Font Márta

A kijevi (nagy) fejedelmi hatalom jellegéről¹

Fejedelem, nagyfejedelem

A keleti szláv törzsek élén a legkorábbi adatok alapján is a fejedelem (knyaz) állt.² Az első óorosz évkönyv (Poveszty vremennih let – a továbbiakban Poveszty) a „tengeren túlról” hívott varég-ruszok vezetőit is fejedelmeknek nevezi, illetve uralkodói ténykedésükre a knyazsity igét használja.³ A Kijevi Rusz létrejötte után ugyancsak fejedelmekről szólnak a hírek, közülük emelkedik ki Kijev ura, a nagyfejedelem.⁴ Ezen adatok azt a vélekedést erősítik meg, hogy a fejedelmi hatalom eredete a törzsi-nemzetségi viszonyokban gyökerezik. A Kijevi Rusz mint törzsszövetség és a keleti szláv törzsek összefogása „termeli ki” a nagyfejedelmi státuszt, tehát szerves folytatása a korábbi fejlődésnek. Minőségbeli változás nem következett be, olyan, amit másutt a királyság és a létrejöttét szimbolizáló királykoronázás megteremtett. A nagyfejedelemnek a többi knyaz közül való kiemelkedésében a törzsszövetség (Kijevi Rusz) létrejöttét látjuk, a fejedelmeket nem törzsszövetségi, hanem csak törzsi vezetőknek tartjuk.⁵
A fejedelmek tevékenységéről csak a Kijevi Rusz létrejötte után rendelkezünk adatokkal, elsősorban a nagyfejedelemről vannak információk. A nagyfejedelem hadat vezet, dönt a háború és béke ügyében, vallási kérdésekben nyilvánít véleményt és az igazságszolgáltatás letéteményese. A hadakozás során a fejedelmek egymással konfliktusba keveredtek (lásd például Igor és a drevljan Mal);⁶ de Bizánc ellen vonulva és a steppei harcok során a kijevi nagyfejedelem mellett ott kellett lenniük a Kijev számára adót fizető törzsek fejedelmeinek és haderejének. Sajnos, a korai időkre ezt megerősítő adatunk nincs, a későbbi gyakorlat alapján és a steppei szokások ismeretében csak valószínűsíteni tudjuk. Az „egész Rusz” nevében békét és Bizánccal szerződést kötő személy ugyancsak a nagyfejedelem, más fejedelmek jelenlétéről nem szól a Poveszty, csak a kísérettagok nevét sorolja fel.⁷ A fejedelemnek a pogány vallási rítusban betöltött szerepéről egyedül Vlagyimir tette tanúskodik,⁸ midőn az isteneket ábrázoló idolokat felállíttatta a kijevi várhegyen. A fejedelem igazságszolgáltatási jogkörét a Pravda⁹ cikkelyei alapján regisztrálhatjuk. A passzusok jelentős része a szokásjogon alapuló rendszert állít elénk, így bizonyára a fejedelem bírói funkciójának is korábbra visszanyúló eredete van.
Ha nem is az adatok bőségével, de úgy véljük, mégiscsak igazolható, hogy a fejedelem mint törzsi-nemzetségi előkelő kerül elénk a legkorábbi forrásokban. A törzsi-nemzetségi viszonyok közepette pedig származása, vérségileg előkelő volta predesztinálta erre a szerepre.
A Kijevi Rusz mint törzsszövetség létrejöttével egy „fejedelmek felett álló fejedelem” azaz
a nagyfejedelem (velikij knyaz) kiemelkedése történt meg. Az első nagyfejedelmek a varég-ruszok közül kerültek ki, de a 10. század folyamán – Szvjatoszlavtól kezdve – szláv neveket viseltek. Úgy gondoljuk, hogy a névadási szokás megváltozása mögött a varég-rusz előkelők elszlávosodása, a helyi szláv előkelőkkel való gyors összeolvadása húzódik meg. A varég-rusz fejedelmek Kijevbe érkezve kerültek szorosabb (illetve vérségi-rokoni) kapcsolatba szlávokkal, mégpedig a Kijev környékén élő poljan törzzsel. Nem lehet véletlen, hogy a 12. század eleji Poveszty a szláv törzsek közül a poljánokat¹⁰ emeli az első helyre, a varég-ruszok közül is azokat, akiket a 11–12. század fordulójának fejedelmei őseik között tartottak számon.
E szempontból világos, miért nem maradt fenn más keleti szláv törzs előkelőinek névsora, hiszen ők ellenfelei voltak a polján-varég/rusz törzsi előkelőknek, akiknek kezén a nagyfejedelmi hatalom megszilárdult.¹¹
A Kijevi Rusz létrejötte után nem csak a nagyfejedelmek kerültek ki ebből az elitből.
