Takács Károly

Néhány észrevétel Györffy György
Árpád-kori történeti földrajzának
legújabb kötetéhez

A múlt év végén jelent meg Magyarország Árpád-kori történeti földrajzának régóta várt negyedik kötete, amely újabb nyolc megyével egészítette ki az eddigieket.¹ A mű áttekintésekor csalódottan tapasztaltam, hogy a Moson vármegyét tárgyaló rész alapvető hibák és hiányosságok sorával terhes. Mivel e köteteket a korszakkal foglalkozók és az érdeklődő nagyközönség egyaránt alapvető forrásműként használja, ezért úgy vélem, mindenképpen szükséges lesz az észlelt hibák megjelölése és kiigazítása. Az alábbiakban az előfordulás sorrendjében tárgyalom ezeket.

A szerző Moson megye bemutatása során a bevezető részben a vármegye délkeleti határfolyóját következetesen Répcének nevezi, egy helyütt hozzátéve még, hogy a vizet egykor Rábcának hívták. Eljárása nem igazán érthető, hiszen Magyarország bármely mai földrajzi atlaszára rápillantva meggyőződhetünk arról, hogy a kérdéses folyó neve: Rábca. A szembetűnő tévedés részbeni magyarázata az, hogy a szerző egy és ugyanazon folyónak tekinti az Alpokban eredő Répcét és a Fertő-Hanság vizeit a Dunába vezető Rábcát. A folyószabályozásokat és a Hanság lecsapolását követően a Rábca medre valóban egyenes folytatása lett a Répcének, azonban a folyó még a mai helyzet alapján is legalább annyira tekinthető a Kis-Rába, mint a Répce meghosszabbításának. Nem véletlen, hogy a Kis-Rába és a Répce összefolyása után nyeri el a Rábca nevet.² Egészen más volt a vízrajzi helyzet a szabályozások előtt; s mivel számunkra a szerző Rábcával kapcsolatos félreértésének tisztázása miatt ez az igazán fontos, ezért itt egy kis kitérőt kell tennünk.

A 19. századot megelőzően a Kis-Rába, a Répce és az Ikva, több más kisebb patakkal együtt a Fertővel egybefüggő Hanság mocsarába folyt, ahol vizük szétterült, és a folyók állandó medre megszűnt. A Hanságba a legnagyobb vízmennyiséget a Rába szállította, mely Nick mellett két ágra szakadt, és egyik ága Kis-Rába néven (egykor Kapuvári-Rába) folyt észak felé. A Kis-Rába Csánig és Beled között újfent kettéágazott, nyugati ága Cirák mellett a Répcével egyesült, mely ettől kezdve Hanságba ömléséig a Vitnyédi-Rába nevet (is) viselte.³ A Hanság medencéje enyhén kelet felé lejt, így az itt összegyűlt vizek is arrafelé törekszenek. A felesleges víz Bősárkánytól északra jutott ki a mocsárból, s nyert állandó medret (Rábca), melyet ezt követően a győri torkolatig lehet követni.⁴

A Rábca tehát közvetlenül nem volt egyetlen más folyó folytatása sem, hiszen a mocsár több helyről felgyűlt vizeit vezette le.⁵ Ha azonban mindenáron valamely Hanságba ömlő folyóval akarjuk összekötni, akkor sokkal inkább tekinthetjük a Rába folytatásának, mely részben önálló mederben (Kis-Rába), részben a Répcével egyesülve (Vitnyédi-Rába) a legtöbb vizet szállította a mocsárba.⁶ A Rábca és a Répce tehát – a név hasonlósága ellenére – két különböző folyónak tekintendő, mint ahogy annak is tekintették mindmostanáig.⁷

