ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Vasas Géza

A ruszin autonómia válaszútjain
(1939. március-szeptember)
*11

1. Bevezetés

Az első világháborút lezáró versailles-i békerendszer nemhogy megoldotta volna a közép-európai térség nemzeti, nemzetiségi gordiuszi csomóját, hanem a szálakat, ha lehet, még jobban összekuszálta. A nemzetiségi önrendelkezés jelszavával terelt népeket, néprészeket kisebbségi sorba. A felbomlott, felbomlasztott Osztrák-Magyar Monarchiából az utódállamok az elődhöz hasonlóan soknemzetiségű alakulatokként jöttek a világra. Egyetlen államból most legalább négy kisebb hasonmás született. A bajok gyökere alighanem az volt, hogy mit sem változott az a nemzetállami modell, amelynek szuverenitásigénye nem fért össze a hatalma alatt élő multinacionális társadalmak autonómiatörekvéseivel. Jóllehet, s ez feltétlenül a békerendszer hozadéka, a kisebbségi szerződések kötelezettségvállalásai mindenféleképpen előrelépésnek számítottak. Még akkor is, ha ezeknek végrehajtását szankció hiányában nemigen lehetett számon kérni. S ugyan magányos kivételként állt a kérdés olyan példaszerű rendezése, mint Finnország és Svédország megállapodása az Åland-szigeteki autonómiáról, azért egy új gondolkodásmód jelenlétét tanúsította.

A történelmi Magyarország északkeleti része, melyet csak a húszas években kereszteltek Kárpátaljára, 1919-ben Csehszlovákiához került. A cseh politikusok már 1918-tól az autonómiaígéretek szirénhangjaival, majd a Saint-Germain-en-Laye-ban aláírt kisebbségi szerződés kifejezetten erre vonatkozó kötelezettségvállalásával próbálták az új állam hűségére téríteni az egyébként szűk ruszin szellemi és politikai elitet. Ezzel azonban mintegy ki is jelölték az ébredő ruszin közélet fő mozgásirányát, a törekvést a szerződéssel szavatolt belső önrendelkezés megvalósítására. A területi önkormányzat iránti vágyat azután kívülről, az integrális revízió reményében, Magyarország is lankadatlanul táplálta. Prága részben ettől való félelmében időről időre halogatta az ígéret, egyszersmind szerződéses kötelezettség valóra váltását. Erre csak az állami összeomlás végpillanataiban, 1938 őszén szánta el magát. De ekkor már mindez szalmaszálba kapaszkodásnak bizonyult. A csehszlovák állam sorsát megpecsételte az 1939. március 15-ei német bevonulás, amellyel egy időben a Magyar Királyi Honvédség csapatai is átlépték az első bécsi döntés által meghúzott határvonalat, hogy visszafoglalják Kárpátalja egészét. Az új helyzet Teleki Pál kormányának szegezte a kérdést: "vajon képes lesz-e a hatalompolitika kényszerpályáin egyensúlyát kereső Magyarország a visszatért területnek megadni a támogatott, sőt követelt és … megígért autonómiát?"12

2. Ünnepélyes ígéretek és az elhatározás

A Magyar Királyi Honvédség csapatai a Szics-gárdisták szórványos ellenállását legyűrve három nap leforgása alatt visszafoglalták az egész kárpátaljai területet. A ruszin autonómia régi-új gondnoka így Budapest lett. Teleki miniszterelnök március 16-án a képviselőházban, majd másnap a felsőházban az esemény ünnepélyes bejelentésekor ugyanazon szavakkal ígérte az önkormányzatot "az ősi köteléken belül is a testvér rutén népnek."13 Ezzel egyértelműen kifejezésre juttatta kormánya szándékának változatlanságát az új körülmények között is, ugyanakkor az "ősi köteléken belül" fordulat összevetve a magyar Miniszterelnökség második ügyosztálya által is jóváhagyott 1936-os ruszin tervezetben foglaltakkal, a létesítendő autonómia határainak némileg beljebb kerülésére figyelmeztetett.

Horthy Miklós kormányzó március 17-én este egy napra elutazott az éppen csak visszatért területre, hogy szemlét tartson a tűzkeresztségen átesett honvédalakulatoknál. A Csap, Munkács és Huszt érintésével tett, ünnepélyes fogadtatásban, hazafias érzelmekben bővelkedő útját befejezvén különvonata már visszaindult a fővárosba, ahol ezalatt a Sándor-palotában - 18-án délután öt órakor - Teleki elnöklete mellett értekezlet kezdődött a kárpátaljai önkormányzat előkészítésére.14 A tanácskozásra meghívót a sorsdöntőnek ígérkező 1939-es esztendő és a megelőző másfél évtized azon magyarországi politikusai és kormánytisztviselői kaptak, akik hivatalos tevékenységi körük vagy személyük révén váltak érdekeltté a kárpátaljai ügyekben. Jelen volt a belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc, Tasnádi Nagy András igazságügy miniszter, Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter, Csáky István külügyminiszter, korábbi miniszterelnökök: Bethlen István, Károlyi Gyula, Darányi Kálmán, Imrédy Béla, az egy évvel korábbi igazságügy miniszter Mikecz Ödön, a kárpátaljai származású nagybirtokos, báró Perényi Zsigmond koronaőr, az Imrédyvel képviselőházi elnökként szembeforduló tudós és kultúrpolitikus Kornis Gyula, Vay László, a Magyar Élet Pártjának ügyvezető elnöke, Eckhardt Tibor, a Független Kisgazdapárt első embere, Rassay Károly,
a nemzeti szabadelvűség magányos képviselője a magyar törvényhozásban, Illés József jogtörténész professzor, a magyarországi "ruszinszkóiak" szervezetének elnöke, három államtitkár, köztük a miniszterelnökség nemzetiségi ügyosztályát vezető, nélkülözhetetlen Pataky Tibor.15
A kiválasztáskor Teleki szemmel láthatóan arra törekedett, hogy lehetőség szerint széles politikusi kör véleményét kérje ki - ezt mutatta a két ellenzéki pártelnök meghívása is -, azonban Bródynak és a többi kárpátaljai vezetőnek a mellőzése félreérthetetlenül jelezte, az autonómia nem lehet "a velük való egyezkedés tárgya, hanem a magyar kormány szuverén elhatározásának közjogi következménye".16 Ennek ellenére magát Bródyt egyáltalán nem akarta kirekeszteni az önkormányzatot előkészítő folyamatból, hiszen március 15-én Teleki éppen vele tárgyalt négyszemközt, s bár részletekbe nem bocsátkozott, de tájékoztatta a 18-ára összehívandó értekezlet témájáról, és éreztette vele azt is, magyar kormánykörök benne látják a ruszin terület "legális képviselőjét". Az egyeztetésbe tehát mindenképpen be kell vonni Bródyt, a döntéshozatalba ellenben már nem, ez lehetett a kormányfő álláspontja.17

A tanácskozás témája ilyenformán az önkormányzatot konstituáló akaratelhatározásnak és az alapelveknek a megbeszélése volt. A miniszterelnöki propozíció után Pataky államtitkár ismertette a kárpátaljai autonómia előtörténetét egészen 1938 őszéig. Az 1936-os és 1938-as ruszin tervezetről elmondta, hogy többszöri átdolgozás utáni kompromisszumok eredményei, ezért nem felelnek meg maradéktalanul az alkotmányjogi precizitás követelményének, valamint - s ez a legfontosabb - "a Cseh-Szlovák Köztársasággal szemben folytatott küzdelemnek voltak eszközei", s mint ilyenek tudatosan "szélső álláspontot" képviseltek, hogy eleve elfogadhatatlanok legyenek. A fejtegetésben amolyan feladatszabásként egy kimondatlan következtetés lappangott: újra kell, mégpedig szűkebbre gombolni a Kárpátaljára szabott autonómia mellényét.

A téma történeti hátterének megvilágítása után Bethlen István emelkedett szólásra. A miniszterelnöki kérdésre - vajon adassék-e önkormányzat a ruszinok lakta területnek - határozott igennel felelt. A lefolyt húsz esztendő eseményei, főképpen az utóbbi idők fejleményei miatt lehetetlennek tartotta, mintha mi sem történt volna, Kárpátalja bekebelezését a megyerendszerbe. A Károlyi Mihály kormánya alkotta X. néptörvénytől kezdve minden ebbe az irányba tett lépés az autonómia megadására kötelez, állította. De meg volt arról győződve, hogy ugyanezt követeli a "politikai rezon is". Egyfelől az "ukrán izgatás" a ruszinok "nemzeti öntudatát bizonyára sokkal nagyobb mértékben fejlesztette, mint bármiféle ígéret", mely magyar kormánykörökből származott. Másfelől külső tényezők nem elhanyagolható súllyal estek latba az autonómia mellett: az amerikai ruszinok magyarországi nemzettestvéreik sorsa felé irányuló figyelme, az immár független Szlovákiának mint szláv államnak vonzóereje egy esetleges kárpátaljai elégedetlenség esetén és nem utolsósorban a fel-felhangzó német vádak, hogy Budapest elnyomja kisebbségeit. Ilyen megfontolások Szküllája és Kharübdisze között egyenesen veszedelmesnek ítélte az autonómiáról történő megfeledkezést. Úgy látta, a leglényegesebb mozzanat annak a józan formának a megtalálása, amely kielégíti az önkormányzat alanyának, a ruszin népnek az igényeit, mégsem megy túl a szükségesség határain, elsősorban a magyar állam egységének követelményén. Nem beszélve arról, hogy a baráti Lengyelország nagyszámú ukrán lakossága okán a leghatározottabban ellenezte a ruszin autonómiát.

A magyar közélet nagy realistája a politikai feltételek mentén mérte ki egy leendő önkormányzat sarokpontjait. Az egyik a népi autonómia, mely kulturális alapon illette volna meg a ruszinokat, a másik a területi autonómia különböző módosításokkal és kiegészítésekkel felújítván a régi magyar vármegyei önkormányzatot. Ez utóbbiról született elgondolását részletezte aztán. Eszerint "az egész területet egy közigazgatási egységbe kellene összefoglalni és nem szétosztani … Ung, Bereg és Máramaros vármegyék között úgy, ahogyan az
a
múltban volt, mert ez eleve még a színét is elvenné annak, hogy itt autonómia van". A területében jócskán, hatáskörében csak némileg megnövelendő önkormányzati egységet vajdaságnak (bánságnak) javasolta elnevezni (amint fogalmaz: "hangzatos nevet adnék neki"), hogy kihangsúlyozzák a vármegyétől való különbözőséget. Meg akarta őrizni a vármegye alkotmányjogi szerkezetét is, amikor az ottani adminisztrációt vezető főispán-alispán funkciókettősét a helytartó (kormányzó) és a vajda hivatali hatáskörébe kívánta átmenteni. Ennek alapján a helytartó hivatalát középfokú államigazgatási hatósággá alakította volna át, amely széles körű helyi kinevezési jogkört gyakorolhatott volna. A ily módon irányított önkormányzati egység képviseletét felerészben a hagyományos választás, másrészt pedig az akkoriban korszerűnek tekintett korporatív elv révén vélte létrehozandónak. A nyelvhasználat vonatkozásában természetesen a kétnyelvűség pártján állt egészen addig, hogy csak az tölthessen be hivatalt, aki mindkét nyelvet megfelelő szinten bírja.

Ezzel párhuzamosan a felállítandó kulturális autonómia végrehajtására a ruszin népet
a történelmi lojalitás szálaival a magyar államhoz kötő görög katolikus egyházat szemelte ki olyan megszorítással, hogy "bizonyos felügyeleti jogot kell adni" a vajdasági képviselőtestületnek is. A kulturális autonómia pénzügyi fedezetéül szánta a ruszin nép illetékes hatóságai (feltehetően a végrehajtással megbízott görög katolikus egyház) számára az iskolaadót és "bizonyos fokig" az állami erdők tiszta jövedelmeit. Sürgette mindezek mellett központi pénzintézet megalapítását, a hitel- és fogyasztási szövetkezeti mozgalom megindítását, közmunkák bevezetését, "hogy ne üres kézzel menjünk oda, mert ha üres kézzel megyünk, akkor egy fél esztendő múlva azon fogjuk észrevenni magunkat, hogy odajutottunk ezzel a területtel is, mint a magyarlakta Felvidékkel, ahol az elégedetlenség napról napra nő."

Bethlen helyzetelemzése pontos, az önkormányzatról kifejtett elgondolásai, mivel még elvi síkon mozogtak, érthető módon nagyon is vázlatosak voltak, kiváltképpen állt ez a területi és népi (kulturális) autonómia tisztázatlan viszonyára.

A Bethlen után szólásra jelentkező Darányi Kálmán érdemben alig járult hozzá a tanácskozás eredményességéhez, arra szorítkozott mindössze, hogy egyetértsen az addig elhangzott javaslatokkal. Annál több lényeges felvetést és új szempontokat tartalmazott Imrédy Béla hozzászólása. Bár azzal érvelt, hogy az autonómiára vonatkozó ígéret csak önkéntes csatlakozás esetén állt fenn, s mert nem így történt, az a magyar kormányt erkölcsileg fölmenti az adott szava alól, a politikai okosság mégis azt parancsolja: "meg kell adni az autonómiát". A keretek megszabásánál ugyanakkor a jövőbeli lehetséges változásokra tekintettel óvatosságot ajánlott, mivel fejlettebb nemzeti öntudattal rendelkező népek, nemzetiségek Magyarországhoz visszakerülése esetén "olyan messzire kellene elmennünk, ami azután … az együttes állami életet … jóformán lehetetlenné tenné". Ugyanerre int az a gyakorlatias bölcsesség is, "hogy tágítani lehet egy autonómiát, de szűkíteni nem". A németbarátság felé araszolgató Imrédy tehát kategorikusan elutasította a nemzetiszocialista jog egyik kedvenc fogalmának, a "népcsoporti elvnek" bármiféle megvalósítását, és egyértelműen a területi autonómia mellett nyilatkozott. A kulturális autonómiát ezzel szemben nem vetette el, ám azzal szerinte nem a ruszin népet, hanem Kárpátalját mint leendő közigazgatási egységet kellene felruházni. Az autonómia így kiterjedt volna a közoktatásra, vallásra, szociális ügyekre és
a helyi igazgatásra. Kifejtette azt is, miért lenne Ungvár az autonómiának Munkácsnál megfelelőbb központja: azonfelül, hogy a ruszin intelligencia fővárosa (ott található a munkácsi püspökség székhelye), jelentős igazgatási infrastruktúrával is rendelkezik, ami komoly megtakarítást jelenthet a központi költségvetésnek. Nyomatékkal hívta föl a figyelmet Bródyra, mint akinek feltétlenül szerepet kell juttatni a területi autonómia igazgatásában, jóllehet ismerte Bródy felfogását az önkormányzat általa körvonalazottnál szélesebb hatásköréről.