A nagyfejedelem leszármazottait származásuknál fogva fejedelemnek tekintették, rajtuk keresztül valósult meg az egyre növekvő területű Rusz irányítása. A fejedelmi házasságok fontosabb eseményeiről – elsősorban a külföldre férjhez adott lányokról és a fejedelmek idegen származású feleségeiről – tudunk,¹² de messze nem mindegyikről, hiszen a fejedelem leánygyermekeiről sokszor születésüket sem jegyezték fel. A fejedelmi „családfa” női ága igen hiányosan mutatható be. Adatok híján véleményünk csupán feltételezés: a kijevi nagyfejedelem fiai az egyes később meghódított központokba kerülve a korábbi törzsi központ elitjéhez házasságon keresztül kötődtek. Ez lehetett az a személyi kapocs, amely hátterét adta például olyan merész lépéseknek, mint a Kijev számára fizetendő adó visszatartása. Másrészt így érthető a helyi elit ragaszkodása bizonyos személyekhez. E konkrétan nem igazolható kapcsolatoknak túlzott jelentőséget semmiképpen sem akarunk tulajdonítani, hiszen a fejedelem személyének megválasztása, hívása, a fejedelem elkergetése ennek némileg ellentmondó helyzetről árulkodik.
Vitatott kérdés a nagyfejedelem és a többi fejedelem egymáshoz való viszonya.¹³ A fejedelmi dinasztián belül a rokonság ténye fennáll, az idő múltával az egyes generációkon belül rokonsági fok tekintetében távolodás következik be. Általános törekvésnek mutatkozik és de iure el is ismerik, hogy a fejedelmi dinasztián belül minden felnőtt férfi jogosult a dinasztia hatalmából (jövedelmeiből, presztízséből stb.) részesülni; ugyanakkor de facto a távolabbi rokonság kiszorítására törekednek. A jog szerint megfogalmazott elv a dinasztia felnőtt férfi tagjai között a rangidősség (senioratus, sztarsinsztvo) alapján tesz különbséget; a törekvések pedig a primogenitura megvalósítására irányulnak. A fejedelmek közötti kapcsolatrendszert az évkönyvek a rokoni kapcsolatok jelölésére használt kifejezésekkel (apa, fiú, fivér) írják le.
A konkrét vérségi kapcsolatok az oldalági rokonok között nem egyértelműek, mégis a közvetlen vérségi kapcsolatra utaló fogalmakkal írják le. A jelenség magyarázatául az szolgálhat, hogy a Kijevi Ruszban a kereszténység felvétele után, amelyet az állam létrejöttével azonosítunk, nagyon lassan bomlottak fel a korábbi vérségi-nemzetségi kötelékek, nem lépett helyükbe egy személytelen intézményi kapcsolatrendszer, amely a nagyfejedelem és a többi fejedelem közti viszonyt objektívebbé tette volna. Azaz biztosította volna a legfőbb hatalomra jogosultak körének szűkülését és a dinasztia többi tagjának az előkelők csoportjához való idomulását. Végső soron a társadalom csúcsán a vérségi-nemzetségi előkelők egy csoportját látjuk, amelynek differenciálódása igen lassan halad előre. A differenciálódás bizonyos egyéneknek a csoporton belüli kiemelkedését jelzi: például a 12. század közepén az úgynevezett „duumvirátus” idején létezett egy apává-fiúvá fogadás,¹⁴ ami a valós rokoni kapcsolatok helyébe egy fiktív rokonságot léptetett. A 12. század második felében működő „duumvirátus”¹⁵ a kezdetek után nemcsak személyek, hanem rajtuk keresztül dinasztia-ágak közti hatalommegosztási mód is. Úgy tűnik, sikeresebb volt (hosszabb ideig létezett), mint Bölcs Jaroszlav által elrendelt „triumvirátus”.¹⁶ A másik póluson viszont van példánk a dinasztiából való „kihullásra” is (például Ivan Berladnyik és fia), amihez a voloszty-nélküliség vezetett.¹⁷ Bizonyára gyakoribb volt ez a jelenség, de a krónika csak olyan eseteket jegyzett le, ahol
a voloszty-szerzésre igen szívósan törekedtek. Szórványos próbálkozások lehettek a háttérben ott is, ahol egy-egy személyről semmit sem tudunk azon kívül, hogy el tudjuk helyezni
a családfán.¹⁸ A fejedelmek közötti kapcsolatrendszer tehát egyre kevésbé függött a valós rokoni kapcsolatokról, alapvető volt az önálló jövedelemhez (voloszty) jutás, amely nem földbirtokot, hanem az adott területről beszedett adójövedelmet jelentette. Földbirtok híján indokolatlan a fejedelmek közti kapcsolatrendszerre a vazallitás fogalmát alkalmazni, ahogy ezt az orosz nyelvű történeti szakirodalomban nemegyszer teszik.¹⁹ A vazallitás fogalmának olyan kitágítása pedig, amely lehetővé teszi a nemzetségi viszonyokra való alkalmazását is, véleményünk szerint szükségtelen és csak a fogalmi tisztánlátást nehezíti.