Ezek után nézzük a víz nevére vonatkozó forrásokat, hátha a ma Rábcának nevezett folyót a középkorban még Répcének hívták, amely esetben természetesen a fenti kritika alaptalanná válik. A Bősárkány mellett eredő és Moson megye határát képező folyó első azonosítható említése 1208-ból való, amikor Rabca néven szerepel, Lébény mellett.⁸ 1209-ben Rapcha, 1251-ben Rabcha, 1261-ben megint Rapcha formában említik, mindhárom esetben Rábcakapi határában tűnik fel.⁹ 1271-ben Rabuch, illetve Rabinicz, 1272-ben Rabcha alakban kerül a forrásokba V. István és II. Ottokár csatájára emlékezve.¹⁰ 1273-ban az eddigiektől eltérően Rebuche, 1274-ben és 1276-ban Repche néven említik, ugyancsak Ottokár hadjáratával kapcsolatban.¹¹ Ugyanezen esemény leírása során a krónikakompozícióban Rapcha-ként bukkan fel, Kézainál pedig a két alakot egyesítve Rebcha néven.¹² A 1270-es éveket követően a magas hangrendű forma többé már nem kerül elő, az oklevelekben minden esetben a Rábca alakot találjuk: 1. Rabcza, 1283; 2. Rabcha, 1291; 3. Rapcha, 1300; 4. Rabcza, 1390; 5. Rabcza, 1394; 6. Rabcza, 1461.¹³ A 16. századtól kezdve pedig nemcsak a bővülő írásos források, hanem a megjelenő térképek is egyértelműen Rábcaként jelölik.¹⁴ Moson megye egykori határfolyójának tehát – az 1270-es évek ingadozásától eltekintve – a kezdetektől mind a mai napig Rábca a neve.

Az Árpád-korban azonban nemcsak a mai Rábcát, hanem – mint majd látni fogjuk – két másik folyót: a mai Répcét és a Kis-Rábát is Rábcának nevezték. Talán nem lesz haszon nélkül való, ha e két utóbbi folyóval kapcsolatban is végigkövetjük a név változásait, természetesen itt is csak azokat az adatokat említve, amelyek esetében egyértelműen eldönthető, hogy mely folyóra vonatkozik.

A Répce 1156-ban Rabazan, 1171-ben Rabcha formában bukkan fel Sarud (később Frankó) mellett.¹⁵ Következő említése 1221-ből való, amikor Nick határában már Repche néven szerepel.¹⁶ Ezt követően az egész 13. század folyamán ingadozik az elnevezése:

1. Rabucha, 1222; 2. Rebce, 1225; 3. Rebche, 1233; 4. Rabbacha, 1248; 5. Rabuce 1255; 6. Rabucha, 1256; 7. Rabcha, 1257; 8. Rapcha, 1263; 9. Rabcha, 1265; 10. Repce, 1265; 11. Rapcha, 1265 körül; 12. Rebche, 1267; 13. Repce, 1267; 14. Rebche, 1267; 15. Repche, 1270; 16. Rabucha, 1272; 17. Rebche, 1276; 18. Rabcha, 1279; 19. Rebze (Rebza), 1279; 20. Rapcha, 1279; 21. Rabcha, 1281; 22. Rebucha, 1284; 23. Repche, 1285; 24. Rebche, 13. sz. második fele; 25. Rebche, 13. sz. vége.¹⁷ A 14. század elejétől kezdve uralkodóvá válik a Répce névalak, de elszórtan még a későbbiekben is találkozunk a Rábca formával: 1346-ban Család mellett, 1409-ben Répcelak, 1426-ban pedig Kisfalud és Mihályi határán szerepel ezen a néven.¹⁸ A középkor végére a Rábca megnevetés teljesen eltűnik, átadva helyét a Répce névalaknak. A 16. század folyamán még annyi változás történik, hogy Ciráktól lefelé a folyót Vitnyédi-Rábának kezdik hívni.¹⁹

A Kis-Rábára vonatkozóan jóval kevesebb egyértelmű adattal rendelkezünk. A folyóval kapcsolatos említések meghatározását nagymértékben megnehezíti az a körülmény, hogy tőle nem messze található és vele párhuzamosan folyik ezen a szakaszon a Répce. A közelség miatt sokszor nem lehet eldönteni, hogy a Rábca név a Répcére vagy a Kis-Rábára vonatkozik-e.