A volt miniszterelnökök sorában utolsóként szót kérő Károlyi Gyula először a terület déli határaira kérdezett rá. Válaszában Teleki a bécsi döntés meghúzta, tulajdonképpen etnikai határvonal megtartását helyezte kilátásba, csupán két ponton jelzett megoldásra váró problémát: Nagyszőllős és környékének (1938 novemberében még a határ túlsó oldalán maradt) a hovatartozásában és a Kárpátalja székhelyéül szánt valamelyik város, Ungvár vagy Munkács odacsatolásában. Károlyi Imrédyhez hasonlóan a területi autonómia mellett szállt síkra. Ebből a szempontból mérlegelte a magyarok lakta részek odakerülését is, tudniillik minél több magyar és más nemzetiségű él az autonómia területén, az annál kevésbé lesz ruszin önkormányzat. Az általa szóba hozott igazságszolgáltatást a résztvevők egyhangúlag zárták ki az önkormányzati kompetenciából, és csupán az anyanyelv használatát gondolták megengedhetőnek. Még ennél is magasabbra értékelte azonban Károlyi Kárpátalja gyors gazdasági talpra állítását, mert amint fogalmazott, "a jobb gazdasági állapotot a nép többre becsüli …, mint bárminő közjogi előnyt."

A Kárpátalja kormányzói biztosául kiszemelt odavalósi birtokos, Perényi Zsigmond mondandójának logikai szerkezete többé-kevésbé megegyezett az előtte beszélőkével, ugyanis az autonómia szükségességének elismerése után "de"-vel folytatta sorolván aggályait. Ezeknek egyike-másika korántsem felelt meg oly mértékben a tényleges állapotnak, mint tíz-húsz évvel korábban. A ruszinok többsége már nem volt egységes a Magyarországhoz való ragaszkodás érzésében, s nem állta meg helyét maradéktalanul az a kijelentés sem, hogy
a
"rutén öntudat nincs kifejlődve", s minden bizonnyal többre vágytak egy javított hegyvidéki kirendeltségnél.18 Perényi ehhez még hozzátette, "elsősorban kulturális autonómiát kell adni," területi szinten talán elégséges lehet a vármegyei önkormányzat. Az utána következő Eckhardt Tibor a területi autonómia hívének mutatkozott, s a magyar nemzetiségű települések odakerülésétől ő is a féltett államegység fennmaradását várta. A fiatal ruszin intelligencia szláv szelleme miatt pedig azt javasolta, hogy az önkormányzatot csak fokozatosan, lépésről lépésre szabad bevezetni, míg a többségben meg nem erősödik a magyar állam iránti hűség. A ruszin értelmiség megbízhatatlansága meglepő következtetésre vezette. A csak rövid időre tervezett katonai közigazgatás meghosszabbítását ajánlotta megfontolásra, hogy a katonai adminisztráció egy megfelelő hatáskörű kormánybiztossal elvégezze a "nagytakarítást", az ukrán és nagyorosz szellemű egyének előállítását. Arról szerencsére nem beszélt, milyen módszerekkel kivitelezhető ez a Teleki által nem véletlenül felelet nélkül hagyott megoldás. Az addig hallgatásba burkolózó külügyminiszter, Csáky rövid hozzászólásában nem reflektált az autonómia tartalmi összetevőire, külügyi szempontból inkább egy ez irányú deklarációt sürgetett, csupán annyit vetett oda, aggályosnak tartaná, ha az autonómia a "fajilag rutén területre" korlátozódna. Kornis Gyula ezzel az utóbbi megjegyzéssel szállt vitába, mert egy jövőben egyáltalán nem kizárható elszakadási folyamat magyar területeket is magával sodorhatna. Nyíltan és helyeselve kimondta azt is, amit az addigi javaslatokból éles logikájával leszűrt: a tanácskozás résztvevői egyetértenek a keretként kijelölendő "látszat-autonómiában", a vajdaság gondolatában.

A látszat-autonómiával előbb Mikecz Ödön vitatkozott, majd Illés József óvott minden efféle kísértéstől. A tudós férfiú röviden fölidézte előző éjszaka Bródyval folytatott beszélgetését, aki állítólag a területi autonómiával kapcsolatos nehézségekre, akadályokra válaszul határozottan kijelentette volna, ha az Orosz Központi Nemzeti Tanács által elfogadott autonómiatervezet legalább alapelveiben nem valósul meg, "nem hajlandó a nép közé menni"
s az emberek szemébe nézni, inkább kivándorol Amerikába, és visszavonul a politizálástól. Illés
kifejezte reményét, hogy talán keresztülvihető a Nemzeti Tanács autonómia koncepciója, de nem fejtette ki ennek módját, sőt a felállítandó 40-45 fős vajdasági szojmnak (gyűlés) csak a ius statuendi, nem pedig az akár korlátozott körben megállapított törvényhozás jogát javasolta átadni, ami az 1936-37-es tervezettel szemben a szűkítés felé tett oldalazó lépés volt. Figyelmeztetett ezenfelül még az ortodoxia háttérbe szorításának halaszthatatlannak tűnő teendőjére és arra az egyszerre gondot jelentő és okos gazdasági intézkedésekkel a kormányzat javára fordítható tényre, hogy a ruszin nép tömegei egynek hiszik az autonómiát
a létbiztonsággal.

A vajdaság gondolatát először még 1938 decemberében a kárpátaljai autonómiáról kidolgozott memorandumában felvető Hóman Bálint csak a tanácskozás vége felé adott hangot véleményének nemzetpolitikai távlatba helyezve az előtte érvelők gondolatait. A megjelölt cél "Szent István Magyarországának helyreállítása, számolva azokkal a körülményekkel, amelyek között ma ez megvalósítható, vagyis az államegység gondolata mellett bizonyos táji és … nemzetiségi, … partikuláris önkormányzatoknak elismerésével." E stratégiai argumentumon túl taktikai okokkal igyekezett alátámasztani a ruszin autonómia bevezetését. Ahogy az elmúlt húsz év önkormányzat melletti agitációja után lehetetlen nemet mondani
a ruszin igényekre - fejtegette -, úgy a továbbiakban, egy számukra kialakított autonómia mintaként és hivatkozási alapként szolgálhatna az erdélyi székely autonómia magyar kormányzat általi követelésekor. S már csak ezért sem szabad látszat-autonómiát statuálni Kárpátalján. Igaz, meg kell találni azt a rugalmas formát (Bethlen ugyanezt hangsúlyozta), melyben a gyakran egymásnak feszülő érdekeket legjobban föl lehet oldani - fejezte be mondandóját a kultuszminiszter. A Kárpátalja kormányzásában közvetlenül érdekelt Keresztes-Fischer belügyminiszter az orosz és ukrán irredentával indokolta, hogy "a rendőri,
a közbiztonsági és politikai rendészeti igazgatást fokozottabb mértékben és jobban meg kell szervezni, mint a többi országrészben", s ezeknek a hatásköröknek feltétlenül állami kézben kell maradniuk. Az érdemi hozzászólások sorát lezáró Rassay Károly még Eckhardt Tibornak ellentmondva óvott attól, hogy a katonai igazgatás nagyobb szerepet kapjon a területen, s az adott külpolitikai helyzetben hasonló megfontoltságot ajánlott az autonómia bevezetésében is. A külügyminiszter szavaira utalva egyelőre elégségesnek vélte a keret kijelöléséről szóló elvi deklarációt.

Az értekezleten elhangzottakat összegző Teleki örömmel állapította meg, hogy konszenzus alakult ki az autonómia létesítésének szükségességében és hatáskörének hozzávetőleges terjedelmében (helyi közigazgatás, kultúra és szociális ügyek). Ez utóbbi viszont, mint a kormányfő meg is jegyezte, kétségtelenné tette, a magyar politikai közélet reprezentánsai az autonómia szűkítése felé hajlanak. S a több helyeslő argumentáció ellenére Teleki azt is konstatálhatta, hogy a résztvevők többsége magyarlakta területek autonómiához kapcsolását sem szeretné. A szóban forgó Nagyszőllős és környéke, toldotta meg a miniszterelnök a felmerült érvek sorát, falusias volta miatt amúgy sem képes a magyar tisztviselők "rezervoár"-jaként szolgálni a kárpátaljai önkormányzatot, hogy annak ruszin jellegét ellensúlyozza. Ám félreérthetetlenül kifejezte azt is, hogy Ungvár sorsát illetően a magyar kormányt kötik saját és elődeinek ígéretei, s hiába Korláth Endre Ung megyei főispán Telekihez intézett tiltakozó levele, a városnak az önkormányzat területéhez kell tartoznia. Ráadásul a gazdasági szempontok is emellett szólnak.

A jelenlévők végül megegyeztek abban, hogy a kiadandó kommünikében csak az fog állni, a tanácskozáson Kárpátalja önkormányzatának előkészítésével foglalkoztak, annyit azonban bármelyikük elmondhat az itt elhangzottakról, hogy az önkormányzat létrehozásában elvileg megállapodtak. Az értekezlet ezzel este nyolc órakor véget ért.

A felmerült tisztázatlan kérdések dacára Teleki elégedett lehetett az eredménnyel. Az autonómiára irányuló kormányzati szándék elnyerte a magyar politika mértékadó személyiségeinek támogatását. Célja ennek az érvelő beleegyezésnek a megszerzése volt, nem pedig az Oszwald miniszteri tanácsossal még március 14-én kidolgoztatott törvényjavaslatnak
a megvitatása, amelyet különben még azon frissiben Keresztes-Fischerrel meg is tárgyalt.19
Erről a március 17-ei minisztertanácson magától értetődően beszámolt, a 18-ai értekezleten ellenben tudatosan nem tett említést, hiszen itt elsősorban a résztvevőknek a ruszin autonómiával kapcsolatos "lenni vagy nem lenni" véleményét szerette volna megismerni. Mindamellett nem lehet véletlen, hogy a további együttgondolkodáshoz legtartalmasabban a két volt miniszterelnök, Bethlen és Imrédy járultak hozzá. Személyes kvalitásaikon kívül ezt megalapozhatta helyzetük, így az időtartam hosszúsága, amit a kormányfői székben eltöltöttek (Bethlen), illetve ennek az autonómia szempontjából való kivételessége. Mint ismeretes, Imrédy konkrét autonómiatervezetet ajánlott elfogadásra Volosinéknak. Nincs szükség különösebb merészségre, hogy megállapítsuk, Teleki mellett legjobban ők ismerhették a nemzetiségi ügyosztály autonómiával kapcsolatos munkálatait, s ezért teljesebb rálátással bírtak az egész problémakörre.

A március 21-ei lapok közölték a Kárpátaljáról három nappal korábban visszaérkezett kormányzó kiáltványát a terület népéhez. A Teleki aláírásával is szignált szövegben ismét elhangzott az ígéret: "a rutén népnek a magyar államiság keretén belül meg kell kapnia az önkormányzatot."20 A miniszterelnök a Corriere della Seranak és a Frankfurter Zeitungnak adott nyilatkozataiban is úgy fogalmazott, a szociális és kulturális igények kielégítésén túl a kormány gondoskodni kíván a kárpátaljai önkormányzatról.21 Ezt követően másnap ugyanő nem éppen a nemzetiségi önkormányzat elkötelezett hívének számító MOVE serlegvacsoráján elmondott beszédében erősítette meg a kormányzat ebbéli eltökéltségét: "… a Szent István-i gondolat …, másrészt a mai fejlődés jegyében … megfelelő jogokat, sajátos önrendelkezési jogot" kívánnak adni a visszatért leghívebb nemzetiségnek.22

Kérdés volt persze, amit a március 18-ai tanácskozásra autonómiaellenes álláspontja miatt meg nem hívott Kozma Miklós tudatosított talán kizárólag magában, vajon az autonómia eszméjét a politikai kényszerek szüntelenül keletkező zátonyai között el tudja-e vinni olyan törékeny hajó, mint a magyar kormányzat legalább csak a törvénynek a megvalósulás felé vezető átjárójáig.23

3. Autonómiajavaslatok a sajtóban és a nemzetiségi ügyosztály előtt

A március 18-ai értekezletről megjelent sajtóközlemény bár szűkszavú volt, az autonómiára adott igenlő válaszként inspirálta az ügy nyilvánosság színe előtti fölvetését, a szinte azonnal meginduló polémiát. A miniszterelnök állam- és nemzetfelfogásához közelálló Magyar Nemzet március 23-ai számában Kontratovics Irén őrdarmai görög katolikus lelkész, volt miniszteri tanácsos fejtette ki egyháza klerikus többségének véleményét az önkormányzatról. A közvélemény körében terjedő megoldási módozatok közül a finn autonómiamodellt egyenesen fantomnak nevezte, de túlméretezettnek ítélte a horvát autonómia kereteit is, és noha röviden ismertette a X. néptörvényt, megállapította róla, hogy jogforrásul használni nem lehet. Úgy vélekedett, ha a dualizmus korában betartják a nemzetiségi törvényt, senki nem kívánt volna autonómiát. Elsődleges teendőként az életfeltételek azonnali javítására irányította a figyelmet, mert az "autonómia még nem boldogít. Autonómia mellett is lehet éhen halni … Míg a Verhovinán kenyéréhség van, s míg a ruszin anyák puszta szalmán hozzák világra a jövő nemzedéket, addig felesleges azon vitatkozni, hogy milyen is legyen az autonómia". Ezért a kormányzati intézkedéseknek, a közigazgatás minőségének összehasonlíthatatlanul nagyobb fontosságot tulajdonított. S ezek, ha tévesek, sokkal komolyabb bajt képesek okozni, mint az autonómia esetleges elmaradása. Kontratovics a ruszin boldogulás fő eszközeként a gazdasági fejlesztés mellett népe magyarón egyházi értelmiségének első világháború előtti szemlélete szerint az asszimilációt jelölte meg. Kikelt még
a "nagyhangú … műruszinok" ellen, akik csak saját pozícióikért küzdenek. Az igazságtalan célzást könnyen elérthették Bródyék és Fenczikék is. Az írás a görög katolikus klérus idősebb nemzedékének félelmét tükrözte arra az esetre, ha egy területi autonómia statuálása esetén versenytársként további növekedésnek indulhatna egy nálánál nagyobb befolyással bíró ruszin politikai elit.24

