarország-képet, illetve Barcza londoni személyes kapcsolatait ismerteti.) További erénye a könyvnek, hogy a visszaemlékezéseken kívül a Barcza-hagyaték más elemeibõl, így a diplomata naplójából és iratgyûjteményébõl is ad kisebb nagyobb szemelvényeket. A szövegben kronologikus rendben elhelyezett egy-egy naplórészlet pontosan jelzi, hogy Barcza utólagos értékelése általában nem torzító, hanem nagyon is egybevág egykorú ítéletével.3 A második kötet végén található forrásanyag pedig, melyet részben már publikált dokumentumokból, részben pedig az angliai levéltárakban és a Barcza-hagyatékban fennmaradt iratokból válogatott John Lukacs, egyszerre igazolja és illusztrálja mindazt, amit a londoni követ a diplomáciai kapcsolatok megszakadásához és a hadiállapothoz vezetõ út-
ról elmond. Az emlékirat tanulmányozását ezenkívül a sorozatnál már megszokott bõséges jegyzetanyag is segíti, továbbá egy alapos áttekintés Barcza karrierjérõl a két háború közötti magyar-angol kapcsolatok kiváló ismerõjétõl, Bán D. Andrástól.
Zeidler Miklós
1 A nyolcvanas évek végén e sorozaton kívül jelent meg két másik emlékirat: Újpétery Elemér: Végállomás Lisszabon. Hét év a magyar királyi külügy szolgálatában. Budapest, Magvetõ, 1987, valamint Hory András: Bukaresttõl Varsóig. (Sajtó alá rendezte, a bevezetõ tanulmányt és a jegyzeteket írta Pritz Pál.) Budapest, Magvetõ, 1987, és ugyanekkor indult útjára a Zrínyi Kiadó Sisak és cilinder címû memoársorozata is.
2 Barcza az általa németbarátsággal vádolt, mélyen megvetett Marosy Ferenc követségi tanácsos nevét például nem írja le, de az azonosításához szükséges minden adatot közöl emlékiratában. Naplójában viszont már nem ennyire mértéktartó, és kendõzetlenül leírja például Bobrik Arno vichyi követrõl alkotott gyászos véleményét.
3 Lásd ehhez Barcza György: Naplórészletek, 1938-1944. Közzéteszi és bevezeti Bán D. András. 2000, 1996. március, 35-54.