Hogy a Kis-Rába valóban létezett az Árpád-korban, és tényleg Rábcának hívták, arra nézve bizonyítékul szolgál egy 1377-es oklevél, melyben Kisfalud és Mihályi birtokosai tiltakoznak a Rába (Kis-Rába) mentén fekvő erdő és a szántóföldek elvétele miatt. Egy 1233-as adománylevélre hivatkoznak, amelyben II. András a Petlend nevű birtokot a Rábca folyóval és az erdővel együtt elődjüknek Izsáknak adományozta. A fenti birtokosok kijelentik, hogy az 1233-as oklevélben szereplő Rábca folyót ma Rábának hívják: „…quod predictus fluvius Rapche, quem dictem privilegium denotaret nunc hoc nomine Raba vocaretur.”²⁰ Az ominózus II. András-féle oklevélben szereplő Rábca ezek szerint a későbbi Kis-Rábára vonatkozott.²¹ Valószínűsíthető, hogy az 1231-ben Mihályi mellett szereplő Rábca folyó (Rabucha) alatt is a Rábát kell érteni.²² 1238-ban Vica falut a Rábca (Rabcha) mellett fekvőnek nevezik,²³ mely ebben az esetben szintén csak a Kis-Rábát jelentheti, hiszen a település közvetlenül a folyó mellett található, és határa sohasem terjedt ki a Répcéig. Ugyancsak a Kis-Rábára vonatkozik az 1255-ben Kisfalud, 1262-ben és 1270-ben Babót mellett említett Rábca (Rabcha).²⁴ Itt említhető még a 14. századi krónikakompozíció azon adata is, mely szerint a németek 1044-ben Babótnál akartak átkelni a Rábcán.²⁵ Babót említése, s még inkább a babóti Árpád-kori vár elhelyezkedése alapján szintén a Kis-Rábáról van szó.²⁶

A Kis-Rába tehát a Rábca nevet viselte az Árpád-korban. A folyó Rába nevére az első adat 1299-ből való, amikor Mihályit már, mint a Rába mellett fekvő birtokot említik.²⁷
Ezzel azonban még nincs vége a folyóval kapcsolatos problémáknak. Egyes adatok alapján ugyanis arra lehet következtetni, hogy a Kis-Rába a középkorban nem egy, hanem legalább három mederben folyt a Hanság felé. Kisfalud és Mihályi 1426-os határleírásában jól lokalizálhatóan három Rába folyót említenek: Lusa-Rábát, Bálványos-Rábát és Ásvány-Rábát.²⁸ 13. századi forrásokban többször felbukkan egy Lusa és egy Bálványos nevű folyó. Elsőként 1227-ben olvashatunk Bálványos vízről, mely Vicát nyugatról határolja.²⁹ 1231-ben ismét Bálványos folyóról értesülünk, Kisfaludtól délnyugatra.³⁰ Két évvel később a Lusa és a Bálványos együtt kerül említésre nem messze attól a helytől, ahol 1426-ban Lusa- és Bálványos-Rábáról hallunk.³¹ 1280-ban Vica mellett említik a Lusa folyót rajta két malommal („in Lusa duo molendini”).³²

Mivel a Lusa és a Bálványos név a 15. század elején a két Rábára vonatkozott, s minthogy a Rábát korábban Rábcának nevezték, ebből arra következtethetünk, hogy már a 13. században (legalább) két Rábca nevű folyó folyt itt észak felé, amelyeket más néven Lusának és Bálványosnak hívtak. Így válik érthetővé az a tény, hogy Vicát, Mihályit és Kisfaludot néha a Rábca, néha pedig a Lusa és a Bálványos mellett találjuk.

Ha mindezekhez még hozzávesszük a korábban Rábcának nevezett Répcét és a Hanság vízlevezetőjét (a mai Rábcát), akkor már négy Rábca nevű folyónk van. Az Árpád-korban gyakran felbukkanó Rábca név tehát különösebb elhelyezkedésbeli meghatározás nélkül a fentiek közül bármelyikre vagy akár mindegyikre is vonatkozhatott.³³

A korszak végére a Rábca név kezdett visszaszorulni. A Rábából kiszakadó folyókat ettől kezdve Rábának hívták és a Répce is elnyerte máig használatos nevét. Az ősi Rábca nevet csak a Hanság vízlevezetője, az egykori mosoni határfolyó őrizte meg egészen napjainkig.

E hosszúra nyúlt „vízügyi” fejtegetés ugyan nincs szorosabb összefüggésben a megjelölt témával, e nélkül azonban az előbbi kritika súlytalanná vált volna. Továbbá úgy vélem, hogy az egykori vízrajzi viszonyok feltárása éppen egy történeti-földrajzi munkának lett volna a feladata. A fentieket ily módon hiánypótlásként is felfoghatjuk.