A cikk megjelenésének napján Teleki a kormánypárt értekezletén beszélt a megváltozott nemzetiségi helyzetről: míg a trianoni Magyarország többé-kevésbé homogén nemzetállam volt, addig a területi revízió folytán ismét több etnikum él határain belül, méghozzá akadnak olyan vidékei is, ahol az egyes, nem magyar nemzetiségek alkotják a többséget. De nemcsak ily módon utalt Kárpátaljára, hanem itt is elismételte a mértékadó politikusi berkekben közmegegyezésnek örvendő elhatározást, hogy a szóban forgó területnek "önkormányzatot kell adni". Nem kendőzte el azonban a várható nehézségeket sem, amelyeket nem annyira az autonómia terjedelmének megtalálásában láttatott, mint inkább a különböző érdekek kiegyenlítésében, a felek egymás iránti megértésében, vagy rá jellemző szófordulattal: a "lelki végrehajtás"-ban.25 Rögtön ezután, 25-én a miniszterelnök kétnapos kárpátaljai látogatásra utazott Keresztes-Fischer, Pataky Tibor, Incze Péter osztálytanácsos és - sokatmondó tény - Bródy András társaságában. Az Ungvár-Szobránc-Munkács-Szolyva-Beregszász-Nagyszőllős-Huszt körúton elmondott beszédeiben a magyar-ruszin történelmi sorsközösséget,
a közös hazáért végzendő munkát, a politikai és lelki kiengesztelődést, a közelmúlt kellemetlen emlékeinek szükséges feledését emelte ki.26

Ezalatt a sajtóban tovább gombolyították az autonómia fonalát. Válaszul Kontratovics fejtegetéseire ugyancsak a Magyar Nemzetben március 25-én Ferdinandy Mihály foglalta össze nyolc pontban javaslatait. Kiindulásul Telekinek a MOVE serlegvacsoráján a Szent István-i gondolat és a korszerűség kettős követelményén alapuló "sajátos önrendelkezési jog"-ról tett kijelentését választotta. Ennek tükrében foglalt állást egyfelől a kárpátaljai vármegyék fenntartása, másfelől pedig egyetlen újabb közigazgatási szintként, bánságba történő összevonásuk mellett. A bánság területén a magyar és ruszin nyelv azonos elbánásban részesülne, minden tisztviselőnek beszélnie kellene mindkettőt; Munkácson törvényszék állíttatnék fel, ahol a peres eljárások a felek nyelvén folyhatnának; az iskolákban az adott község dönthetne a tanítás nyelvéről, de ahogyan a ruszin iskolákban a magyar, úgy a magyar oktatási intézményekben a ruszin nyelv kötelező lenne - sorolta elgondolásait Ferdinandy. Külön kárpátaljai (tartományi) parlament felállítását fölöslegesnek tartotta, és nem hagyott kétséget afelől, hogy a megőrzendő vármegyék gyűlései ezt a szerepet maradéktalanul betölthetnék. Ugyanakkor jónak látta volna, hogy a budapesti országgyűlés kárpátaljai képviselői a terület ügyeinek megtárgyalására állandó Kárpátalja Bizottságot hozzanak létre, amelynek elnöke a négy bánsági vármegye jelöltje közül a kormányzó által kinevezett bán lenne, aki ezenfelül még
a magyar kormányban is képviselhetné a helyi ügyeket. A bán hivatali székhelyét viszont
a
javaslat az oly sok indulatot kavaró Ungvár helyett Munkácsra vitte volna. A tervezet nyolcadik pontja végül, de nem utolsósorban kinyilvánította, hogy az autonómia akkor ér valamit, ha képes eltartani önmagát, valamint az ott élőknek erkölcsi és anyagi haszna van belőle.27
A javaslat több lényeges pontja belül maradt a március 18-ai tanácskozáson az autonómia ügyében kirajzolódott konszenzuson, s azt is megmutatta, hogy a műveltebb politikai közönség e kérdésben hivatásos politikusainál jóval tartózkodóbb.

A Kárpátalja önkormányzatáról a Magyar Nemzetben közölt írások sorában a harmadik, amely az előző kettőnél alaposabb és szakszerűbb volt, a közjogász Bölöny József tollából született. Egyetértett Kontratovics alaptételével, amit úgy értelmezett, előbb jöjjön a kenyér, azután az autonómia. Megtoldotta még azzal, hogy az önkormányzati rendszernek jól működőnek kell lennie, ezért az erről szóló törvényjavaslatot csak kiérlelt állapotban szabad beterjeszteni, a megvalósításnak pedig a "lehető legkisebb anyagi megterheléssel" kell történnie. Az önkormányzati rendszert magát ő is a vármegyékre javasolta építeni, amelyeknek közgyűlései pótolnák a tartományi parlamentet. De az autonómiában a főszerepet az ottani végrehajtó hatalom legfontosabb szervének, a munkácsi vajdának adta volna. Azt is megmagyarázta, miért megfelelőbb elnevezés a vajda, a többek, így Ferdinandy által is ajánlott báni méltósággal szemben. Az utóbbi ugyanis "zavart keltő összehasonlításra adna alkalmat" a horvát bán hatáskörével. "Ezzel szemben a »vajda« elnevezés már hosszú idő óta csak történelmi emlék, a hajdan vele összefüggött hatáskör pedig sokkal inkább fedi a most felállítandó központi szerv által betöltendő hatáskört." Valószínű, hogy Hóman fejében is ezek
a
gondolatok jártak, amikor a vajdaságot ajánlotta Telekinek az önkormányzat alkalmas keretéül. Bölöny ezenfelül a "munkácsi" jelzőnek is szánt szerepet, mivel ennek azt kellett volna kifejezésre juttatnia, hogy itt nem társországról vagy tartományról, hanem csak területi autonómiáról van szó. A munkácsi vajda államtitkári rangot kapna, és tagja lenne a felsőháznak is. Összekötné az autonóm igazgatást az illetékes szaktárcákkal, és a vajdaság vármegyéinek főispánjai az ő meghallgatása mellett nyernék el tisztüket. A vajdát a kormányzó nevezné ki
a
kárpátaljai törvényhatóságok jelölése, a miniszterelnök előterjesztése és ellenjegyzése alapján - részletezte tovább elképzeléseit. A nyelvhasználat terén elegendőnek érezte az 1868-as nemzetiségi törvény és az ebbe a körbe tartozó, 1923-ban kibocsátott rendeletek végrehajtását. "Nem elhamarkodott új jogszabályokra van tehát szükség ahhoz, hogy a felállítandó önkormányzati igazgatást tartalommal töltsük meg, hanem kölcsönös jóakaratra s a fennálló jogszabályok megfelelő gyakorlati érvényesülésének biztosítására" - összegezte a jogász szerző az új helyzetből és a meglévő lehetőségekből eredő tanulságot.28

Nem az autonómia szerkezetét, mint inkább politikai előfeltételeit illető kérdésben meglepő módon illúziókat oszlató, józan, okos hang szólalt meg az egyébként demagógiára fogékony Új Magyarság március 25-i számában. A lapszerkesztő Milotay István Ruszinszkó című vezércikkében szembeszállt a magyar közvélemény autonómiaellenes álláspontjával, azt állítván, hogy a nemzetiségekről - így a ruszinokról - a népszínművek reminiszcenciáival rajzolt kép már Trianon előtt sem állta meg a valósággal történő szembesítés próbáját. A elmúlt húsz esztendő nagy változásai pedig végképp meghaladták az efféle anakronisztikus ábrázolást, mivel ezalatt a ruszinok is "népből, nemzetiségből nemzetté lettek". A ruszin politikai nemzet tételének elfogadásával a cikkíró átlépte a magyar nemzetiségpolitika Rubiconját, ám a honi közélet mértékadó köreiből úgyszólván senki sem követte ezen a merész úton. Milotay ezzel összefüggésben még egy alapvető dilemmát is megfogalmazott. Minthogy "erős, igazán önálló, igazán független államot" az etnikai határokon belül fenntartani lehetetlen, a magyarság joggal kívánja visszaszerezni elvesztett területeit, de a közben sokat változott "új, fiatal népeknek és nemzeteknek visszatérése" nagyobb kockázatvállalással jár, s az újbóli elszakadás veszélyével kísért. Ezen pedig csak a "belső és külső politikai egyensúlyművészet" képes úrrá lenni.29

A Pesti Hírlapban hangot adott véleményének Szabó Oreszt Károlyiék egykori ruszin minisztere is, aki az 1918-ban megalkotottnál jóval szűkebb hatáskörben képzelte el az önkormányzatot, s azt is csak a térség elkerülhetetlen gazdasági talpra állítása és a szociális nyomor enyhítése után.30 Ennél jóval tágasabb autonómiára jelentette be a ruszin nép igényét Bródy lapja, a Ruszkij Vesztnyik április 2-i, húsvéti számában, ráadásul az egyébként kis példányszámú hetilapot ezúttal 50 000 példányban nyomtatták ki, majd terjesztették egész Kárpátalján.31 A helyzet iróniája, hogy a javaslat lényegében megegyezett a magyar kormány által is pártfogolt 1936-os tervezettel, amely nem előzmények nélkül - elegendő a X. néptörvényre gondolni - a horvát autonómiát vette alapul. Az új tervezet egy ponton azonban még ezen is túlment, amennyiben a közös ügyek vonatkozásában a szojm delegációt küldött volna a budapesti parlamentbe, és a helyi végrehajtó hatalom élén a szojmnak felelős gubernátor állott volna, ami félreérthetetlenül arra utalt, hogy Bródyék a politikai nemzet, a társnemzet státusára formáltak igényt, s nem elégedtek meg a nemzetiségnek, a kisebbségnek járó közjogi keretekkel.32 A közigazgatás síkján ez annyit jelentett, nem a kormányzat által megcélzott adminisztratív, hanem politikai önkormányzatot33 akartak, ami a föderalizmus ismét rémmé váló képét idézhette föl az előző évtizedben még ilyen irányban rugalmasnak mutatkozó magyar politikusokban. Bródy és a magyar kormány közötti nézetkülönbség tehát a ruszin nép közjogi státusának eltérő elvi megítélésében gyökerezett, miközben politikailag úgy tűnt, hogy a magyar fél korábbi ígéreteiről, míg a ruszin autonomisták a megváltozott körülményekről nem hajlandók tudomást venni.

Mindamellett Bródy lapjának húsvéti száma csak lassan elcsituló hullámokat keltett. Nem segített ezen az sem, hogy Bródy április 11-én, a görög katolikus húsvét harmadik napján rövid körútra indult a pártja hagyományos bázisának számító falvakban, ahol beszédeiben
a
közelmúlt politikai viszályainak kioltására, a három nagy - nagyorosz, ukrán és magyarbarát - irányzat közötti kiegyenlítésre, a ruszin nemzeti egységre hívott föl. Meggyőződése szerint ennek a magyar közvélemény többsége által oly hitetlenkedve és értetlenül fogadott ruszin politikai nemzetnek kellett volna azután kezet fogni a "testvér magyar nemzettel". Természetesen ezúttal sem feledkezett el a területi önkormányzatra vonatkozó nyilvános miniszterelnöki és kormányzói ígéretekre hivatkozni.34

A Korláth Endre szócsövének számító Kárpáti Magyar Hírlap április 16-i válaszcikkében már "meglazult szimpátiá"-ról írt, amit úgy értett, hogy a kárpátaljai magyarság ezután "csak a ruszin néppel tud együtt érezni, de annak »vezéreivel« megszakította a lelki kapcsolatokat". A kormánynak pedig a gazdasági zsarolás taktikáját tanácsolta: népszavazáson kérdezzék meg a ruszin népet, akarja-e a területi autonómiát, s ha igen, úgy állítsák le Kárpátalja élelmiszerrel és pénzzel történő segélyezését. S ha a lap egy-két nappal később napvilágot látott írásában az önkormányzatot elvileg nem is zárta ki, a számtalan előfeltétel felsorolása azt látszott alátámasztani, hogy a csehszlovák korszak Egyesült Magyar Pártjának politikusai az anyaországhoz való visszatérés után az autonómia gondolatának elaltatására törekednek.35

A kibontakozott vitába bekapcsolódott Egan Imre is, aki atyjának, Egan Edének századvégi nyomorenyhítő "akcióját" szerette volna felújítani a ruszinok között. Április végén megjelent negyven oldalas röpiratában "perbe" szállt Morvay Zsigmond nyugalmazott főispánnal, aki az Új Magyarság húsvéti számában a kárpátaljai autonómiáról megkérdezett közéleti személyiségek közül a legszélesebb önkormányzati hatáskört ajánlotta a kormány figyelmébe. Jóllehet Egan is az önkormányzatnak akár ha rosszul, de mielőbbi tető alá hozása mellett kardoskodott, mert "minden mulasztott nap csak fokozza itt a nehézségeket". A ruszinságnak a magyar nemzetpolitikai térképen való helyének kijelölése azonban mindjárt összébb vonta az autonómia határait, mondván, e nép fiai, dacára eltérő nyelvüknek, "ruszinul beszélő görög katolikus magyarok", tagjai tehát a magyar politikai nemzetnek. Így szó nem lehet, amint azt a "túlzó autonomisták" (nyilván Bródy és társai) képzelik, egy horvát típusú megoldásról, legföljebb "egy Fiume városéhoz hasonló" területi különállás, corpus separatum teremthető meg. Ez a tulajdonképpen őszintén gondolt 1868-as nemzetkoncepció magától értetődően a területi autonómiának kedvezett, ebben az esetben a magyarok odakerülése - Kontratovics várakozásaival egybehangzóan - serkenthette volna a két "testvérnép" keveredését, a magyar szempontból oly kívánatos asszimilációt.36