A fejedelem jövedelmei

A Poveszty szerint a fejedelemnek és kíséretének legfőbb jövedelmi forrása az adó (dany) volt. Adónak nevezi az évkönyv azt a bevételt, amit például a Konstantinápolyt ostromló ruszok a császártól kicsikartak elvonulásuk fejében²⁰ – bár ez inkább a „zsákmány kiváltásának” tekinthető. Zsákmányra elég sokfelé tehettek szert a 9–10. század fejedelmei, hiszen a Fekete-tenger parti görög települések bizonyára nem egyszer kerültek Konstantinápolyhoz hasonló helyzetbe. De ejtettek zsákmányt a besenyőkkel és a kazárokkal való harcok során is. A dany fogalmat használja az évkönyv arra az esetre is, amikor a kijevi nagyfejedelmek a keleti szláv törzsek egymás utáni alávetése során a függőség elismeréseként adót szedtek a leigázott törzsektől.²¹ Az adó begyűjtését kezdetben a fejedelem személyesen végezte; kíséretével együtt körbejárta az uralma alatti területeket és begyűjtötte járandóságát. Innét az adószedés neve: poljugyje²² (lásd például Igor esetét a drevljanokkal). Hasonló esetek ismétlődhettek másutt is. A Poveszty úgy meséli el Vlagyimir fejedelem hatalmának kiterjesztését a különböző keleti szláv törzsekre, hogy a fejedelem „üzen” és megtudakolja, hogy: „kinek fizettek adót?”. A válasz rendre az: „a kazároknak”. Mire Vlagyimir: „Ne a kazároknak adózzatok, hanem nekem!”²³ A meseszerű történet arra világít rá, hogy a kijevi fejedelmek terjeszkedése úgy valósult meg, hogy a kazár adóztatók helyébe léptek.²⁴ Az adó nyilvánvalóan a rendelkezésre álló naturáliákból tevődött össze. Lényegében a steppén szokásos nomádok általi adóztatás jelenségével állunk szemben. A Vlagyimir-kori államszervezés során és azt követően is a Kijevtől való függés az adófizetési kötelezettségen keresztül valósult meg. Az adó a kijevi nagyfejedelmet illette meg.²⁵ A 12. század közepén is például Izjaszlav Msztyiszlavics és Jurij Dolgorukij között arról folyt a vita, ki kapja meg a Novgorodtól Volhiniáig terjedő rész adóit.²⁶ Ugyanakkor a Kijevtől való függetlenedés jele az adófizetés megtagadása, illetve beszüntetése.²⁷ Az adót egy-egy törzs vagy egy adott terület lakói közösen fizették, így semmiképp sem lehet a személyi függés valamiféle változatát sejteni mögötte.
A fejedelmek másik jelentős jövedelmi forrása a kereskedelem hasznából való részesedés volt. Nemesfémre aligha tehettek volna másképp szert. Korai adat erre nincs, de a későbbi novgorodi gyakorlatból tudjuk, hogy a kereskedők fizettek a piacon (torg) való árusításért,
a hitelesnek elfogadott súlyok használatáért, az árulerakatért stb.²⁸ A kijevi nagyfejedelem egy-egy terület (voloszty) – pontosabban a felette gyakorolt uralom – átengedésével az adott terület jövedelmeinek egy részéről mondott le, illetve engedte át másoknak. De adót továbbra is kapnia kellett onnét. Ezt a jövedelem-átengedést nevezik „táplálásnak” (kormlenyije).²⁹
A fejedelemnek jelentős jövedelmei származtak az igazságszolgáltatásból is. A Rövid Pravda szövege nem mindig tudatja, hogy a büntetéspénzből mennyi a sértettnek járó kártérítés és mennyi a fejedelemnek fizetendő „illeték”. Kivétel a Rövid Pravda 41–42. cikkelye,³⁰ ahol a 12 grivna értékű büntetésből 10 a fejedelemé volt; illetve a „ladja”-t lopó tolvaj 30 rezant fizetett a károsultnak, hatvanat pedig a fejedelemnek (Rövid Pravda 35.).³¹ Az igazságszolgáltatás fóruma minden esetben a fejedelmi udvar volt, a tolvajt például oda kellett vezetni (Rövid Pravda 38.).³² Szabályozták a büntetéspénzek behajtásánál közreműködő fejedelmi tisztségviselő juttatását (Rövid Pravda 42.): természetbeni ellátás járt neki egy héten keresztül.³³
Végül a fejedelemnek lehetett valamiféle ingatlan tulajdona is, mivel a Bővített Pravda 71–75. cikkelyei szerint³⁴ büntetendő, ha valaki a határjeleket eltávolítja. A határjelek magántulajdonról tanúskodnak, eltávolításukért 12 grivna büntetést lehetett kiszabni. Arról, hogy mi volt a határjelek között, nincs információ. Egyetlen kivétel a Bővített Pravda 72. cikkelye, ahol a méhészkedés határmezsgyéiről, az udvarok közti határjelző pontokról és „mezei határról” is hallunk. A Bővített Pravda 1200 körül keletkezett,³⁵ a passzusaira építő megállapításokat is ezen időbeli határvonal tájékára kell érvényesnek tekinteni. Az állattenyésztés elsősorban a déli régió jellemzői közé tartozott. Különösen értékes állat volt a ló, amely ekkor elsősorban nem gazdasági, hanem közlekedési és harci eszköznek számított. Nem véletlen, hogy a törvénykönyv külön kiemeli és bünteti a fejedelmi ménesek fosztogatóit.³⁶ Úgy tűnik, ménese a fejedelemnek és az előkelőknek volt. A természetbeni adókon keresztül a fejedelem feltehetően részesült a Rusz gazdasága által produkált egyéb javakból is. Például a régészeti leletként felbukkanó állatcsontok a ló és a szarvasmarha mellett a juh,
a kecske és a sertés tenyésztéséről is szólnak. Kelet-Európa területe folyókban, erdőkben gazdag táj; a halászat és a vadászat űzésére igen alkalmas körülményeket biztosított. A vadászat a kis prémes állatok nagy számáról tanúskodik, a szőrme keresett és könnyen értékesíthető cikk volt. Hasonlóan kiemelkedő erdei foglalatosság a méhészkedés: a Pravda büntető passzusai szerint jelentős bevételi forrás lehetett, hiszen a méhészet eszközeit, termékeit óvni kellett a tolvajoktól.³⁷ Az erdő adta javak a kereskedelem (és az adók) legfontosabb elemeit jelentették. Fontos kereskedelmi cikk volt a só is, amit Kijevbe a Rusz délnyugati részeiből (Halics) szállítottak. Ez is lehet a magyarázata Halics különösen fontos szerepének és a halicsi terület relatív gazdagságának.³⁸
A nemesfém (főként ezüst) is a kereskedelem útján került a Rusz területére; és az adóból, a kiszabott büntetésből eredően veretlen ezüsttömbként (grivna) jutott a fejedelmek udvarába. A kijevi nagyfejedelmek a 11. században verettek ezüstérméket (szerebrennyiki). Valószínű, hogy inkább presztízsszempontok játszottak ebben szerepet, mert igen kis mennyiségben történhetett a pénzverés. Bölcs Jaroszlav érméiből mindössze hat darabot ismerünk. Ez a kis mennyiség a Kijevi Rusz forgalmában a grivnát és a természeti pénzeket nem tudta kiszorítani, a távolsági kereskedelemben pedig a Rusz határain kívül vert érmék voltak forgalomban. Csak Dmitrij Donszkoj alatt jelent meg ismét keleti szláv területen vert pénz (gyenygi).³⁹