Moson megye határfolyójának neve tehát (régen és ma is) Rábca, amely folyó nem tévesztendő össze a Répcével és a többi a korai időben Rábca néven is szereplő vízfolyással.

A kérdés ezek után az, hogy lehetett-e a Répce határfolyó a megye délnyugati részén, ahol a Hanságba ömlött. Erre egyértelmű nemmel felelhetünk, mivel a folyó a mocsárba lépve állandó medrét elveszítette.³⁴ (Moson és Sopron megye határa a láp közepén húzódott.) Meder nélküli vízfolyás pedig határvonalként nem szolgálhatott.

Visszakanyarodva a tárgyalt műhöz a szerző a megye vízrajzának ismertetésekor a következő vizeket nevezi meg Lébény körül: Bük-örvény, Szeplő, Mile, Tapál. Továbbá ugyanitt említ Pat-hegy és Lencsehalom nevű kiemelkedéseket (134. o.). Mindezek a helynevek eredeti alakjukban Lébény és Mosonszentmiklós 1208. évi határleírásában kerültek említésre.³⁵ Mivel a határjárást nagy biztonsággal lehetett rekonstruálni, az említett helyek lokalizálása alapján a fenti névértelmezésekhez néhány megjegyzés kívánkozik.

Bük-örvény az oklevélben Buceurem formában bukkan fel, amely nem más, mint a még ma is Örvénynek nevezett egykori Duna-ág, Lébénytől északnyugatra. Ennek a víznek egy szakaszát a 18. században Bökörvénynek hívták,³⁶ amely név nyilvánvalóan megegyezik az oklevélben található Buceurem-mel.
A szerző által említett Szeplő a forrásban aqua Zoplou formában jelenik meg. A kérdéses víz viszonylag jól lokalizálható és a Gácoplának nevezett kiszáradt folyómederrel lehet azonosítani,³⁷ amely egyébként az imént említett Bökörvény mellékvize volt. Ha a Gácopla névről leválasztjuk az első szótagot szembeötlő lesz a hasonlósága a leírásban említett Zoplou-val (Copla-Zoplou). Az egyezés nyilván nem a véletlen műve. Megjegyzendő, hogy Györffy a forrás közlésekor (155. o.) a nevet tévesen Zeplou formában adja meg és zárójelben még hozzáteszi, hogy romlott névalak, amit Zepleu-nak kell olvasni!? A továbbiakban – immáron többszörös módszertani hibával – ebből lett a nem létező Szeplő víz.

Mile víz ugyancsak önkényesen kialakított név, az oklevélben aqua Miley-ként szerepel és a leírás alapján vízfolyásról, érről van szó. Helye egészen pontosan meghatározható, neve sajnos nem maradt fenn. A névalak erős hasonlóságot mutat egy a középkorban általánosan elterjedt víznévvel a Mélyérrel, amelyet többnyire Miler vagy Myler formában vetettek papírra. Ismerünk Mélyért a Csallóközben, a Tisza mentén és Baranyában.³⁸ A csallóközi Mélyérről (aqua Myler) 1380-ban azt jegyezték fel, hogy rajta keresztül vonulnak fel a halak a halastavakba és a tavak egyéb helyeire.³⁹ A név tehát folyókból kiszakadó bővizű erekre vonatkozhatott, amelyeknek éppen emiatt jelentős halászati értéke volt. Valószínűnek tűnik, hogy itt is ez a név bukkan fel, és a Miley szó utolsó betűje eredetileg „r” volt, amelyből csak az átiratban lett „y”. A feltételezés azért sem látszik alaptalannak, mert az oklevélben számos esetben igazolható egy-egy betűelírás. Az sem mellékes körülmény, hogy az ér – elhelyezkedése alapján – több egykori tavat köthetett össze a Mosoni-Dunával.