Javaslatában az autonómia szíve az Ungvárott székelő, a ruszin főkormánybiztos vezetése alatt álló kormányzótanács lett volna. A szervek összmunkáját az alábbiakban körvonalazta. A főkormánybiztos egyben Kárpátalja minisztere is, akit a kormányzótanács kétharmados jelölése alapján és a miniszterelnök előterjesztésére az államfő nevezne ki. A kormányzótanács 101 tagját a területi elvű választás helyett delegálással állítanák, így többek között az ottani főrendek és parlamenti képviselők, a kamarák, a görög katolikus egyház és a többi vallásfelekezet, a négy vármegye küldöttei és a négy főispán alkotnák a testületet. Az önkormányzat hatásköre vallási, nyelvi, kulturális, közigazgatási, közgazdasági kérdésekre terjedne ki, csakhogy korlátozott formában, mert a kormányzótanácsnak a fentebb említett ügyekben hozott határozatai szakminiszteri, miniszterelnöki vagy kormányzói jóváhagyással vagy részben anélkül lépnének életbe. A kormányzótanácson belül pedig az illetékes minisztériumok "kirendeltségeként" megszervezett nyolc főosztály szavatolhatná a szakszerűséget. Mint mindenki, Egan is kiemelte a lelkiismeretes közigazgatást, hogy a nép nyelvét beszélő, gondolkodásmódját ismerő, jó tisztviselők álljanak "a bürokrácia eme végvárain". Mindazonáltal arról teljes mértékben meg volt győződve, hogy akár egy ilyen szigorúan és "bölcs mérték"-kel kimért önkormányzatot sem szabad kegyként vagy éppen ajándékként adni, hiszen ez azt a látszatot kelthetné, mintha a magyar állam a kárpátaljai területet az ott élő lakosság ellenére szerezte volna vissza. A röpirat szerzőjének középutas felfogására jellemző, hogy ugyanazon mozdulattal utasította el mind a Ruszkij Vesztnyik, mind a Kárpáti Magyar Hírlap túlzó álláspontját.37

Két hét múlva megszületett Morvay Zsigmond válaszirata, melyben a szerző nem tagadta, hogy jól megértik egymást Bródyval, s feltétlenül őt tartja alkalmasnak a megalkotandó önkormányzat vezetőjének, de tiltakozott az ellen, mintha "szélsőséges autonomista" lenne csak azért, mert olyan autonómiát akar, "amelyiknek keze-lába van". A rövid röpirat egyelőre a megyerendszer visszaállításának híjával lényegében a horvát autonómia modelljét vetítette a kárpátaljai viszonyokra, azonban a többségében magyarok lakta Munkács, Nagyszőllős, Beregszász és a központnak szánt Ungvár bevonását is elengedhetetlennek vélte az így kialakítandó tartományba. "Erős magyar gócpontok, ahová mehetne a rutén ifjúság magyarul tanulni, magyar kultúrán nevelkedni, ruszinul is beszélő magyarokká lenni
s aztán nekünk abban is segíteni, hogy Kárpátalján minél előbb magyarnak vallja magát mindenki."38
- vázolta a további célokat. Kiderült hát, a szerző noha más úton, de végeredményben az Egan kijelölte asszimiláció végállomása felé kívánta javaslataival tolni a ruszin sors szekerét. Azt úgy látszik, nem gondolta végig, milyen ellentmondásban áll egymással
a cél és az eszköz, s az utóbbi az erősödő ruszin politikai elit, különösen a fiatalabb generációk törekvése folytán rövidesen öncéllá válhat.

Az autonómiáról 1939 tavaszán a nyilvánosság előtt lezajlott eszmecsere és vita visszhangja és összegző lezárása gyanánt a kisebbségi jog elismert erdélyi szakértője, Balogh Artúr a Lugoson megjelenő Magyar Kisebbség című folyóirat augusztus 1-jei számában tette meg észrevételeit. Szabó Oreszt cikkétől Morvay röpiratáig ismertette a különböző javaslatokat. Helyeslő megjegyzést csupán Egan Imrének ahhoz a két alaptételéhez fűzött, hogy csakis területi önkormányzatot szabad adni, és meg kell őrizni a megyerendszert. Nem véletlenül foglalja össze röviden a csehszlovák kisebbségi szerződés 10-13. §-ait és az autonómia halogatásának a prágai kormánykörök hangoztatta atyáskodó magyarázatát, miszerint
a ruszinok még nem eléggé érettek az önrendelkezésnek erre a fokára. Ha igaz is, hogy értelmetlen olyan intézményi keretek létesítése, amelyeket azután használói képtelenek saját javukra felhasználni, ám az aligha vitatható, hogy "maguknak az intézményeknek is nevelő hatásuk van. A konkrét esetben pedig … olyan szempontok vannak, amelyek … az adott ígéretek után … a lehető széles körű autonómiának megadását ajánlják. A bizodalomnak alapja és feltétele az adott szó megtartása. Nem szabad, hogy helye legyen a Hobbes Leviathanjában olvasható mondásnak: »A szavak bölcs emberek játékai. Csak számítanak velük, de a bolondok készpénznek nézik«". Íme a kisebbségi magyarság álláspontja, amelynek tagjai már csak helyzetüknél fogva is nagyobb empátiát tanúsítottak a ruszin autonomisták óhajai iránt, amellett merészebben tekintettek új államszerkezeti megoldások, akár éppen
a föderalisztikus berendezkedés felé. A magyar ígéret beváltásától talán saját kisebbségi életesélyeik javulását is remélték, már amennyiben erre a többségi nemzetek előtt sikerrel hivatkozhattak volna. Mindenesetre valóban előzmény nélküli és a hagyományos hatalompolitikai módszertannal szakító fordulatként hatott volna, ha a magyar állam így, "minden nemzetközi kötelezettség nélkül", pusztán saját szuverén akaratelhatározásból valósítja meg
a kárpátaljai autonómiát.39

A nyilvánosság előtt folyó társadalmi vitával párhuzamosan a háttérben a nemzetiségi ügyosztály vette kezébe a kárpátaljai önkormányzat sorsának alakítását. Március 23-án megszületett Oszwald miniszteri tanácsos azóta ugyancsak elveszett második törvénytervezete, és az azt követő héten egymás után iktatták a hozzájuk beérkező javaslatokat, 24-én az igazságügyi minisztériumét, amit Vladár Gábor szerkesztett, 27-én Bethlenét és a volt ruszin miniszter Fenczik Istvánét 31-én.40 Április 14-én a Teleki, Keresztes-Fischer és Pataky Tibor részvételével tartott szűk körű értekezleten a miniszterelnök felhívta államtitkárát, hogy Bródytól Korláthig terjedően az autonómia kérdéskörét jól ismerő és abban érdekelt, főként kárpátaljai közéleti személyiségektől elgondolásaik papírra vetését kérje. Emellett még azzal bízta meg Patakyt, hogy maga is készítsen "vázlatot" az önkormányzatról "azoknak a szempontoknak figyelembevételével", melyek a hatszemközti tanácskozáson kialakultak. A tizenkilenc fölkért javaslattevő közül a nagyon rövid, mindössze egyhetes határidőn belül tizenhárman küldtek érdemi választ a Miniszterelnökség II. A osztályára. Az Autonóm Földműves Szövetség két vezetője, Bródy és Demkó Mihály - bizonyára ez nem volt véletlen - adós maradt a tervezettel. Vladár Gábor, Bethlen és Fenczik korábban érkezett javaslataival kiegészítve Pataky az így összegyűlt anyagnak elkészítette a kivonatát és április 24-én beterjesztette a miniszterelnöknek.41

Ebből az összegzésből is kitűnt, a javaslattevők gondolatai még ekkoriban főleg akörül forogtak, hogy Kárpátaljának területi vagy éppen népi autonómiát adjanak-e. Amennyire meg lehet állapítani, egyedül Hokky Károly, volt szenátor hallgatott csak az önkormányzatról. Bár Ortutay Jenő képviselő is elsősorban a visszaszerzett területen tapasztalható "hibás" intézkedésekről panaszkodott, róla azonban az Új Magyarság április 9-i számában megjelent nyilatkozata alapján lehetett tudni, fő dilemmának a területi vagy a népi autonómia közötti választást tekinti.42 Jóllehet a népi autonómia mellett heten, míg a területi önkormányzat mellett öten nyilatkoztak, ez utóbbi változat - köszönhetően a kormányszándéknak is - nyert teljesebb, alaposabb kidolgozást. Különösen állt ez Vladár Gábor munkájára, aki egy huszonhat paragrafust tartalmazó csaknem kész törvénytervezetet nyújtott át a nemzetiségi osztálynak.

A Vladár-féle törvényjavaslat felerészben a visszacsatolás rendjét szabályozta. Ebben a folyamatban a kormány számára ideiglenes jelleggel széles körű felhatalmazást biztosított volna arra, hogy a visszatért terület közigazgatását, közgazdaságát a magyarországi keretek közé beillessze. Addig is, amíg a megválasztandó ruszin országgyűlés nem delegálhat saját politikai testéből öt tagot a felsőházba s tízet a képviselőházba, a miniszterelnök indítványára az országgyűlés határozhatott volna arról, hogy a ruszin nép "vezetői közül" kiket hívjon meg s fogadjon be képviselőinek sorába. A tervezet egyébként az önkormányzat "főszervé"-nek szánta a 45 képviselőből álló ruszin "nemzetgyűlést", melyet öt évenként választottak volna. A választás részletes szabályait a törvényjavaslat a nemzetgyűlés (szojm) hatáskörébe utalta, ahogy felruházta az önkormányzati költségvetés és számadás megállapításának, a ruszin közművelődési, jóléti és gazdasági igazgatás körére kiterjedő statútumalkotás jogával is. A szojm által megszavazott statútumok útja a "Ruténföld" ispánjának a miniszterelnökhöz való felterjesztésén keresztül vezetett volna a kormányzói jóváhagyásig. A területi autonómia végrehajtó hatalmának a jogosítottja a "Ruténföld ispánja", akit a nemzetgyűlés által ajánlott három személy közül a kormányzó nevezett volna ki. Az ispán terjesztette volna elfogadásra a szojm elé a kidolgozott statútumokat. Méltóságánál fogva tagja a felsőháznak is. A javaslat mindazonáltal érintetlenül hagyta a vármegyei közigazgatás szerkezetét Kárpátalján, azonban az igazgatás szintjeinek összehangolása végett Ung, Bereg és Máramaros vármegyék közigazgatási bizottságaiba a szojmnak két-két képviselőt kellett volna küldenie.43

Jóval több struktúraépítő gondolat gazdagította a politikus Bethlen tervezetét. A volt miniszterelnök a március 18-ai értekezleten is kezdeményezően lépett föl, amikor az ott előadott még vázlatos elképzeléseivel mintegy előrajzolta az autonómia tárgyalási alapnak tekinthető körvonalait. Most ezt részletezte, finomította írásban is. Már a címben félreérthetetlenül kifejezésre juttatta, hogy az önkormányzat csak a közigazgatásra terjedhet ki, törvényhozási jogkörrel bíró autonómia szóba sem jöhet. Ebből az előfelvetésből sarjadt koncepció szerint a helyi közigazgatást vezető és az alispánéval azonos hatáskörű vajdát a kárpátaljai terület nagygyűlése által jelölt három személy közül a kormányzó hivatott kinevezni, az emelt szintű főispáni hatáskörrel megbízott helytartót viszont a kormány prezentálta ugyancsak három jelölt közül az autonómia testületi főszerve, a nagygyűlés jogosult választani. A nagygyűlés tagjainak felét a területi választás országos szabályai szerint kell megválasztani, a másik felét pedig negyedrészt a helyi nagybirtokosok, nagyvállalatok képviselői és virilisták, negyedrészt egyházi, tanári és tanítói testületek, valamint a helyi orvostársadalom képviselői, felerészben meg korporatív módon a mérnöki, ipari, kereskedelmi kamarák és munkások képviselői alkotnák. Az így létrejövő nagygyűlés azután megkapná a szabályrendelet-alkotás, a helyi közigazgatási tisztviselők megválasztásának, a kulturális autonómia ellátásának jogát, a törvényhatósági bizottságnak fenntartott hatáskörét és azt is, hogy "megfelelő számú" képviselőt küldjön az országos törvényhozásba - rajzolta meg az autonómia szerkezeti középpontját a volt miniszterelnök. A törvényhatósági bizottság hatáskörének a nagygyűlés kompetenciájába való olvasztása magától értetődően azt jelentette: szemben a Vladár-féle javaslattal Bethlen a vármegyei szint fennmaradását közigazgatási erőpazarlásnak és többszörözésnek tekintette. A decentralizáció ezen önkormányzati formája mellett a dekoncentrációnak is jutott szerep, mivelhogy az egyes minisztériumok az "elvi jelentőségű ügyeket" kivéve a helytartó irányításával létesítendő hivatalhoz telepítenék
a Kárpátalja sorsát érintő központi adminisztrációt. Ebből következően meg a helytartói hivatal osztályait a különböző minisztériumi ágazatok szerint lett volna szükséges kiépíteni, és minden minisztériumból el kellett volna látni megfelelő szakreferenssel. A tervezet az állami adminisztrációnak ezt az elemét az önkormányzati intézményekkel úgy kapcsolta össze, hogy a vajdának lehetővé tette volna a véleménynyilvánítást a helytartó által kinevezett hivatali tisztviselők személyét illetően. A nagygyűlés jogot kapott volna arra, hogy az erre
a célra felállítandó különbizottsága negyedévenként meghallgassa a hivatal közigazgatási osztályainak vezetőit és a javaslattételen túl akár fegyelmi eljárást is indíthasson. A közigazgatás és állami adminisztráció nyelve lévén a magyar és a ruszin, ezért az ottani tisztviselők tartósan csak a ruszin nyelv ismeretével alkalmazhatók, ezt a követelményt Bethlen az autonómia minimumának gondolta. Figyelemreméltó, hogy külön vajdasági ezredek szervezését és ezekben a ruszin nyelv használatát megengedhetőnek vélte. Ragaszkodott viszont ahhoz, hogy a rendfenntartás a központi adminisztráció kezében maradjon. Vladár javaslatánál az önkormányzat anyagi bázisának kijelölésében bőkezűbbnek bizonyult, mert nem elégedett meg az egyenes állami adók meghatározott százalékával, hanem az állami tulajdonban maradó erdőkből származó jövedelmet rendelte erre a célra.44

A magyar politikai élet "grand old man"-je tervezetében tulajdonképpen két irányból szerkesztette meg a ruszin autonómia tartományi szintjét, amikor a vármegyét megszüntetni, egyúttal annak szerkezetét a tartományi keretek közé emelni javallotta, miközben felülről a kormányzati hatáskör egy részét is ennek az új közigazgatási fokozatnak szánta.
A szerző finom egyensúlyérzékét dicsérte, hogy elgondolása az autonómiáról alkotott vélemények politikai és alkotmányjogi középmértéke lehetett.