A fejedelem és a kíséret

A fejedelmek kiválását, kiemelkedését a törzsi-nemzetségi előkelők közül a fejedelmi kíséret (druzsina) segítette elő.⁴⁰ A kíséret jelenléte általában az átalakuló, differenciálódó barbár társadalmak sajátja, így a druzsina megléte egyben minősítője is a Kijevi Rusznak. A kíséretek a társadalom differenciálódásának elősegítői, amennyiben a fejedelem számára, akinek
a szolgálatába szegődtek, olyan lehetőséget teremtenek, hogy akaratát a környezetében érvényesíteni tudja. Az eredetileg törzs-, illetve nemzetségfő fejedelmek (knyazok) számára a varég-ruszok megjelenése a kelet-európai térségben nagy jelentőségű volt: a kereskedő-harcos varégok a keleti szláv előkelőkön keresztül tudták adófizetőjükké tenni a környék törzseit.
A harcos elemek beépülése a keleti szláv knyazok kíséretébe a fejedelmi különhatalom létrejöttét gyorsította meg. A kíséret volt az a közeg – mindenütt –, amely legkönnyebben fogadta be és asszimilálta a különféle etnikai csoportokból érkezőket. A kíséreten belül ugyanis az eredet már nem volt lényeges, a fejedelem szolgálata hozta „közös nevezőre” a kíséret tagjait. További sorsuk is ettől függött, a fejedelemtől nyert juttatásoktól. A fejedelmek számára az idegen eredetű (nem helybéli szláv) kísérettagok fontosabbak voltak a helybélieknél (noha ilyen kísérettagokkal is számolni kell), mivel a fejedelem szolgálatában és parancsai végrehajtásában nem jelentett visszahúzó erőt saját nemzetségük. A szolgálatok fejében a fejedelemnek gondoskodni kellett kíséretének tagjairól (élelem, ruházat, fegyver). Az adók nem mindig voltak elegendők erre, s például az vezetett a 10. században élt Igor fejedelem halálához,⁴¹ hogy dupla mennyiségű adóra lett volna szüksége a kíséret igényeinek kielégítéséhez.
A hiányzó jövedelmek pótlására indították egyre-másra a zsákmányszerző („kalandozó”) hadjáratokat. Elsősorban Konstantinápolyra és a Fekete-tenger melletti görög kereskedővárosokra támadtak, ahonnét olyan javakat tudtak zsákmányolni, amilyenre adó formájában nem lehetett szert tenni.⁴² Ugyanezen okból a kényszer erejével hatott a keleti szláv törzsek közötti további hódítás: az adók mennyiségét növelte. A prémek, illetve a hadjáratok során ejtett foglyok eladása a fejedelmet újabb jövedelemhez juttatta. A nagyobb jövedelem nagyobb létszámú kíséret eltartását tette lehetővé. A kezdeti időben a kíséretnek bizonyára szerepe volt abban, hogy a fejedelmek a dnyeperi vízi út kereskedelmét meg tudták adóztatni, mígnem az „szokássá” vált. Kijev előnyös földrajzi helyzete hozzájárult, hogy a nagyfejedelem nagyobb zsákmány- és adójövedelemhez jutott, mint a többi hasonlóan kiemelkedő törzsi-nemzetségi előkelő. Ez a körülmény a nagyfejedelmi méltóság létrejöttét is elősegítette.⁴³
A kíséret léte a fejedelem számára előnyöket biztosított, de kötelezettségekkel is járt;
a fejedelem egyben függött is bizonyos mértékben a kíséretétől. A kísérettagokkal (druzsinyiki) időről időre tanácskozott (dumi), illetve tanácskoznia kellett. Kezdetben a fejedelem közvetlen környezetében élt minden kísérettag: együtt laktak, közösen étkeztek. A 12. századtól az írott forrásokból ismerjük az erődítmények szenyinek nevezett részét, ahol a fejedelem összegyűlt kíséretének tagjaival és lakomázott (pir). A szenyi a régészeti adatok alapján egy fedett, de nyitott oldalú építmény volt, ahol kedvezőtlen időjárás esetén egy nagyobb csoport is kényelmesen elhelyezkedhetett.⁴⁴ Hiába tartózkodott a fejedelem közelében a kíséret minden tagja, nem egyformán részesültek a jövedelmekből, a kíséreten belül is kialakult egy hierarchia. Ennek első jeleként értékelhetjük a Rövid Pravda azon cikkelyeit, ahol egyes fejedelmi tisztségviselők (ognyiscsanyin, sztarsij konyuh) vérdíja a duplájára emelkedett.⁴⁵ Egy szűkebb és egy tágabb kör formálódott, a kisebb és a nagyobb kíséret, a szláv szóhasználat szerint ifjabb és idősebb kíséret.