A kötetben szereplő Tapál víz a forrásban aqua Tapal formában jelenik meg. A víz minden kétséget kizáróan azonosítható a múlt században még létező Topa-érrel, amely még ekkor is Mosonszentmiklós határán folyt.⁴⁰

Ugyancsak önkényes névalakítás terméke az említett Pat-hegy, mely az oklevélben mons Pachw néven szerepel.⁴¹ A név Pahony formában maradt fenn, amely a határleírásnak megfelelően pontosan a Topa-ér és a Homoród-völgye (Horgas-ér) közé esik és 117 m tengerszintfeletti magassággal jelentékenyen kiemelkedik környezetéből. Pahony-dűlő a 18. században még közvetlenül határos volt a lébényi apátság Öttevény határába ékelődő birtokával.⁴²

A Moson megye leírásánál szereplő Lencsehalom Lencheskolyn formában jelenik meg az átiratban. A hely jól azonosítható a Lébény község északnyugati szélén fekvő Lencsés-tó⁴³ melletti magasabb dombvonulattal (117,4 m tszfm.), amely eszerint a középkorban a Lencsés-halom nevet viselhette.
Az elmondottakból kitűnik, hogy a szerző az itt felsorolt neveket minden alap nélkül, teljesen önkényesen hozta létre. Az eljárás fogyatékossága, úgy vélem, nem igényel kommentárt. Középkori helynevek kiejtésmódjához – egyéb adat híján – a ma élő névalakot szokás alapul venni, ennek viszont – hacsak nem általánosan elterjedt névről van szó – előfeltétele az újkori helynévvel való azonosítás.

Györffy a határleírásban említett nevek közül kettőt azonosít (156. o.). A rendelkezésre álló forrásanyag azonban ennél jóval több lokalizálást tesz lehetővé, ugyanis szinte az összes helynév fennmaradt valamilyen formában, s ily módon a szereplő vizek, dűlők és egyéb objektumok helye is meghatározható, erre azonban ehelyütt nem térhetünk ki. A lébény-szentmiklósi határleírást „Gacsál” falu kapcsán alább még fogjuk érinteni.

A 136. oldalon a következőt olvashatjuk: „Megyénket … Győr felé a Nagy-Duna (ma Kis-Duna) alatt húzódó országos főutak összeszorulása (faux viarum) és a Kapunak nevezett védett bejáró határolta…”. A bevezető részben ennél többet nem tudunk meg a „Kapu”-ról, a szerző az olvasó fantáziájára bízza, hogy mit ért a főutak összeszorulása alatt. Később Magyaróvár tárgyalásánál visszatér a témára, ahol a Lajta és a Duna összefolyása által alkotott kapuról ír (167. o.). Mivel a korszakban Magyarország határának ezen része stratégiailag az egyik legfontosabb gyepűvonalnak számított, ennélfogva a mosoni kapu, úgy vélem, több figyelmet érdemelt volna ebben a műben.

Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a védett bejárót nem a Lajta és a Duna összefolyása alkotta (bár ennek is volt szerepe), hanem a Hanságnak egészen a Mosoni-Dunáig elnyúló mocsara, mely az ország belső gyepűvonala volt. A láp és a Duna között egy mindössze néhány kilométer széles átjáró maradt, ahol a régi római limes út középkorig fennmaradt szakasza haladt végig, amelyet a forrásokban nagy útnak vagy öttevénynek neveztek.⁴⁴ Az átjáró előterében állt Moson vára (később Óvár), mely lezárta a kaput. Létezett azonban egy másik bejáró is ettől nyugatabbra. Bősárkány és Jánossomorja között a Hanság medencéjét hosszan elnyúló, magasabb felszín (bősárkányi láptorok) vágja ketté, amely a Mosoni-Duna és a Fertő nyugati partja között az egyetlen száraz lábbal járható utat jelentette.⁴⁵ Ennek a földnyelvnek a déli végén található Rábcakapi (13. századi forrásokban Capuy néven),⁴⁶ melynek neve egyértelműen mutatja, hogy országos jelentőségű utak vezettek itt keresztül. Az átjáró északnyugati előterében fekszik Mosonszentjános, melyet a 13. században még Várasbalogdnak neveztek. Várasbalogd nevéből következtethető vára ugyanúgy a mocsáron átvezető út előterében fekszik, mint Moson vára a mosoni kapu előterében, s valószínűleg ugyancsak határvédelmi céllal épült.
A határvédelemmel kapcsolatban Györffy György még az alábbi megjegyzéseket teszi:
A Rábcát „vízszintet emelő clausurával is el lehetett zárni, mind Lébénynél, mind Kapinál (Győr vm.) …” (134. o.). „…Lébénynél és Kapinál a Répcét, más néven Rábcát olyan zárható és nyitható gátakkal (clausura) látta el, mellyel a nyugat felől betörőket akadályozni, sőt elkerülő útra kényszeríteni lehetett.” (136. o.)