A ruszin görög katolikus klérus fiatalabb nemzedékeinek álláspontját képviselte Ilniczky Sándor prépost kanonok, aki egy minden ízében a horvátéhoz hasonló autonómia megvalósítása mellett érvelt. Ezt azzal indokolta, hogy "Kárpátalján 20 év alatt új és új generációk nőttek fel … erős nacionalista érzéssel telítve, s ezeket a munkaalkalmak biztosítása, felvidéki segélyakciók, alföldi aratási alkalmak s egyéb hasonló előnyök biztosítása már nem elégíti ki, ezek már politikai jogaikat is reklamálják, s csak úgy nyerhetők meg a testvéri együttműködésnek, ha az autonómia komoly keretekben fog előttük feltárulni". Nem beszélve a politikai ésszerűség egyéb szempontjairól, hiszen egy "ösztövér" autonómia a magyar kormány kárpátaljai támaszát jelentő Autonóm Földműves Szövetséget diszkreditálhatná a ruszin szavazók körében.45 Mindazonáltal Ilniczky a helyzet megoldására alkalmasnak látszó széles körű önkormányzat esetleges önmozgását a pánukrán eszme felé a magyar többségű Ungvár és Munkács mintegy biztosítékként történő odacsatolásával remélte kizárni. Nagyobb arányú jelenléte és vele magasabb politikai és közigazgatási kultúrája ugyanis kétségtelenné tehette volna a magyarság ottani vezető szerepét, és a szeparatista törekvések ellensúlyát képezhette volna.

A politikai csapongásairól ismert Fenczik István ezúttal realistábbnak mutatkozott, mert megelégedett volna azzal, ha a "Kárpátorosz Vajdaság" egy meghatványozott vármegyei autonómiát nyerne el, csupán a magyar országgyűlésnek és a kárpátorosz nemzetgyűlésnek egyszerre felelős kárpátorosz minisztérium emlékeztetett javaslatában a horvát autonómiára.46

A területi önkormányzat zsugorított változatát mutatta be véleményének a helyi magyarság nevében hangot adó Korláth Endre, mivel azt kizárólag a kultúrára, a nyelvre, az egyházi életre és a helyi igazgatásra szerette volna korlátozni. Ráadásul mindezt olyan előfeltétel teljesüléséhez kötötte, mint a "veszélyes ruszin" intelligenciának Kárpátaljáról történő eltávolítása, melynek tagjait átnevelés végett négy-öt évre az ország belsejébe kell helyezni. Szerinte az autonómia problémájának megoldása korántsem társadalmi, az ígéretek miatt legföljebb politikai követelmény, mert nem a "ruszin tömegek" kívánták az önkormányzatot, hanem egy olyan párt (Autonóm Földműves Szövetség), amely azonban a szavazatoknak csak tíz százalékát tudta megszerezni. Ungvár hovatartozásának komoly indulatokat kiváltó vitáját
a főispán azzal vélte föloldani, hogy a várost odacsatolás nélkül ugyan, de megtette az autonóm terület székhelyéül.47

A népi autonómia hívei között találunk magyarón ruszin egyházi és világi értelmiségieket és kárpátaljai magyarokat egyaránt. Álláspontjukat, amennyire erre az összefoglalóból következtetni lehet, a legrészletesebben Vozáry Aladár országgyűlési képviselő fejtette ki.
A
ruszin vonatkozású teendők intézésére a vármegyékben másodalispáni hivatalok megszervezését ajánlotta, amelyekre egy Ungvárott székelő négy - nyelvi, vallási, iskolai és szociálpolitikai - ügyosztályból álló ruszin nemzetiségi főigazgatóság épülne élén a ruszin ügyek államtitkárával. E végrehajtó szerv mellé kerülhetett volna egy véleménynyilvánítási és javaslati jogkörrel rendelkező testület, az igazgatótanács. Vozáry számára azonban a népi autonómia egyáltalán nem volt mozdíthatatlan dogma, mert tervezetének politikai és alkotmányjogi megoldásait messzemenően ideiglenesnek tekintette mindaddig, amíg "a ruszin nép alkotmányos úton, népképviselet révén megnyilatkozást tesz". Ám erre, mint a miniszterelnök lapszélre vetett ceruzás megjegyzése - "nem jó" - is figyelmeztetett, a kormánykörök részéről nem mutatkozott semmiféle hajlandóság, mert ezzel a ruszin népet a szuverenitás alanyának, azaz politikai nemzetnek ismerték volna el. Eddig azonban az autonómiát legkomolyabban gondoló Teleki sem kívánt elmenni. A horvát autonómián alapuló 1936-os tervezet egyik aláírója az Orosz Központi Nemzeti Tanács elnöke, Kaminszky József meglepő módon egy kiegyenlítő koncepciót fogalmazott meg. Amíg Bródy gondolatmenetének kiindulópontjává mindinkább a ruszin politikai nemzet tétele vált, addig közelmúltbeli eszmetársa ugyanazon helyre az 1868-as nemzetiségi törvénynek az egyetlen és oszthatatlan politikai nemzetről szóló meghatározását állította. Értelmezése szerint ez utóbbival nem fér össze a területi autonómia, mivel az a föderatív szerkezetű államok jellegzetes alkotóeleme. Így történt, hogy a miniszterelnökkel azonos előfeltevés eltérő irányba, a népi autonómia felé vitte a megoldáskeresést. A népi autonómia letéteményesének Kaminszky a kizárólag csak ruszinok választotta, és Ungváron ülésező "magyar-orosz kerületi gyűlés"-t szemelte ki, amelynek szabályrendelet-alkotási joga vallási, nyelvi és közoktatási ügyekre terjedt volna ki. Az ugyanitt létesítendő "magyar-orosz hatóság" az előbbi ügyekben intézkedésre lett volna feljogosítva élén egy, a Miniszterelnökség alárendeltségében miniszteri tanácsosi rangban tevékenykedő kerületi főnökkel. Az ily módon fölöslegessé váló ruszin minisztérium helyett az egyes szakminisztériumokban szervezendő ruszin osztályokra várt volna az igazgatás feladata az adminisztráció legfelső szintjén. E másod- és harmadfokú hatóságokat egészítette volna ki elsőfokú hatóságként a járások főszolgabíróságain belül alakítandó "magyar-orosz osztály". Máskülönben pedig Kaminszky úgy tartotta, a hatályos magyar szabályozás vármegyei keretek között valamennyi nemzetiség, így a ruszinok számára is biztosítja a területi önkormányzatot.48

Nem szerepel Pataky összefoglalójában, és a "Kárpátaljai Vajdaság iktatmányai"-ról készült kronológiában sincs nyoma annak az Egyed István hagyatékában található Kárpátalja című névtelen okfejtésnek, amely pro és kontra vizsgálja a területi és népi autonómia alternatíváját, és minden kétséget kizáróan március második felében vagy április folyamán keletkezett. A szerzője csaknem bizonyosra vehetően a Belügyminisztérium törvényelőkészítő osztályát vezető Horváth Béla államtitkár,49 aki minisztériuma álláspontjához hűen a népi autonómia mellett tette le politikai és alkotmányjogi érveinek garasát. A területi autonómia akár a ruszinlakta területre korlátozódik, akár magyar tömbökkel növelik meg - magyarázta -, nemkívánatos következményekkel járhat: első esetben elősegíti az elszakadási törekvések izmosodását, amellett, hogy "alacsony színvonalú" közigazgatást is eredményezne, míg a második esetben a magyarság jelenléte fölöslegesnek tűnik, hisz a tulajdonképpeni autonóm közéletben, lévén más a nyelve és a vallása, nem is venne részt. Ezért "a népi autonómia előnyösebbnek és okszerűbbnek látszik", ami egybeszerkesztve a hagyományos vármegyei önkormányzattal "a közigazgatás vitelének" is "a legjobb megoldása", ráadásul ez nem bontaná meg a területi közigazgatás országos rendjét sem.

A népi autonómia legfőbb egyéni hatósága a felsőházi tagsággal rendelkező vajda vagy
a helytartó lehetne, a testületi hatóság pedig az autonóm nagygyűlés, amelynek hatvan képviselőjét a legalább ötven százalék erejéig ruszin nemzetiségű községek által küldött elektorok választanák meg. Húsz személyt "a ruszin egyházi és társadalmi élet kiválóságai közül
a vajda hívna meg. A nagygyűlés szabályrendeleteket alkothatna a vallás, népnevelés és közművelődés terén, s mivel ezenközben a vármegyék is bírnak hasonló jogokkal, a ruszin autonómia "inkább csak jelképes lesz". Több életet legfeljebb úgy lehet belecsöpögtetni, ha a magyar kormány rendeletei nem terjednének ki feltétlenül minden alkalommal Kárpátaljára,
s ilyenkor a szabályozást az autonómia hatáskörébe utalnák - tért ki a legfontosabbnak ítélt kérdésekre a javaslat. Horváth Béla koncepciójának szűkmarkúságát a ruszin nép autonómia iránti közömbösségével, elmaradottságával és a "primitív életviszonyok"-kal is indokolta. Korláthhoz némiképp hasonlóan az "agitátorok" és "haszonleső" ruszin politikusok Kárpátaljáról történő eltávolítását szorgalmazta az anyaországban nyújtandó állások révén.50

Az autonómia már-már konszenzuális jellegű előkészítésének egyik állomása lehetett volna az az április 27-ére tervezett találkozó a ruszin "érdekeltség"-gel, amelyről Pataky államtitkár tesz említést az összefoglaló elején a miniszterelnöknek szóló beszámolóban. Erre az alkalomra többek között Sztojka Sándor püspök, Ilniczky, Bródy, Demkó, Kaminszky és Marina Gyula meghívását tervezte, s azt is, hogy az értesülések szerint az autonómia kérdésében mérsékelt nézeteket valló Sztojkának adja meg először a szót, hogy ezzel ellensúlyozza a radikális autonomisták álláspontját. Ezt követően került volna sor hasonló eszmecserére
a "magyar érdekeltség"-gel is (Korláth, Vozáry, Hokky, Ortutay, Hápka Péter). Egyik találkozónak sincs azonban semmi nyoma, legvalószínűbb, hogy Pataky közbejött betegsége miatt mindkettő elmaradt.51

Mindenesetre 1939 nyaráig a nemzetiségi osztály birtokába a kárpátaljai autonómiával foglalkozó javaslatok és elvi alapvetések igencsak széles választéka került, amelynek rendezése után már ki lehetett jelölni a további munkálatok, egy jövendő kodifikáció hozzávetőleges méreteit, meghatározó arányait. Feltehetően erről szólt Pataky június 12-ére elkészült összegzése, amely azóta ugyancsak elveszett.52 Közben a kormányzatnak és az adminisztrációnak sebtiben lábra kellett állítani Kárpátalja ideiglenes közigazgatását is.