A kíséret tagjai általában fegyveres szolgálattal tartoztak a fejedelemnek; az „átlag” fölé különleges megbízással lehetett emelkedni, ez kedvezett a kíséret további differenciálódásának. A fejedelem és kísérete nem tartózkodott állandóan ugyanazon helyen. A voloszty⁴⁶ igazgatásával a kísérettagok közül bízott meg valakit a fejedelem, akit namesztnyiknek vagy poszadnyiknak neveztek. Ha nagyobb hadat toborzott a fejedelem, a vojevoda és a tiszjackij voltak segítségére. A kísérettagok közül azok emelkedhettek ki, akik megbízhatóságuk alapján lehetőséget kaptak egy-egy fontos feladat ellátására, a származás itt nem játszott szerepet. A 12. században a fejedelmek „diplomatái” is a bojárok közül kerültek ki. Például Pjotr Boriszlavics, aki számtalan ügyben járt el Izjaszlav Msztyiszlavics nagyfejedelem megbízásából.⁴⁷ A poszadnyik és a vojevoda elsősorban nem a fejedelem környezetében teljesített szolgálatot, ezáltal a szó fizikai értelmében távolabb kerültek a fejedelemtől, de a külön feladat kiemelte őket a kísérettagok közül. Szükségszerű, hogy a fejedelemtől nagyobb juttatás járt nekik. A Poveszty a fejedelmi helytartókat bojároknak nevezi. A bojárok tehát eredendően szintén a kíséret tagjai voltak, a fent említett okok miatt igen hamar leváltak a kíséretről.⁴⁸
A fejedelmi helytartó szerep vélhetően a fejedelmi jövedelmek begyűjtésében is fontos pozícióhoz juttatta a bojárokat. Ezt jelzi például az, hogy a kijevi megmozdulások idején (1068, 1113, 1147) a „népharag” ellenük irányult: házaikat feldúlták, kifosztották.⁴⁹ Sem a Povesztyben sem a Pravdában nincs utalás arra, hogy a bojárok földbirtokosok lettek volna. A bojár-fejedelem viszony egy átalakulóban lévő kíséretviszony, amely a fejedelmi jövedelmek „táplálásra”⁵⁰ átengedett részén keresztül érvényesül és magában hordja a bojári függetlenedés lehetőségét. A bojárok végleges leszakadása az egykori kíséretről a 13. század végére következett be.⁵¹ A földbirtok léte vagy nemléte a bojárok esetében még kevésbé igazolható vagy cáfolható, mint a fejedelmek esetében. A bojári földbirtoklásra bizonyító adataink csak a 14–15. századból Novgorodból vannak.⁵²
A kíséret másik része megtartotta szoros kapcsolatát a fejedelemmel a szó fizikai értelmében is, hiszen továbbra is egy fedél alatt éltek (mladsaja druzsina).⁵³ A kisebb kíséret tagjait az összefoglaló grigy/grigyba szóval jelölték, amely a skandináv gridből származva személyes szolgát, testőrt jelent. A fegyveres kíséreten belül is lezajlott egy differenciálódási folyamat, az ide tartozó csoportok a következők voltak: gyetszkije, otroki, paszinki, koscsei, csad(o).
A gyetszkije a kisebb kíséret felső rétegét alkotta, ők ott voltak akkor is, amikor a fejedelem
a bojárokkal tanácskozott (dumi). A gyetszkije csoportot szabadok alkották. A forrásokban
a 12. századtól kezdve fordulnak elő; de inkább a részfejedelmi korszak szereplői. Tulajdonképpen a nyugat-európai ministerialisoknak felelnek meg. Az otrokinak nevezett személyek
a fejedelem környezetének nem szabad tagjai közül kerültek ki. Egy nevezetes otrok a mártírhalált halt Borisz Vlagyimirovics szolgája, Georgij volt, aki éppen magyar származású volt, és urát védelmezte a rátörő gyilkosokkal szemben.⁵⁴ A paszinki és a koscsei szintén a 12. századtól vannak jelen a fejedelem kíséretében, de ekkor sem szerepelnek túl gyakran. Az utóbbi a druzsinába került török (kun, volgai bolgár) elemek közül kerülhetett ki. Mindkét elnevezés a fejedelem udvari szolgáit takarja. Andrej Bogoljubszkij megölésekor⁵⁵ csak egy fiatal koscsej volt a közelében, aki ez esetben volgai bolgár származású egyén lehetett. A fejedelem környezetének legalsóbbrendű szolgálói az összefoglaló néven csadonak nevezett csoport volt.