III. Henrik 1043. évi magyarországi hadjáratával kapcsolatban említik a német források a Rábcát elzáró szerkezetet vagy szerkezeteket (opus, munimentum).⁴⁷ Az Altaichi Évkönyvek erről szóló tudósítása kerülhetett át a magyar krónikába. A szakirodalomban már korábban rámutattak a magyar határvédelem ezen legelső adatára,⁴⁸ mindeddig azonban senki sem próbálta az említett objektumokat pontosabban helyhez kötni. A fenti idézetek alapján Györffy György az első, aki erre kísérletet tesz, és a folyót elzáró torlaszokat a Győr megyei Rábcakapi és a Moson megyei Lébény határába helyezi. Nem fejti ki azonban, hogy mi alapján jutott erre a következtetésre és nem idéz más műveket sem, amelyek esetleg kiindulópontként szolgáltak számára. A clausura terminus használata és Lébény említése alapján Györffy valószínűleg a falu előzőekben tárgyalt határleírásában szereplő clausura regisre gondol. Rábcakapi esetében pedig az 1251-es határjárásban feltűnő fossatum regis lehet az az objektum, amely a szerző szerint a Rábca elzárására szolgált.⁴⁹

Úgy vélem, legalább néhány szóval ki kellett volna fejtenie megállapításainak hátterét, hiszen e nélkül kijelentései minden alapot nélkülöznek. Ha pusztán az említett kifejezések (clausura, fossatum) vezették erre a megállapításra, ez esetben felhívnám a figyelmet arra, hogy a clausura és a fossatum terminusoknak többféle jelentése volt, amelyek nem mindig felelnek meg annak, amit a fenti következtetés megkíván. Érdekes módon az 1987-ben megjelent, Győr megyét is tartalmazó második kötetben Györffy György a Rábcakapi melletti fossatumot még ároknak fordítja, s egyáltalán nem gondol – az értelmezés alapján nem is gondolhat – arra a lehetőségre, hogy funkciója a Rábca elrekesztése lett volna.⁵⁰ A terminusok konkrét jelentéséhez egyéb utalás híján csak úgy férhetünk közelebb, ha az ezekkel jelölt objektumokat sikerül lokalizálni és esetleg maradványaikat felkutatni, amire azonban
a szerző nem vállalkozott.

Jómagam szakdolgozatomban foglalkoztam Rábcakapi és Lébény határleírásával, melyben kísérletet tettem a határvonalak rekonstrukciójára.⁵¹ Ennek során sikerült a szereplő objektumokat helyhez kötni és maradványaikat meghatározni. Az említett fossatum regist és clausura regist két Rábca menti hosszanti sánccal lehetett azonosítani, amelyek egyes térképek tanúsága szerint a 18. században még meglehetősen jó állapotban voltak. A sáncokhoz köthető régészeti leletanyag is megerősítette az objektumok Árpád-kori létét. Dolgozatomban külön fejezetben foglaltam össze a sáncok lehetséges funkciójára vonatkozó adatokat. Arra a következtetésre jutottam, hogy az objektumok részben stratégiai fontosságú útvonal elzárására, részben a Rábca visszaduzzasztására szolgáltak, amelynek révén fel lehetett tartóztatni, illetve hosszú kerülőútra lehetett kényszeríteni a betörő német seregeket.⁵² Szakdolgozatom tartalmát Györffy György is ismerte, ami talán magyarázatként szolgál a fenti bizonytalanságra.