4. Kárpátalja közigazgatása és az autonómia a világháború kitöréséig

A visszafoglaláskor Kárpátalján katonai közigazgatást léptettek életbe. A kezdődő tisztogató akciók során a katonai hatóságok internáló táborokba gyűjtötték a kommunistákat, valamint a Szics-gárdistákat és az ukranofil irányzatnak a Volosin-kormány támogatásában közszerepet vállalt híveit, kiknek többségét nem érte ugyan bántódás, azonban az országból kitoloncolták őket. A rövid életű huszti kormány ily módon eltávolított aktivistái követték azt a Volosint, aki előbb Romániába menekült, majd onnan Jugoszláviába távozván végül
a számára baráti Németországban "kötött ki".53
Mindamellett a magyar honvédség és a nyomában megjelenő csendőrség elkövette túlkapásokról a helyszínre küldött Pataky Tibor március 23-án értesítette Telekit, kérve egyben, hogy a kormány állja útját az indokolatlanul erőszakos fellépésnek.54

A katonai közigazgatás mellé a Pataky államtitkár által ajánlott és kormánytanácsadóként delegált Marina Gyula közvetlenül tapasztalta az új helyzet ellentmondásait és nemkívánatos tüneteit. Csaknem negyven évvel később napvilágot látott memoárja szerint a katonai közigazgatás vezetőjévé kinevezett Novákovics Béla nyugállományú altábornagy hiába utasította tisztjeit, hogy ne "állig felfegyverkezve" igazgassanak, hiszen nem pacifikálás a feladat, mint egy ellenséges tartományban. A parancsnoksága alá rendelt alakulatok legjobb szándéka ellenére is "pacifikálókká" vedlettek át ezen az 1938 ősze óta lázas állapotban lévő és "összevissza kuszált »közigazgatás«-i hadszíntéren … Ez pedig éppen az volt, ami ide és abban az időben egyáltalán nem kellett! Innen származott a mi, minden oldalról megnyilvánult népszerűtlenségünk!"55 Novákovics hovatovább két tűz közé került. Werth Henrik vezérkari főnöktől jöttek a keményebb fellépést sürgető utasítások, a járásparancsnokok meg Novákovics ellenére tisztogattak. Sok panasz érkezett amiatt is, hogy az iskolákban tömeges elbocsátás folyt a katonai hatóságok irányításával vagy éppen az ő tudtuk nélkül, közvetlenül a kultuszminisztériumból küldött hivatalos közegek intézkedései nyomán. "Azt állították mindig újra, hogy a kultusz nem tartozhat a katonák alá, mert a katonák nem pedagógusok."56

Az aggasztó hírek a jelentések révén eljutottak a Miniszterelnökségre, ahol különösen attól tartottak, hogy a katonai közigazgatás "személyi téren" foganatosított intézkedései "bizonyos nehézségeket jelentenek a visszahódított terület részére nyújtandó autonómia berendezése szempontjából". Ezt az aggodalmat csak fokozta az egyes minisztériumok kárpátaljai tevékenységére is. A feltételek további romlásának megakadályozására Pataky április 3-án a miniszterelnökhöz intézett előterjesztésében azt indítványozta, hogy amint a katonai közigazgatás, úgy a minisztériumok is akár általános, akár konkrét "intézkedéseiknél kérdezzék meg a Miniszterelnökség második ügyosztályát, melynek hivatali tisztviselői a ruszinszkói autonómia előkészítése, gyakorlati keresztülvitele és … a szóban forgó terület viszonyai felől a megfelelő személyi és tárgyi" ismerettel rendelkeznek.57 A vezérkar és az egyes minisztériumok közötti esetleges hatásköri vitákat pedig a minisztertanács elé kellett volna vinni.
A másnap összeülő minisztertanács az előterjesztést teljes egészében elfogadta. Nem sokkal ezután azonban a miniszterelnök és a vezérkar között újabb polémia bontakozott ki abban
a kérdésben, hogy a katonai közigazgatásban kinevezendő személyeknek milyen mértékben kell bírniuk a kormány, illetve Marina Gyula kormánymegbízott jóváhagyását.58

Teleki gondot fordított arra, hogy első kézből való értesülésekkel rendelkezzen a kárpátaljai eseményekről. Bizonyára értékes híreket kapott a Miniszterelnökség nemzetiségi, illetőleg társadalompolitikai ügyosztálya megbízásából a helyszínre utazott Ottlik László miniszteri tanácsostól és Kovrig Béla államtitkártól, akik Marina Gyula társaságában április 19-25-ig huszonhárom ottani települést kerestek föl.59 Padányi-Gulyás Béla, akit ő nevezett ki Kárpátalja idegenforgalmi főmegbízottjává, személyesen neki számolt be a dolgok állásáról, s arról, ami a hivatalos jelentésekből nem derülhetett ki.60

A szaporodó beszámolók és tények alapján a miniszterelnökben, aki a katonai közigazgatás időtartamát eredetileg is a lehető legszűkebbre szerette volna szabni, megérett az elhatározás a mielőbbi váltásra, ám ezt Werth Henrik akadékoskodásai és a május 28-ára kiírt választások késleltették. Így is először elvi általánosságban már az április 25-ei, majd részleteiben a május 12-ei Minisztertanácson fogadták el a katonai közigazgatást felváltó ideiglenes polgári közigazgatásról szóló rendelettervezetet. Az előterjesztő Keresztes-Fischer belügyminiszter kijelentette, hogy jóllehet "a polgári közigazgatásról szóló rendelet kibocsátásának törvényes alapja" nincsen, a "szükséghelyzet" teszi indokolttá, s így utólag törvényesíthető. Hangsúlyozta, hogy csupán átmeneti megoldásról van szó, "minthogy a Ruténföld önkormányzatának és ezzel egyidejűleg a közigazgatás végleges szervezetének megállapítása előreláthatólag rövid időn belül a törvényhozás elé kerül".61 Ekkorra már eldöntött tény volt: a vármegyei önkormányzatok elhagyásával párhuzamosan összevont terület élére "kormánybiztos" állítandó, aki az átmeneti időre elnyeri a vármegyei törvényhatósági bizottságok hatáskörébe tartozó szabályrendelet-alkotási jogot. Határozat született a kényes kérdésnek számító határrendezésben is. A túlnyomórészt magyarok lakta Nagyszőllőst és környékét kivették Kárpátalja területéből, s fölvetődött, nem kellene-e hasonlóan eljárni "a Tisza felső folyása mellett fekvő, többségben magyar ajkú községek" esetében is.

A minisztertanács ülése után május 14-én Teleki szombathelyi beszédében már a két nappal korábban megvitatott témához szorosan kapcsolódó törvényjavaslatokról tett említést: "Azonnal a Ház elé kerül a Kárpátalja visszacsatolásáról és a magyar alkotmányhoz simuló önkormányzatáról szóló javaslat is."62 (A magyar alkotmány értelmében ugyanis a visszatért területek anyaországgal való egyesítésére a törvényhozás volt hivatott.) Mindkettőn szorgalmasan dolgozott a nemzetiségi ügyosztály. Június 2-ára készült el annak a Kárpátaljával foglalkozó előterjesztésnek az első része, amely Pataky vagy Oszwald miniszteri tanácsos munkája. Az előterjesztés szerzője úgy vélte, a június 10-ére összehívott új országgyűlés elé egyelőre csak a visszacsatolásáról szóló törvényjavaslatot kellene beterjeszteni, mert az autonómia minden részletére kiterjedő "végleges álláspont" és az "érdekelt tényezőkkel megállapodás" a rendelkezésre álló igen rövid idő alatt már nem jöhet létre, különben "elsietni a dolgot a mai bizonytalan nemzetközi helyzetben nem is lenne helyes". Ehelyett
a visszacsatolásról szóló törvénybe kellene foglalni, hogy a kormány három hónapon belül, az őszi ülésszakra köteles az önkormányzatról való javaslatot az országgyűlés elé vinni - folytatódott tovább az előterjesztés. Emellett szólt az is, hogy a visszacsatolásról rendelkező törvény nyomán a parlament két házába meghívandó kárpátaljai képviselők jelenléte és akaratnyilvánítása tenné teljessé a népszuverenitás érvényesülését. Az előterjesztés egyébként Kárpátaljának az országgal való egyesítéséről szóló törvényjavaslat nyolc pontját a Felvidékre vonatkozó, azonos tárgyú XXXIV. tc. és a Vladár-féle igazságügy-minisztériumi autonómiatervezet korábban már említett első része alapján állította össze.63

A bő két hét alatt megszülető törvényjavaslat végleges szövegét a miniszterelnök június 19-én nyújtotta be a képviselőháznak, melynek közjogi bizottsága elkészítvén róla jelentését tárgyalásra ajánlotta. A képviselők június 21-én, a felsőház tagjai pedig 22-ei ülésükön vitatták meg a beterjesztett javaslatot. A miniszterelnök indoklásában kitért arra is, hogy a kormány elérkezettnek látja az időt a katonai közigazgatás polgári közigazgatás által történő felváltására. Az előzetes pártközi egyezség szellemében a képviselőházi tárgyaláskor a hozzászólók elsősorban a javaslat ünnepélyes méltatására szorítkoztak, így nyilvánítván ki a kérdésben meglévő nemzeti konszenzust. Csupán az árnyalatok és hangsúlyok árulkodtak az eltérő nézőpontokról és a sokakban felmerülő aggodalmakról. A kormánypárti szónokok kétségek nélküli pátosszal fogalmaztak. A hasonló hangnemben szóló kisgazdapárti Varga Béla azonban mintegy a sorok között figyelmeztetett a szavak és tettek, valamint a jog és
a tények megvalósítandó összhangjára.64
A Bajcsy-Zsilinszky Nemzeti Radikális Pártjával fuzionált Függetlenségi Kossuth Párt nevében beszélő Ruppert Dezső már nyíltan intette a kormányt, "felhatalmazásával úgy éljen, hogy a visszatért terület végre szabaduljon minden szenvedéstől", és kifejezetten óvott a Felvidéken elkövetett hibák megismétlésétől.65

Teleki válaszában, ahogyan a miniszteri indoklásban is a külpolitikai siker nyomán támadt jóleső érzéssel nyugtázta, hogy "Kárpátalja visszacsatolása nem nemzetközi megegyezés értelmében hozott döntőbírósági határozaton",66 hanem az anyaország és az ott élők akaratán alapszik. Nem értékelte azonban túl a revízió újabb eredményét, mivel józanul
a mérlegre tette az ebből származó új feladatokat, ugyanis a területgyarapodás ezúttal túlnyomórészt nem magyar nemzetiségű lakosságot hozott az országnak. S a ruszinok nemcsak nemzetiségi sajátosságaiknak megfelelő bánásmódra, hanem ezenfelül a mindannyiszor megígért önkormányzatra is joggal tartanak igényt.67
Az ünnepélyes ülés végén a nyilas képviselő, Matolcsy Mátyás interpellált a kormányhoz "a Ruténföld gazdasági, szociális és politikai sajnálatos állapotainak tárgyában". A miniszterelnök kénytelen volt elismerni, hogy a katonai közigazgatás alatt nem sikerült kielégítően "berendezni" a polgári közigazgatás alapvető intézményeit.68

A Kárpátalja visszacsatolását kimondó és egyhangúlag elfogadott VI. tc. június 23-án megjelent az Országos Törvénytárban, és egyidejűleg hatályba is lépett.69 A bevezetője a magyar közjogi misztika szellemében fejezte ki, hogy e terület "visszatért a Magyar Szent Korona testébe". A kilenc paragrafus tartalmilag megegyezett a nemzetiségi ügyosztályon június 2-án elkészült változattal, a részletekben azonban már jóval pontosabban kimunkáltnak bizonyult. Jóváhagyta a magyar kormánynak a terület birtokbavétele, illetve visszacsatolása végett, a törvényhozás felhatalmazásának hiányában tett intézkedéseit és rendelkezéseit. A 7. § felhatalmazta arra, hogy "a törvényhozás további rendelkezéséig megtehesse mindazokat a rendelkezéseket, amelyek a kárpátaljai területek közigazgatásának, törvénykezésének, közgazdaságának és általában egész jogrendszerének az ország fennálló jogrendszerébe" illesztése érdekében szükségesek.70 E területeken a kormány akkor is cselekedhet, ha az a törvényhozás hatáskörébe tartozik, de az így meghozott rendelkezéseket kibocsátásuktól számított fél éven belül az országgyűlésnek be kell mutatni. Mivel a szóban fogó területen országgyűlési képviselőválasztói névjegyzék hiányában országos választásokat a közeljövőben tartani nem lehetett, a törvény kimondta, hogy az itteni lakosság által korábban megválasztott képviselők és szenátorok, valamint a magyar pártok listáin pótképviselőkké választottak, és a nemzeti tanácsok tagjai közül a miniszterelnök indítványára a magyar országgyűlés mindkét házának együttes határozatával "legfeljebb" tíz személyt képviselőként meghívnak. A felsőházba a kormányzó Kárpátaljáról további két tagot nevez ki. A törvényhozás gondoskodott az állampolgárság visszaszerzésének, illetve újbóli megszerzésének szabályairól is.

A 6. § utasította a miniszterelnököt az autonómiára vonatkozó "külön törvényjavaslat" országgyűlés elé terjesztésére. Ebben nem szerepelt semmiféle terminus, a miniszterelnöki indoklás azonban "még a folyó évben" kilátásba helyezte az önkormányzati törvényjavaslat benyújtását. Egy ilyen határidő már jóval hihetőbb volt, mint a június 19-én a miniszterelnöki programbeszédben elhangzott, júniusra vagy a nyár közepére szóló ígéret. A "június" ekkorra már meghaladott időpont volt. Telekinek kénytelenül bár, de bele kellett nyugodnia a folyamatos halasztásba, s az önkormányzati kodifikációs munka állására tekintettel szinte érthetetlen, hogy miként remélte ilyen rövid időn belül egy nyilvánosság előtt is vállalható, az érdekeltek igényeit kielégítő és a közvélemény várakozásának megfelelő, életképes törvényjavaslat elkészültét.

A kihirdetéssel hatályba lépett VI. tc. mindamellett fontos állomásnak tűnt az autonómia újabb történetében, mert a ruszin politikai tényezők számára addig jószerivel csak a kárpátaljai nyilvánosság adatott meg, ezután képviselői mandátumuk birtokában közjogilag is értékelhető félként folytathatták küzdelmüket. A VI. tc.-kel egy időben jelent meg a kárpátaljai terület ideiglenes közigazgatásáról szóló 6200/1939. M. E. sz. rendelet, melynek elfogadásáról még a május 23-ai minisztertanács döntött, és melyet Teleki az autonómia "előfutár"-ának szánt. A rendelet a VI. tc. említett 7. §-ából eredően, eltérve a magyar jogalkotás általános elveitől "törvényeket módosít, sőt a magyar-orosz nyelvnek biztosított jogok tekintetében alkotmányos rendelkezéseken is változtatásokat eszközöl".71 Egyébként pedig a május 12-ei minisztertanácsi ülés kijelölte kereteket töltötte meg szabályozással, amikor az autonómia törvényben történő rendezéséig Kárpátalja élére kormányzói biztost s mellé főtanácsadót állít, akiket a miniszterelnök előterjesztésére az államfő nevez ki, s akiknek székhelye Ungvár. A kormányzói biztos gyakorolja nemcsak a vármegyei törvényhatóságokat megillető jogkört, hanem a főispán hatáskörébe utalt jogokat, és ellátja azokat a tanügyi közigazgatási és iskolai tennivalókat, melyekben a tankerületi főigazgató jár el. "A kormányzói biztost a kárpátaljai területet érintő általános érdekű kérdésekben a főtanácsadó tájékoztatja", akinek elnökletével véleményező és indítványozó bizottságokat kell alakítani.72 A kormányzói biztos melletti adminisztrációt annak jellege szerint a belügy-, pénzügy- és kultuszminisztérium állományába tartozó tisztviselők intézik. Minthogy Kárpátalját földrajzi és ebből következő infrastrukturális adottságai, viszonyai miatt a nyugati peremén fekvő Ungvárról hatékonyan igazgatni nem lehetett volna, a rendelet a kormányzói biztosság és a járások közé középfokú területi szervként három közigazgatási kirendeltséget iktatott. Ezeknek és a járásoknak a beosztását a 14500/1939. B. M. sz. rendelet állapította meg, s a három középfokú székhely Ungvár (Ung), Munkács (Bereg) és Huszt (Máramaros) lett.73 A közigazgatási kirendeltség vezetőjét, akinek állása az alispán, a helyettesét, akinek "állása pedig a vármegyei főjegyző hatáskörével esik egy tekintet alá", a belügyminiszter volt jogosítva kinevezni. A kirendeltség vezetőjének hatásköre ily módon magába olvasztotta az alispán, a törvényhatósági kisgyűlés, az adóügyi bizottság kivételével a közigazgatósági bizottság és a királyi tanfelügyelő jogosítványait.