Ahogy a fejedelmek egymás közti viszonyának leírására a rokonsági fokot jelölő terminus technikusokat alkalmazták,⁵⁶ a fejedelem és a kísérettagok viszonyában ugyancsak ezek domináltak. Mindez a barbár-nemzetségi társadalom lassú átalakulásának kísérőjelensége. A nagyobb és gyorsabban felbomló druzsinából váltak ki a bojárok , akikből a 12–13. század fordulójától kezdve fokozatosan alakult ki egy önálló réteg, de a kísérethez tartozás köldökzsinórját még a 13. század végén is viselték. A kisebb kíséret átalakulása szintén lassan haladt:
a fejedelmi udvartartás formálódott ki belőle, de a 12. század végi kezdetek után – hosszan átnyúlva a részfejedelemségek időszakába – fejeződött be. A fejedelmi udvartartás legfontosabb tisztségviselői a holopok közül kikerülő⁵⁷ tyiun és kljucsnyik voltak; de ismerünk mecsnyiket (kardhordó), biricset (őr), dajkát, nevelőt. A kijevi korszakban és a részfejedelemségek kialakulása idején a fejedelmek még igen közel álltak a társadalom egészéhez, udvaruk inkább egy vendégeket maga köré gyűjtő udvar volt, nem pedig gazdálkodási egység.
A kíséretek a 9–10. században varég elemekkel töltődtek fel, a 12. századtól a steppei török elem került túlsúlyba: északon a volgai bolgárok, délen pedig az úz, tork, kun népesség volt jelen nagyobb számban. Amilyen viszony jellemezte a fejedelmet és kíséretét, a rendszeres tanácskozások és lakomák (dumi, piri); hasonlóan írható le a nagyfejedelem és a többi fejedelem kapcsolata is: időnkénti összejöveteleikre, tanácskozásaikra több kifejezést is használnak: „szjom”, „szjezd”, „szobor”.⁵⁸ Végső soron a nagyfejedelem és a többi fejedelem viszonya egy virtuális kíséretviszonynak fogható fel; egy olyan sajátos rendszernek, amely sem bizánci sem kazár minták alapján nem vezethető le.
A társadalmi differenciálódás legobjektívebb példáit a korai törvényekből meríthetjük, például a gyilkosság esetén kiszabható vérdíjak (vira) összegéből. A Kratkaja (Rövid) Pravda Bölcs Jaroszlav-kori részéből származik a vérdíj fizetésének „alapszövege”, ugyanis ekkor
a vérdíj mellett megengedik a vérbosszút is a legközelebbi hozzátartozók (apa, fiú, testvér, unokatestvér) számára. A vérdíj összege szabad ember (muzs) számára 40 grivna (Rövid Pravda 1.).⁵⁹ Néhány évtized múlva a szabad emberért fizetendő 40 grivna mellett megjelenik a dupla vérdíj (80 grivna), ha a gyilkosságot a fejedelem szolgálatában álló személy, például ognyiscsanyin, fejedelmi tyiun, főlovász (konyuh) sérelmére követték el (Rövid Pravda 19.).⁶⁰ De csak 12 grivna volt fizetendő, ha alacsonyrangú volt az illető, aki a fejedelem szolgálatában állt; például a fejedelem falusi elöljárója (sztaroszta), rab-dajka vagy gyagyko, azaz a fejedelem gyermekeinek nevelője (Rövid Pravda 24., 27.).⁶¹ Társadalmi különbségek mutatkoznak a testi sértések esetében kiszabott bírságok összegénél is. Itt elsősorban az okozott sérülések alapján szabályozzák a büntetést, de éles határ húzódik a szabadok és a szolgák megítélése között. A szolgák által okozott kár miatt ők maguk nem vonhatók felelősségre:
a szolgáért urának kell jótállnia anyagilag. Kiemelt helyzetre utal, hogy varég-kolbjag esetében nekik a bíróság előtt nem kell tanút állítaniuk, elegendő az eskütétel (Rövid Pravda 10.).⁶² A törvények alapján a társadalom szélső rétegeit lehet könnyen elkülöníteni: a fejedelem szolgálatában álló elitet, a dupla vérdíjasokat. Az egységesen szabadnak mondottak között lényeges gazdasági különbségek mutatkoztak, őket az eladósodás veszélye fenyegette, ami akár szabadságuk elveszítésével is járhatott. A keleti szláv társadalom jellegzetes csoportja az „izgoj”, akiket migráns, vándorló, természetes közegéből (a nemzetségből) kiszakadt egyéneknek foghatunk fel. Az izgojok nemcsak az alsóbb rétegekben bukkantak fel, hanem ismerünk knyaz-izgojt is, aki voloszty nélkül vándorolt egyik fejedelmi udvarból a másikba, és kísérettag vált belőle.