A szerző a továbbiakban még egy helyütt visszatér a clausurák kérdésére. A 138. oldalon azt olvashatjuk, hogy Pat nádor Imre és II. Endre jóvoltából megkapta az útelzáró clausurák helyét. Az eddigiekből következően a „clausurák helye” alatt Lébényt és Rábcakapit kell érteni, mellyel kapcsolatban azonban némi kiigazításra van szükség. Lébényt ugyanis Pat nádor nem egyedül, hanem testvéreivel együtt kapta meg,⁵³ Rábcakapit viszont sem ő, sem a Győr nemzetség egyetlen más tagja sem birtokolta soha.⁵⁴
Alább Györffy annak a véleményének ad hangot, miszerint a tatárjárás települések sorát pusztította el a megye síksági részein. Ennek alátámasztására említi Szécseny, Iváni (Szilvás), Derzsegyház és Szerdahely környékének a példáját. Ha azonban ezeket az adatokat jobban megnézzük, a fenti következtetést messze nem látjuk megalapozottnak. Szécseny 1318-ban tűnik fel mint lakatlan várföld, ezt megelőzően csak 1217-ből van rá adat. A falu tehát a két időpont között bármikor elpusztulhatott (179. o.). Ivánit 1277-ben említik lakatlan földként, vagyis harmincöt évvel a tatárjárás után (181. o.). Derzsegyház egy 1225-ös határleírásban már pusztatemplomként tűnik fel, sőt Györffy szerint már 1210 előtt pusztává vált. 1278-ban továbbra is mint pusztán álló templom szerepel. (147. o.). Szerdahelyet 1267-ben a tatárjárás alatt elpusztult településként említik, ugyanebben az oklevélben szereplő szomszédairól viszont a forrás nem említi, hogy lakatlanok lennének (180-181. o.). Egyéb adatunk ezen falukra vonatkozóan nincs. A felsorolt települések közül tehát Szerdahely az egyetlen, mellyel kapcsolatban igazolható, hogy a tatárjárás alatt pusztult el, a többi vagy már korábban is lakatlan volt, vagy meghatározhatatlan időben vált pusztává. Ezen adatok alapján jutott a szerző arra a messzemenő következtetésre, hogy a tatárok 1242 februárjában Pozsony mellett keltek át a befagyott Dunán!?
A 140. oldalon a következőt olvashatjuk: „A keleti megyeszélen a magyar telekrendszerre utal a lébényi Teluc és Gacsáltelek.” A szerzőnek ehelyütt elkerülte a figyelmét, hogy ez a két telek egy és ugyanazon forrásadatból származik, amely adat Lébény 1208-as határleírásában maradt fenn. Említést érdemel ezzel kapcsolatban a falvak sorában külön is tárgyalt Gacsáltelek. Györffy György a falu nevét a határleírás közlésekor Gachal-nak írja, amelynek a kiejtésmódja szerinte Gacsál. A valós helyzet azonban az, hogy a szó a lébényi alapítólevél 1359-es átiratában olvashatatlan. Az oklevél 18. századi egyszerű másolataiban ezen a helyen Gatal-t, illetve Hatal-t találunk.⁵⁵ Minthogy a településre ez az egyetlen adatunk, és a név olvasata nem egyértelmű, kiejtésmódja ennek folytán még inkább bizonytalan. Ebben azonban a szerző, úgy tűnik, nem látott problémát, ráadásul olyan névalakot adott meg, amely egyetlen szövegváltozatban sem szerepel. A határleírás alapján nem egyértelmű az ott említett Telek (Teluc) „Gacsál”-hoz kötése sem. Valószínűbb, hogy a Telek a határnak „Gacsál”-lal szomszédos részére vonatkozik és nem magára a falura. Probléma van a falu lokalizálásával is; a 148. oldalon azt olvashatjuk, hogy „Gacsáltelek” Lébény határának délnyugati szögletében terült el, holott a térképmellékleten északnyugaton ábrázolja. Továbbá az a hely, ahova a falut teszi, a Hanság mocsarának belseje, ami önmagában megkérdőjelezi a lokalizálás helyességét. A lébényi határleírás rekonstrukciója alapján a település helye viszonylag pontosan meghatározható: a mai Bormászpusztától északkeletre kereshetjük.