Jelentős áttörést hozott a rendelet a nyelvhasználat szabályozásával. A 11. § szerint Kárpátalján "az állam hivatalos nyelve a magyar és a magyar-orosz". Mindebből az következett, hogy az országos törvényeket ruszin nyelven is ki kell adni, valamint a kormányzói biztos szabályrendeleteit mindkét nyelven közzé kell tenni. Az államnyelvre vonatkozó rendelkezés részleges területi hatállyal egyenesen alkotmányos normát módosít, ahogyan a 7. § 3. bekezdése is, mely megengedte a belügyminiszternek, hogy a terület község- és helyneveit "az 1898. IV. törvénycikkben meghatározott szabályok mellőzésével" állapítsa meg. Lehetővé vált az is, hogy Kárpátalja lakosai ruszin nyelven forduljanak nem csak a helyi, de az országos hatóságokhoz is, melyeknek a választ ugyanezen a nyelven kell megadni.74

A minden valószínűség szerint a belügyminisztériumi hivatalokban Horváth Béla és Tomcsányi Kálmán államtitkárok irányításával készült rendelet a kárpátaljai igazgatás dekoncentrált formában történő statuálásával láthatóan igyekezett lerakni az autonómia sarokköveit, melyeket az addigi tervezetek alakítottak, többek között a vármegyék összeforrasztásából előállott új, tartományszerű területi keretet, székhelyének Ungváron történő kijelölését, a ruszint mint második államnyelvet.

Nem sokkal ezután, június 30-án sor került a Kárpátaljáról behívott képviselők parlamenti bemutatkozására. Nevükben az a Bródy beszélt, aki már akkor elhárította a neki felkínált főtanácsadói hivatalt, amikor az erre vonatkozó elképzelések még igencsak kezdeti stádiumban voltak.75 Mostani szavaiból kihallatszott az elutasítás valódi oka is. "Én mint ennek a népnek, a magyar-orosz nemzetnek az egész magyar orosz törvényes népképviselet által gyakorlatilag megválasztott feje és vezére kötelességemnek tartom bejelenteni itt önöknek, a magyar nemzetnek, az egész világnak, barátainknak és ellenségeinknek, hogy a magyar-orosz nemzet a saját elhatározásából tért vissza a Szent István-i birodalomba, és otthonát, jövőjét, boldogságát új ezer esztendőre itt akarja és fogja megépíteni ősi testvérnemzetével, a lovagias magyar nemzettel egyetemben"76 - foglalta nem kevés pátosszal historizáló gondolati alakzatba mondandóját a szónok. Kiderülhetett ebből, hogy magát népe bizalmából megválasztott legitim vezetőnek tekinti, sőt a "feje és vezére" fordulat saját karizmájának önhitét is kifejezte, ezért számára a főtanácsadói megbízatás ehhez méltatlan másodhegedűsi szerep lett volna csupán. De ezenkívül - összhangban lapjának vihart arató húsvéti számával - még egy lényegesebb üzenete is volt a beszédnek. Általa mintegy a ruszinság nyilvánította ki igényét nem egyszerűen a nemzetiségi, hanem immáron a nemzeti létre, a társnemzeti státusra, ami pedig olyan horvát típusú autonómiát feltételezett volna, melyet már a X. néptörvény, a Nemzeti Tanács 1936-os és Bródy legújabb tervezete is körvonalazott. Csakhogy, szemben Milotay korábban említett, Új Magyarságbeli vezércikkében foglaltakkal, kevesen akarták észrevenni, hogy egy mindinkább nemzetté váló nép jelenti be egyre gyakrabban felnőttségét. Föltűnhetett a figyelmes hallgatónak az is, hogy míg Teleki június 21-ei beszédében Kárpátalja visszatérését a ruszinok és magyarok együttes akaratának tulajdonította, addig Bródy csak a "saját elhatározás"-t emlegette. Ezt úgy is érthette, hogy az autonómia a ruszin népnek nemcsak feltétel nélkül jár, hanem a két fél - a társnemzetek vezetői - között születő megállapodás tárgya. Teleki, tudjuk, e témában az érdekeltek véleményének folyamatos kikérésére, az időnként szükséges konzultációkra nagy gondot fordított, s bár kereste az álláspontok középarányosát, nem törekedett, nem törekedhetett minden féllel a teljes egyetértésre.

Helyesléssel találkozott a kormánypárti padsorokban Bródynak az a mondata, mely
a csehszlovák kormány által a nemzetközi szerződés ellenére sem teljesített, de az "ősi hazában" minden bizonnyal megvalósuló autonómiára vonatkozott. A ruszin politikus parlamenti szűzbeszédének akadt még egy hangsúlyos mozzanata. Többször is megismételve bizalmat kért a magyar politikai tényezőktől a ruszin nép és azon vezetői számára, "akik
a Szent István-i állameszmét súlyos megpróbáltatásokon és börtönökön keresztül eddig is képviselték".77
Ez a megelőző három hónap nézeteltérései utáni ünnepélyes alkalom szülte egymásra találás azonban a különböző kiindulópontok, eltérő célok és mértékek miatt, amint várni lehetett, rövid életűnek bizonyult.

Ez idő alatt már lázasan folyt a polgári közigazgatás szervezése. Marina Gyulát május 20-ától a második ügyosztályra rendelték, hogy állítsa össze Kárpátalja főbb közigazgatási tisztségviselőinek névjegyzékét. A megnevezett hivatalfőnököknek lehetőleg ruszin származásúnak kellett lenniük. A munkában Marinának az a Beszkid Antal segített, aki korábban egy évtizeden keresztül bírta Prága bizalmát. A magyar kormányzat személyi kérdésekben tanúsított rugalmasságát mi sem bizonyítja jobban, hogy Pataky fölajánlotta Beszkidnek a kormányzói biztosság belügyi osztályának vezetését, aki először elfogadta a felkérést, majd Fenczik rábeszélésére visszalépett. Utóbb hiába gondolta meg magát, már nem tartottak igényt szolgálataira.78

A Kárpátalja polgári közigazgatására vonatkozó rendelet július 7-én lépett hatályba, s ezen a napon vette át kormányzói biztosi hivatalát a Horthy által még június 28-án kinevezett báró Perényi Zsigmond, a március 18-ai tanácskozás résztvevője, aki e területhez családi szálakon és birtokosként is kötődött. Perényi július 16-án Huszton tartotta bemutatkozó beszédét, amelyre meghívták Bródyt is, aki ehelyett a városban pártértekezletet szervezett. Ezen "harcot hirdetett" az úgynevezett renegátok, Kaminszky, Ilniczky, Demkó és Marina ellen, akik szerinte "a kormány szekerét tolják". Megvádolta a magyar kormányt is, hogy
a legtöbb járásba magyar nemzetiségű szolgabírót nevezett ki, holott ennek éppen az ellenkezője volt igaz. Az újdonsült kormányzói biztos a huszti bemutatkozáson szándékozott Bródyt felkérni a főtanácsadói hivatalra, ami a miniszterséggel esett egy tekintet alá.79
A széleskörű autonómia mellett kitartó ruszin vezér azonban ezúttal sem kívánta elfogadni a megbízatást. A huszti ellenrendezvényt természetesen tudatosan időzítette, hogy ottani kemény fellépésével az önkormányzat alternatíváját ébren tartsa. Perényi a főtanácsadói tisztet ezután Marinának ajánlotta fel, aki viszont azért nem vállalta, mert az egy hónappal korábban átvett tanügyi osztályt nem akarta elhagyni.

Bródy pedig lankadatlanul folytatta küzdelmét az autonómiáért. Július 22-én megalakította a ruszin országgyűlési képviselők klubját, amely memorandumot intézett Teleki miniszterelnökhöz. Ebben az önkormányzat létrehozásának követelményén felül a Szlovákia részét képező ruszinok lakta terület Magyarországhoz s vele Kárpátaljához való csatolása érdekében diplomáciai cselekvésre ösztökélték a magyar kormányt.80

Közben július folyamán végbement Kárpátalján a nép- és földbirtok-összeírás. A polgári lakosság lélekszáma meghaladta a 667 ezer főt, ami 1910-hez képest csaknem 36%-os növekedést mutatott. A 498 ezer főnyi ruszin népesség mellett a magyarság mint "második" nemzetiség 57 ezer főt számlált.81 Az igen fiatal korfájú népesség - több mint háromnegyedét a negyvenkilenc éven aluliak tették ki - nyilvánvalóan nagyobb fogékonyságot tanúsított a radikális eszmeáramlatok, az ukránofil és russzofil törekvések iránt. Sokan kifejezetten rokonszenveztek a kommunista Szovjetunióval. Közöttük különösen nehéznek ígérkezett a magyar állam iránti lojalitás felkeltése. Ehhez lett volna szükség a megelőző húsz esztendő csehek alkotta közigazgatásánál hatékonyabb és rátermettebb közigazgatásra. Nem véletlenül tulajdonított ennek akkora jelentőséget maga a miniszterelnök is, aki amint a kárpátaljai bevonulás után nem sokkal a helyszínen tájékozódott az állapotokról, úgy a frissen bevezetett polgári közigazgatás működését is saját benyomásain keresztül szerette volna megismerni. Ezért vállalkozott július 21-e és 24-e között az újabb utazásra, amelyről azután a 25-én összeült minisztertanácson számolt be. De jellemző módon nem a közvetlenül tapasztalt és hallott hiányosságokról, a katonai közigazgatástól megörökölt túlkapásokról, a csendőrség időnkénti indokolatlanul durva fellépéséről tartott leltárszerű felsorolást, hanem éppen azon alapelvekről, melyeknek megtartása elejét veheti az efféle sérelmeknek. Egyszerre követelt a hatóságoktól erélyt és szolgálatkészséget, s hogy mindezt olyan "történelmi feladat"-ként éljék át, melynek teljesítése Kárpátaljának az anyaországgal való szer

Különösen a nyelvhasználat terén fordult elő számos jogsértés. A huszti járásbíróságon például megtiltották a ruszin nyelv használatát a hivatalos helyiségekben. Kiváltképpen
a
csendőrség reagált türelmetlenül és nem egyszer brutálisan, ha a kihallgatott személy élni kívánt nyelvi jogaival. Az ilyen szórványos sérelmeket azután fölerősítették az átmenettel járó bizonytalanság, az igazságtalannak mondott pénzbecserélés, a kevés számú munkaalkalom miatti panaszok.83

Teleki nemzetiségpolitikai felfogásának központi eleme volt a nyelvhasználat méltányos és nagyvonalú biztosítása. A rendeleti szabályozáson túl foglalkozott ezzel július 5-én a Kárpátaljára "vonatkozó intézkedések összhangzatos végrehajtásának biztosítására hivatott államtitkári értekezlet", majd miniszterelnöki utasításra július 13-án újra tárgyalták a kérdést. A minisztertanács július 7-ei és 25-ei ülésén arról határozott: "célszerűségi okokból egyelőre mellőzendő, hogy a visszatért kárpátaljai területekre vonatkozó nyelvhasználati szabályok … továbbmenően rendeleti úton állapíttassanak meg." A nyelvhasználati szabályok továbbfejlesztésének ezért szükségképpen miniszteri belső utasítások formájában kellett történnie.
A nemzetiségi ügyosztály Teleki megbízásából augusztus 2-ára elkészítette a belső utasítások irányelveire vonatkozó minisztertanácsi határozatok pontos összefoglalóját, s az iratot a miniszterelnök aláírásával megküldték az illetékes minisztereknek. Eszerint a kárpátaljai közhivatalok a szóbeli érintkezésben a ruszin nyelvet kötelesek használni, ha az ügyfél ezen
a nyelven fordul hozzájuk, ugyanez vonatkozik a beadványokra is. A nyomtatványok, a hivatali helyiségek feliratainak kétnyelvűsége szintén követelmény. A határozatok egyike külön kiemelte, hogy Kárpátalján a ruszin nyelv "nem nemzetiségi, hanem második államnyelv.
A nyelvkérdést gyakorlati kérdésnek kell tekinteni, és semmi körülmények között sem szabad belőle politikumot csinálni."84

A polgári közigazgatás megszervezésének idején megcsappant a nemzetiségi ügyosztályhoz érkező vagy éppen a sajtóban megjelenő önálló autonómiatervezetek száma. Pedig előtte valamivel, június folyamán még társadalmi és szakmai szervezetek is kísérleteztek véleményük, elgondolásaik formába öntésével. A minisztérium szempontjából ezeknek inkább a közhangulatot "tesztelő" szerepe lehetett, mintsem a későbbi kodifikációt akárcsak a legcsekélyebb mértékben is segítő haszna. Legtöbbjüket azzal tehették ad acta, hogy alkotmányjogi szempontból "amatőr jellegű munkálkodás eredményei".85 A kárpátaljai helyzet összetettségét mi sem mutathatta jobban, mint az, hogy az Autonóm Földműves Szövetségből és a Nemzeti Tanácsból Bródyék által kizárt Popovics Mihály társaival egyenesen Horthyhoz fordult. Levelükben leszögezték, a ruszinok "semmi körülmények között sem kívánnak politikai határokat az Anyaországgal szemben. Nekünk kenyér és munka kell, nem határok kellenek".86 Királyháza magyar és ruszin lakosainak június 18-i emlékirata is hasonló okból utasította el az autonómiát.87