A fejedelem és a vecse

Kezdetben a „muzsi” vagy „ljugyi” szavak minden bizonnyal a közszabadságot élvező egyének megjelölésére szolgáltak, akikért a 40 grivna vérdíj járt.⁶³ Később, amikor jelzős szerkezetben kerülnek elénk mint például „lucssije muzsi” vagy „ljugyi gradszkije”, a közszabad réteg differenciálódását jelzik. A fejedelemnek is vannak „emberei” (muzsi, ljugyi), akikkel tanácskozik, tehát a kísérettagok közé tartoznak. A „gradszkije ljugyi” nem kísérettagokat jelöl, hiszen adott esetben a fejedelem akaratának ellenszegülnek, amit a kísérettagok aligha tehettek meg. A „gradszkije ljugyi” jelentkezik más formában is, amikor az évkönyvek „kijeviek, halicsiak, szmolenszkiek, novgorodiak stb.” módon határozza meg csoportjukat. Tehát valamilyen formában a területi központhoz tartozó embereket jelöli. Biztosan ki vannak zárva e fogalomkörből az idegen kereskedők, akiket „goszty” néven ismertek Rusz-szerte.
A „gradszkije ljugyi” helybelieket jelöl, akik között vannak „cerkovnije ljugyi” és „sztarejsina grada” (a város seniorjai). Ez egy olyan csoport, amely adott esetben a fejedelem akaratával is szembeszegülhetett. Szabad voltuk mellett szól továbbá, hogy alkalmanként fegyvert viselhettek, ilyenkor „voi” = „harcosok” volt az összefoglaló nevük. Vállalták a harcot egyik-másik fejedelem érdekében. Szabad voltuk mellett szól, hogy véleményüket testületként fogalmazhatták meg és képviselőiken keresztül tudatták a fejedelemmel. Ez a testület a vecse.⁶⁴
A vecse véleményt nyilvánított a háború és béke kérdésében, támogatta egyik vagy másik fejedelmet politikailag, de akár fegyveresen is. A vecse az a testület, amely feltételeket szabott a hívott fejedelem számára. A vecse a politikai élet aktív közreműködője. A vecséről szóló első híradások az évkönyvekben például Novgorod esetében már 1016-nál, Belgorod esetében 997-nél olvashatók. Ez utóbbi – a 12. század eleji Povesztyben a kutatás mai állása szerint – későbbi betoldás lehet, kompiláció. A vecse mint testület a 11. század második felében kezdte hallatni a hangját, igen aktívnak mutatkozott az egész 12. századon keresztül, a 13. század elején helyenként visszaszorult, másutt továbbra is virulens maradt (például Novgorod). A vecse tevékenységének csúcspontját az évkönyvekben az alábbi időpontokban jelzik: Kijev (1068, 1147/48), Halics (1144, 1188), volhiniai Vlagyimir (1197), Rosztov-Szuzdal (1157), Kljazma-parti Vlagyimir (1157), Polock (1159), Szmolenszk (1185). A vecsével kapcsolatban mindenekelőtt azt kell leszögezni, hogy működése a 11. század második fele és a 13. század első fele közötti időszakban az egész Rusz területén általános.⁶⁵ Hogy nem mindenütt egyformán tudunk róla, azt lehet az amúgy is szűkös forrásanyag egyenetlenségével magyarázni. A nevezett időszak vecse-aktivitása – úgy tűnik – a széttagolódás folyamatának kísérőjelensége. A fentebb elősorolt megmozdulások a fejedelem és a vecse közötti hatalmi konfliktusok állomásai.
A vecsén megjelenő közösség (kijeviek stb.) nemcsak a központban lakókat foglalta magába, hanem a „körzet”, a voloszty szabad lakosságát is. A vecse lényegében egy „conventio populi”, óvakodnánk mégis „népgyűlésként” aposztrofálni, mivel nem igazolható a vecse kontinuitása az egyenlőségen alapuló ősi szláv közösségekkel. A voloszty és a település központjában összehívott vecse hatalmi kérdésekben nyilvánította ki akaratát, de a konfliktusokból leszűrhető, hogy a vecse mint testület szintén érdekcsoportok szerint tagolt volt. Nem lehetett független a fejedelmi kíséret legfőbb tisztségviselőitől (namesztnyik, poszadnyik, tiszjackij), akik a fejedelem nevében a volosztyot irányították; de nem volt független a helyi előkelők akaratától sem, akik szembehelyezkedtek a fejedelemmel és tisztségviselőivel. A vecse összehívása ad hoc történt, rendszerint akkor, ha valakinek (a fejedelemnek) vagy egy csoportnak (a helyi előkelők, a fejedelemmel szembeni oppozíció) érdeke fűződött hozzá:
a fejedelem például a vecsével, illetve vezetőivel ismertette el trónutódlási akaratát. Ezt a vecse nevében egyes képviselői meg is tették, de az illető halála után rendszerint már semmi sem kötelezte őket az ígéret betartására, lásd például Vszevolod és Igor Olgovics esetét 1146–47-ben. Másutt, például Novgorodban a vecse szabta meg a megállapodás vagy szerződés (rjad) feltételeit az új fejedelemmel.⁶⁶
A vecse nem nyilvánított véleményt egyetlen alkalommal sem jogi, bírósági, gazdasági és adminisztratív kérdésekben, mint például a voloszty nagysága vagy új voloszty kialakítása. (Ez esetben a későbbi novgorodi esetektől elvonatkoztatunk.) Hiányzik belőle az önkormányzati jelleg, ami Nyugat- és Közép-Európa valódi városait jellemzi. Hiszen a nyugat-európai szabad városok legfontosabb ténykedése, illetve szabadságuk megnyilvánulása lényegében a belső jogi, igazságszolgáltatási autonómiára épült. A vecse hatáskörében ilyen privilégiumok nem voltak, ezt a fejedelem és tisztségviselői gyakorolták.
Végül megállapítható, hogy a fejedelem mint egy potenciálisan monarchikus hatalom⁶⁷ és a vecse mint bizonyos archaikus vonásokkal bíró közhatalom közötti vetélkedés zajlott
a politikai széttagolódási folyamat hátterében. A kíséret mint fegyveres különhatalom kiemelte a fejedelmet a „primus inter pares” státusából, de nem adott a kezébe akkora ütőképes haderőt, amellyel a vecsére akaratát rá tudta volna kényszeríteni. A vecse pedig ekkor már nem az az archaikus törzsi-nemzetségi közhatalom, már csak azért sem, mert a 12. században a törzsnevek már nincsenek használatban, helyettük területi alapokon (voloszty, gorod) történt a szerveződés. Az egykori törzsi-nemzetségi közszabadságból csupán a fegyverforgatás gyakorlata (lásd voi) és a szabad státus (a vecsén való megjelenés joga) maradt meg. Úgy gondoljuk, hogy az egykori törzsi-nemzetségi keretek átalakulása egyrészt a kereskedő-zsákmányoló gyarapodáson keresztül megvalósult gazdasági differenciálódás, másrészt pedig a varég-szláv etnikai összeolvadás nyomán következett be. A tatárjárás előtt azonban nem jött létre öröklődő monarchikus hatalom, hanem a két hatalmi pólus (a fejedelem és
a vecse) közötti konfliktus elhúzódott és a Rusz régióiban különböző módon fejlődött tovább. Ezeket a hatalmi szférában is meglévő különbségeket a tatár hódítás tovább mélyítette.

Összegzés

A törzsi-nemzetségi elitből kiemelkedő fejedelem katonai, bírói, spirituális ügyekben döntési jogkörrel volt felruházva. Kiváltságos helyzetét előkelő származásának köszönhette, de e privilegizált helyzet önmagában semmiképpen sem jelent monarchikus hatalmat, még kevésbé azt, hogy a fejedelem azonnal földbirtokos is volt – amint azt a szovjet korszak történészeinek többsége vallotta.⁶⁸ A földbirtoklás csírájának, de legalábbis egy területhez való ragaszkodás megnyilvánulásának az 1097. évi ljubecsi megállapodást tekintjük.⁶⁹ A fejedelmeknek a zsákmányból és az alávetett törzsek adójából származó jövedelme mellett a 12. századra mutatkoztak a földbirtoklás első jelei, például 1136-ban, amikor Rosztyiszlav Msztyiszlavics fejedelem a szmolenszki püspökség alapításakor két falut is adományozott.⁷⁰ A fejedelmek közül kiemelkedett a Kijevet kézben tartó nagyfejedelem, akinek pozíciója a dinasztián belüli senior státuszon nyugodott, amit a többi fejedelemmel, illetve a kijevi vecsével el kellett fogadtatni. A 12. század második felétől a senior státusz már nem valódi, hanem csak deklarált/elismert rangidősséget jelentett. Lényegesnek tartjuk, hogy a nagyfejedelmi hatalom legitimáló tényezői közül hiányzik a koronázás. Helyette csak a „trónra ültetés” gyakorlatát látjuk, amely, úgy tűnik, megmarad a világi keretek között. Ezáltal hiányzik az a spirituális megerősítés, amely az uralmat „Dei gratia” eredezteti. Az intronizációt („sede na stol otca svojego i deda svojego” azaz: apja és nagyapja trónjára ült) kísérő híradásnak
a megfogalmazása az uralom családi szálon igazolható jogosságát bizonyítja csupán. Az a néhány oklevél (usztav), amely a kijevi korból fennmaradt az „Én, a fejedelem..” (Sze jaz knyaz ...) formulával kezdődik, majd a Szentháromságra utaló mondat követi, amely a fejedelem keresztény voltáról tanúskodik. A nagyfejedelemnél kisebb rangú fejedelmek esetében a legitimációt a nagyfejedelemtől kapott felhatalmazás vagy a helyiek (vecse) közreműködése (hívás, választás) teremtette meg.

Font, Márta

On the nature of the authority of the Kievan (Grand) Prince

Emerging from the elite of the tribes and kinships, the prince was authorized to make decisions in military, judicial and spiritual cases. His privileged position, which was due to his aristocratic birth, did not in any way mean monarchic powers in itself, let alone that he was by definition the owner of estates as professed by most historians in the Soviet era. We regard the agreement at Lyubech in 1097 as the beginning of land-ownership or at least the manifestation of the adherence to a territory. Besides the revenues from spoils and the tributes by subjugated tribes, the first signs of the land-ownership of princes are detectable by the 12^th century, as for instance in 1136, when Prince Rostislav Mstislavich granted two villages to the bishopric of Smolensk at its foundation. First among the princes was the grand prince holding Kiev, whose position rested on his senior status within the dynasty, which he had to have accepted by the other princes and the Kievan veche. From the middle of the 12^th century the senior status meant merely declared/recognized rather than real seniority. It would seem significant that coronation was absent from among the legitimizing factors of the authority of the grand prince. What we have instead was the practice of “setting on the throne”, and this element would apparently retain its secular nature. Thus the spiritual confirmation, deriving authority Dei gratia, is missing. The formulation of the description of enthronement (“sede na stol ottsa svoyego i deda svoyego”, i.e. “he sat on his father’s and grandfather’s throne”) merely shows the legitimacy of the authority grounded on a familiar basis. The few charters (ustav) that have survived from the Kievan period begin with the formula “I, the prince...” (Se yaz knyaz...), which is followed by a reference to the Holy Trinity, proof of the Christianity of the prince. In the cases of smaller princes, legitimation was achieved either by authorization by the grand prince or by the participation (invitation, election) of the locals (veche).

1 Dolgozatunk célja nem ’uralkodóportré’ megrajzolása, amely elsősorban az elbeszélőforrások krónikásainak szemléletmódját igazolva vagy cáfolva születik, nem is az uralkodóról való korabeli gondolkodás megfejtésére irányul mint erre lásd: Der Herrscher. Leitbild und Abbild in Mittelalter und Renaissance. Hsg. von H. Hecker. Düsseldorfer Studien zum Mittelalter und Renaissance. Bd. 13. Düsseldorf, 1990.; Müller, L.: Helder und Heilige aus russischer Frühzeit. Quellen und Studien zur russischen Geistesgeschichte. Bd. 3. München, 1984. Célunk a fejedelem pozíciójának kijelölése a tényleges hatalmi, politikai és gazdasági viszonyok között. Módszertanilag lásd erre Boshof, E.: Königtum und Königherrschaft im 10. und 11. Jh. Enzyklopädie deutscher Geschichte. Bd. 27. München, 1993., illetve Schimmelpfennig, B.: Könige und Fürsten, Kaiser und Papst nach dem Wormser Konkordat. Enzyklopädie deutscher Geschichte. Bd. 37. München, 1996.