A bevezető rész nagy hiányosságának tekintem, hogy az ismertetés során egy mondat erejéig sem tért ki a megyébe történő német betelepülésre, amely végső soron német-magyar etnikai váltáshoz vezetett. A falunevek és a határleírásokban említett helynevek alapján a korai századokban Moson megye síkvidéki részeit homogén magyar népesség lakta. Az etnikai viszonyok a 13. század folyamán változtak meg, részben a ciszterciek telepítő tevékenysége, részben egyéb, ma még kevéssé ismert tényezők révén. A 14. században a mosoni síkság már alapvetően német települési területnek tekinthető. A sok szempontból egyedülálló folyamat némi figyelmet érdemelt volna a bemutatás során.

Az egyes településeket tárgyaló részben az eddig említettek mellett még jó néhány kisebb-nagyobb hibával, elírással találkozhat az olvasó. Közülük ehelyütt kettőt emelnénk ki.

Bán faluval kapcsolatban a következőt olvashatjuk: „1285-ben Poth nádor fivére, Sándor (Alex. dictus Kubech) e II. Endrétől nyert birtokot újból a lébényi monostornak adta.” (143. o.) E kijelentéssel többrendbeli problémák vannak, amit az is mutat, hogy a 156. oldalon már Óvári Konrádot nevezi meg mint adományozót. A helyzetet tisztázandó először is le kell szögezni, hogy Bánt Kubech Sándor hagyta a monostorra, de még 1208 előtt, mivel 1208-ban már nem volt az élők sorában.⁵⁶ Győr nembeli Sándor tehát 1285 körül már nem adományozhatott, de nem cselekedte ezt Óvári Konrád sem. 1285 körül mindössze annyi történt, hogy Konrád egyik oklevelében visszaemlékezett a korábbi, Sándor által történt adományozásra.⁵⁷ Ez a forrásadat téveszthette meg a szerzőt, és vezethette az újbóli adományozás gondolatára.

Kubech Sándor neve feltűnik Régen tárgyalásánál is, ahol ismét azt találjuk, hogy a nevezett személy a falut 1208 után a monostorra hagyta (176. o.). Mint említettük, Sándor már 1208 előtt meghalt, azonkívül Óvári Konrád világosan leírja 1285 körül kelt oklevelében, hogy Régen falut Kubech Sándor megtartotta magának és örököseinek: „…terram vero Reugen sibi et suis heredibus reservando.”⁵⁸ Nincs írásos nyoma annak sem, hogy a későbbiekben a birtokot Kubech Sándor örökösei közül bárki is a monostornak adományozta volna.

Végezetül néhány szót kell szólni a kötetben található térképekről is. Mindenekelőtt a Hanság mocsarának feltüntetésével kezdeném, amit a szerző egyébként nagyon helyesen Moson sárnak nevez. Jóval kevésbé szerencsés a mocsár térképen való elhelyezése, illetve el nem helyezése, mivel jórészt nem is a láp területét ábrázolja mocsarasnak, hanem a Fertőtől keletre a Pátfalu, Boldogasszony és Mosontétény által határolható területet, a Fertőzugot. A Seewinkelt valóban rengeteg tó tarkítja, a térség mégsem tekinthető mocsarasnak. Ezzel szemben a Hanság nagy kiterjedésű, majdnem a Dunáig kiterjedő tőzeglápja lényegében száraz területként jelenik meg a térképeken.⁵⁹

Szó esett már „Gacsál” téves lokalizálásáról. Hasonló a helyzet Lobló faluval, amely a láp nyugati medencéjének a közepére került. Itt kell említeni Bala falut is, amelyet a térképmelléklet helytelenül Moson megye területén ábrázol. A keleti határszélen fekvő Vitéz kérdőjellel szerepel, elhelyezkedése azonban viszonylag pontosan meghatározható. Helyét határleírási adatok és a kataszteri térképeken feltűnő Vitézi földek dűlőnév alapján Mosonszentmiklós-Gyártelep területén kereshetjük.⁶⁰ Ennek kapcsán meg kell említeni, hogy Komlószarm falu határa helytelenül van feltüntetve, mivel lényegében felöleli Vitéz területét.

Áttekintésünk végére érve nem tehetünk egyebet, mint reményünket fejezzük ki aziránt, hogy Moson vármegye szerencsétlen kivétel csupán és a többi megye esetében korrekt, alapos kutatómunka áll a megjelent írások mögött.

1 Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza IV. Budapest, 1998.