A kisebbségi jog elismert hazai műhelyének számító, Faluhelyi Ferenc jogászprofesszor vezette pécsi Egyetemi Kisebbségi Intézet is kidolgozta a maga javaslatát, és megküldte
a miniszterelnökségnek és több minisztériumnak. Míg Jaross Andor felvidéki miniszter "jogászilag pongyolá"-nak nevezte a tervezetet, addig Hóman Teleki figyelmébe ajánlotta.88
A nemzetiségi ügyosztály lapszéli megjegyzései inkább Jaross véleményével találkoztak.
A
"vázlat" érezhetően egyszerű és takarékos, mint az indoklásban leírták, a "legolcsóbb" megoldásokra törekedett. Az önkormányzatot csupán a beligazgatásra, a vallás- és közoktatásügyre szabták. E két területen gyakorolhatná az "önkormányzati törvényhozás" törvényalkotási jogát. Az önkormányzati törvényhozás tagjait nem kellene külön választani, mert személyükben azonosak lennének a Kárpátalján választandó képviselőkkel és innen való felsőházi tagokkal. Ez a már itt sem problémamentes kettőzés a végrehajtás területén viszont,
s ebben feltétlenül igazat kell adni a nemzetiségi ügyosztály széljegyzetírójának, valóságos "igazgatási abszurdum"-ot idézett volna elő: "Kárpátalja kormányzati szerve a kárpátaljai miniszter, aki egyben ennek a területnek a kormányzója is." Nem lehet valaki ugyanis egyszerre tagja a központi kormánynak és vezetője az önkormányzati végrehajtásnak, hiszen ez két különböző feladatkör. Az egyszerűnek és takarékosnak szánt tervezet egy ponton árult el némi merészséget. Bródyval, Bethlennel egyezően a felállítandó kárpátaljai dandár számára megengedte volna a ruszin vezényleti nyelvet.89

Augusztusban a Belügyminisztérium törvényelőkészítő osztályán szövegezték az addigi legszakszerűbb törvényjavaslatot.90 A harmincegy paragrafusból álló munka már alapvetően a területi autonómia pártján állt, bár a bevezetésben még kísértett a minisztérium korábbi álláspontja, mivel önkormányzati jogokat nem Kárpátaljának, hanem a "magyarorosz" népnek adott. Az egész törvényjavaslat különben a kárpátaljai közigazgatási status quoból indult ki, mert a 6200/1939. M. E. sz. rendeletben szabályozott igazgatási rendszer elemeit kapcsolta össze az önkormányzatiság abroncsával. Így például a közigazgatási kerületek (a rendeletben közigazgatási kirendeltségek) vezető tisztviselője az ispán ugyanazokkal a jogosítványokkal bírt a javaslatban, mint a kirendeltségvezető. A hasonlóság oka kézenfekvő, mindkét munka házigazdája a belügyminisztérium volt.

A hangsúly ily módon az önkormányzatiság részletes kidolgozására került. Ebben az autonómia "fő szerve a magyarorosz (vajdasági) nagygyűlés", amely statútumokat és szabályrendeleteket alkot. A statútumalkotási jog az oktatás- és vallásügyre, a szabályrendelet-alkotási jog pedig a vármegyei törvényhatóságok számára biztosított területre terjedne ki.
A nagygyűlés statútumai és szabályrendeletei államfői jóváhagyással válnának hatályossá.
A nagygyűlés hatvan, az országos választási szabályok szerint választandó képviselőből és hivataluk révén tagságot nyert személyekből állna. A nagygyűlés által javasolt három személy közül a miniszterelnök előterjesztésére az államfő nevezné ki a nagygyűlés elnökét, aki egyúttal az önkormányzati igazgatás első embere lenne. Az állami végrehajtó hatalom képviselője ugyanakkor a miniszterelnök előterjesztésére az államfő által kinevezett kormányzói biztos, akit a javaslat bővített főispáni hatáskörrel ruházna fel, ellenőrizné a törvények és miniszteri rendeletek végrehajtását, valamint meghatározott körben utasítást adhatna az alárendelt hatóságoknak, így az önkormányzati szerveknek is. A belügyminisztérium tehát a területi autonómia gondolatával együtt magáévá tette Bethlen közjogi leleményét e két funkcióról. A javaslatkészítő az önkormányzat székhelyéül a közvélekedéssel egybehangzóan Ungvárt jelölte meg, azonban magát a várost kiemelte az önkormányzat területéből.

A törvényjavaslat-tervezet szintetikus jellege, időzítése miatt nagyon valószínű, hogy Teleki szerette volna minél előbb a képviselőházban beterjeszteni, megfelelvén ezzel a nyilvánosság előtt többször is vállalt határidőknek. Az elmaradás okát azonban alighanem megvilágítják Telekinek a javaslathoz augusztus 30-án készített több oldalon sorakozó paragrafusonkénti megjegyzései. Ezek egyaránt véltek fölfedezni mind jogi, mind politikai hibákat
a szövegben. Rámutattak a belső ellentmondásokra, kifogásolták az egyes pontok túlságos részletezését, más esetben pedig a szűkszavúságot. Az utóbbira példa, hogy a tervezet nem sorolja föl taxatíve a kormányzói biztost megillető jogokat. A vajdának viszont Teleki szerint "több súlyt és jelentőséget kellene … adni lényegben is, de különösen a fogalmazásban".
A politikai hibák között említette Teleki azt a jogi logika alapján amúgy is fölösleges paragrafust, amely az önkormányzati jogosítványok megvonásának lehetőségéről szólt, hiszen az ilyen "nyers" kifejezés bizalmatlanságot szül. Elégedetlen volt Ungvár státusának rendezésével is, itt jegyezte meg egyfajta summázatként: "Az egész törvénytervezetnek hibája, hogy nagyon látszik a védekezés az önkormányzat ellen."91

A belügyminisztériumi törvényjavaslat-tervezettel szembeni politikai-alkotmányjogi elégedetlenség és az itt is megnyilvánuló tudósi koherenciaigény indította a miniszterelnököt arra, hogy volt tanártársát, a közigazgatási jog professzorát, sereg tanulmány és könyv szerzőjét, Egyed Istvánt kérje föl arra, hogy az összegyűlt anyag és a kialakult szempontok, elvek alapján végezze el a kodifikációs munkát. Egyed minden szempontból alkalmasnak látszott
a
feladatra. Tudományos munkássága a hozzáértést, alkotmányvédő konzervativizmusa,
a
Magyar Szemlén keresztül Bethlenhez és köréhez, ezenkívül pedig Telekihez fűződő személyes kapcsolatai a politikai megbízhatóságot szavatolták.

A következő napokban azonban Magyarország közvetlen szomszédságában olyasvalami történt, ami gyökeresen megváltoztatta a Kárpát-medence népeinek, államainak életlehetőségeit. A Lengyelország területén szeptember 1-jén kitört világháború hatásai a szomszédság okán azonnal elérték az ország geopolitikailag kiváltképpen rengésveszélyes zónáját, Kárpátalját, és ez az autonómia ügyét is egyre inkább a kényszerpályák felé terelte.

11 * A tanulmány egy hosszabb munka részeként a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány Dunatáji Népek Szakalapítványának támogatásával készült.

12 Vasas Géza: A belső önrendelkezés érvényessége. Valóság, 1999. 8. szám, 33. A jelen tanulmány ennek a munkának közvetlen folytatása.

13 Képviselőházi Napló (a továbbiakban: KN) 1935/XXII. k. 387.

14 A jegyzőkönyv teljes szövege megtalálható Egyed István hagyatékában és javításaival, kiegészítéseivel
a Kárpátalja önkormányzatára vonatkozó tervezetek, hozzászólások között. MTA Kézirattár, Ms 10.734/25

15 Részt vettek még az értekezleten Tomcsányi Kálmán és Zsindely Ferenc államtitkárok, Gyömörey Sándor országgyulési képviselő, Zách Emil altábornagy.

16 Tilkovszky Lóránt: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon (1938-1941). Budapest, 1967. (a továbbiakban: Tilkovszky) 165.

17 Innentől a jegyzőkönyv anyagára épül a feldolgozás.

18 Még 1898-ban a magyar kormány Darányi Ignác vezette földmuvelési minisztériuma a ruszinok lakta északkeleti megyék nyomorának enyhítésére, az Amerikába irányuló kivándorlási hullám csillapítására gazdasági segélyakciót indított, melynek élére a közgazdász Egán Edét állította. Az ezt követő években sor került, igaz, egyelőre csak szuk körben, olcsó földbérlet kiosztására, hitelszövetkezetek és mintagazdaságok létesítésére. Az ígéretes kezdeményezésnek az első világháború vetett véget.

19 Tilkovszky 164.

20 Magyar Nemzet (a továbbiakban: MN), 1939. március 21.

21 MN, 1939. március 22.

22 Teleki Pál: Beszédek 1939. Budapest, (é. n.) (a továbbiakban: Teleki) 35.

23 Kozma alkalmatlannak tartotta Kárpátalját a valódi autonómiára, annak korlátozott mértékét ellenben helyeselte. Tilkovszky 167-168.

24 MN, 1939. március 23.

25 MN, 1939. március 24.

26 MN, 1939. március 28.

27 MN, 1939. március 25.

28 MN, 1939. április 5.

29 Új Magyarság, 1939. március 25.

30 Pesti Hírlap, 1939. április 2.

31 Tilkovszky 171.

32 Ruszkij Vesztnyik, 1939. április 2.

33 A kettő közötti közigazgatási jogi különbségről: Magyary Zoltán: Magyar közigazgatás. Budapest, 1942. 113.

34 Pesti Hírlap, 1939. április 13.

35 Kárpáti Magyar Hírlap, 1939. április 16.

36 Egan Imre: Milyen legyen a ruszin autonómia? Ungvár, 1939. (a továbbiakban: Egan) 36-41.

37 Egan 14-33.

38 Morvay Zsigmond: Milyen legyen a ruszin autonómia? Budapest, 1939.

39 Balogh Arthur: Vélemények a ruszin autonómiáról. Magyar Kisebbség, 1939. augusztus 1. 345-351.

40 Kárpátalja önkormányzatának időrendbeli összefoglaló története. OL Miniszterelnökség (továbbiakban: ME) Nemzetiségi osztály 444. cs. 1940. H 19167

41 Egyed István hagyatékában … Ms 10.734/19

42 Új Magyarság, 1939. április 9.

43 Egyed István hagyatékában … Ms 10.734/44

44 Egyed István hagyatékában … Ms 10.734/8

45 Egyed István hagyatékában … Ms 10.734/19

46 Tilkovszky 169-170.

47 Egyed István hagyatékában … Ms 10.734/19

48 Kaminszky lényegében az itt található vázlatos megjegyzésekkel egyezően fejti ki autonómia-felfogását: Kaminszky József: A magyar-orosz nép (ruszin) önkormányzata (autonómiája?). In: Magyar politikai és közigazgatási compass 1939. Szerkesztette: Madarász Elemér. Budapest, (é. n.) 313-318.

49 Egyed István hagyatékában … Ms 10.734/43

50 Egyed István hagyatékában … Ms 10.734/43

51 Egyed István hagyatékában … Ms 10.734/19

52 Kárpátalja önkormányzatának időrendbeli összefoglaló története.

53 Zseliczky Béla: Kárpátalja a cseh és a szovjet politika érdekterében 1920-19 45. Budapest, 1998. 54.

54 Tilkovszky 164.

55 Marina Gyula: Ruténsors. Kárpátalja végzete. Toronto, 1977. (a továbbiakban: Marina) 122-126.

56 Marina 133.

57 Rutének közigazgatási ügyei. OL ME Nemzetiségi osztály K28 45. 100. t.

58 Rutének közigazgatási ügyei. OL ME Nemzetiségi osztály K28 45. 100. t.

59 A Miniszterelnökség II. osztályának személyzeti ügyei. OL ME Nemzetiségi osztály 214. cs. 470. t.

60 Padányi-Gulyás Béla: Vallomás egy elsüllyedt világról. München, 1975. 141-142.

61 A magyar minisztertanács iratainak xerox-másolatai. 1939. május 12. K27 200. d. 98-100.

62 Teleki 90.

63 Egyed István hagyatékában … Ms 10.734/29

64 KN 1939/I. k. 50.

65 KN 1939/I. k. 51.

66 KN 1939/I. k. 52.

67 KN 1939/I. k. 53.

68 KN 1939/I. k. 71.

69 Magyar Országos Törvénytár. Budapest, 1940. 151-155.

70 Magyar Országos Törvénytár. Budapest, 1940. 154.

71 Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Kolozsvár, 1944. 297.

72 Belügyi Közlöny, 1939. 30. sz. 769-773.

73 Benisch Artúr: Kárpátalja közigazgatási beosztása. Magyar Közigazgatás, 1939. 29-30. sz. 1-2.

74 Belügyi Közlöny, 1939. 30. sz. 770.

75 Tilkovszky 177-178.

76 KN 1939/I. k. 290.

77 KN 1939/I. k. 291.

78 Marina 134-135.

79 Marina 137-138.

80 Tilkovszky 185-186.

81 Az 1939. évi kárpátaljai nép-, földbirtok- és állatösszeírás eredményei. Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Budapest, 1940. 2-5.

82 Tilkovszky 186.

83 Flachbarth Ernő iratai. OL K 763 1. cs. d/dosszié

84 Egyed István hagyatékában … Ms 10.734/15

85 Nemzetiségi, vegyes ügyek. OL ME Nemzetiségi osztály K28 198. cs. 442. t.

86 Magyarországon élő rutének általános és kormánybiztossági ügyei. OL ME Nemzetiségi osztály 45. cs. 96. t.

87 Magyarországon élő rutének általános és kormánybiztossági ügyei. OL ME Nemzetiségi osztály 45. cs. 96. t.

88 Nemzetiségi, vegyes ügyek. OL ME Nemzetiségi osztály K28 198. cs. 442. t.

89 Nemzetiségi, vegyes ügyek. OL ME Nemzetiségi osztály K28 198. cs. 442. t.

90 Egyed István hagyatékában … Ms 10.734/16

91 Egyed István hagyatékában … Ms 10.734/17

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail