ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Hermann Róbert

Perczel Mór dunántúli hadjárata
és a móri ütközet

1848. december 30.33

Hérakleitosz óta tudjuk, hogy kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, "a történelem az élet tanítómestere" bölcsességgel pedig a rómaiak ajándékozták meg a világot. De, mint minden iskolában, a történelem iskolájában is vannak hanyag vagy rossz tanulók, s megesik, hogy valaki - ha nem is ugyanazon a helyszínen és időben - képes ugyanazt
a hibát elkövetni.

1848-49 sok, csillogó karriert befutó honvédtisztje között kiemelkedő hely illeti meg Perczel Mórt. Míg ugyanis tábornoktársainak többsége legalább hadnagyi rangig eljutott
a
cs. kir. hadseregben, s általában az ott viseltnél eggyel magasabb rangban kezdte meg honvédtiszti pályafutását, s egy-két kivételtől eltekintve fokozatosan lépett előre a ranglétrán, Perczel Mór, aki az 1830-as években hadapródként szolgált a cs. kir. hadseregben, rövid, rang nélküli szabadcsapat-parancsnokság után azonnal ezredesként kezdte hadvezéri pályafutását, s egy hónapon belül már honvéd vezérőrnaggyá is kinevezték. Perczel remek hadvezéri intuícióval rendelkezett, s a forradalmi hadseregekben megkívánt bátorságnak sem volt híján, ugyanakkor hiányzott belőle az a taktikai képzettség, amellyel a cs. kir. hadseregben hosszabb időn keresztül szolgáló, s ott tiszti rangot elérő tábornoktársai rendelkeztek.34 Ezzel magyarázható, hogy amikor nem szokványos harcászati feladattal (például a sajátját felülmúló minőségű haderővel) került szembe, hajlamos volt arra, hogy egyedül intuíciójára és öntudatára támaszkodva próbálja megoldani azt. Így történhetett meg, hogy a szabadságharc folyamán kétszer sikerült ugyanabba a folyóba lépnie, s - némi képzavarral fokozva a hasonlatot - nem tanult az első esetből, amikor alaposan elmerült a habokban. 1848. december 30-án Mórnál, s 1849. június 7-én Kátynál úgy szenvedett vereséget a szembenálló cs. kir. csapatoktól, hogy alaposabb felderítéssel vagy a visszavonulás időben történő elrendelésével megelőzhette volna a vereséget, ám a csatatéren taktikailag csődöt mondott. A kátyi kudarcot súlyosbította, hogy attól a Jellačićtól szenvedett már másodízben vereséget, aki a cs. kir. hadsereg legrosszabb hadvezérei közé tartozott; s külön érdekessé tette azt, hogy az ütközetet ismét annak az Ottinger Ferenc altábornagynak
a lovassága döntötte el, aki a móri ütközetben is kulcsszerepet játszott.

1848-49 csatái és ütközetei közül inkább csak a nagy, döntő csatákról (Pákozd, Schwechat, Kápolna, Isaszeg) írtak önálló munkát vagy tanulmányt, bár az utóbbi időben a kisebb ütközetek feldolgozásainak száma is megnőtt (Hatvan, Csorna, Ihász). Mórról már 1867-ben egy önálló füzetet jelentetett meg Görgey István azzal a nem titkolt céllal, hogy a Perczel móri vereségéért felelőssé tett bátyját, Görgei Artúrt tisztázza a vádak alól. A vereség azóta is élénk viták tárgya, s ez is indokolttá teszi, hogy a magyar és osztrák iratanyag alapján megkíséreljük rekonstruálni történetét.

A Perczel-hadtest útja Mórig

1848 őszén Nyugat-Magyarország védelmét két, egymástól meglehetősen távol lévő magyar sereg látta el. Görgei Artúr vezérőrnagy körülbelül 28 000 főnyi feldunai hadserege a Kis-Kárpátokban fekvő nádasi szorostól a Fertő-tó déli partjáig állt fel. Perczel Mór vezérőrnagy körülbelül 9-10 000 katonája a Mura mentén állomásozott, s a Horvát- és Stájerországból betörni készülő ellenséget tartotta szemmel.

A magyar politikai és katonai vezetés abban reménykedett, hogy az 1848. év folyamán már nem következik be ellenséges támadás, tehát a telet a hadsereg szervezésére és szaporítására fordíthatja. Erre már csak azért is nagy szükség lett volna, mert például Perczel említett seregének közel egyharmada teljesen fegyvertelen volt, Görgei seregének pedig több mint egyharmadát puskaport még nem szagolt újoncok alkották.

A szembenálló fél mind létszámban, mind kiképzettségben sokkal jobban állt. Görgeivel szemben egy közel 55 000 főnyi hadsereg készült betörni Alfred zu Windisch-Grätz tábornagy vezetésével. Perczelt délről és nyugatról egy-egy, körülbelül 6000 főnyi seregtest támadása fenyegette.

Az ellenséges betörés nem maradt el. December 14-én Simunich altábornagy hadosztálya lendült támadásba a nádasi szorosnál, a magyar arcvonal legészakibb pontján. December 16-án pedig a Duna jobb partján megindult a cs. kir. főerők támadása. A túlerejű ellenség több ponton is átszakította a vékony vonalban felállított magyar dandárok védelmét, s akadálytalanul tört előre Győr városa felé. Az egyes dandárparancsnokok éberségének és a helyi magyar lakosság segítőkészségének köszönhetően az egymástól elszakított csapatok többsége hosszabb-rövidebb kerülővel, de befutott a győri, sáncokkal megerősített magyar táborba. A túlzott önbizalommal előretörő ellenséget Görgei huszárai Mosonnál egy utóvédi ütközetben megszabdalták, s ezért az ellenséges fővezér úgy döntött, hogy nem indít frontális támadást a magyar sereg ellen, hanem bekeríti azt. Ehhez azonban idő kellett, s így Görgei december 19-26. között Győrben rendezhette csapatait.

Győr védelmét kérte tőle az ország első számú vezetője, Kossuth Lajos, az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) elnöke is. Kossuth egymást sűrűn követő leveleiben állandóan erősítéseket ígért Görgeinek, de beérkezésükhöz időre volt szükség. Az erősítések többségének a délvidéki magyar táborból kellett volna megérkeznie. Kossuth azonban túlzottan optimista volt. A Bácskából és a Bánságból felrendelt csapatok többsége csak Budapesten, december végén, január elején csatlakozhatott Görgei feldunai hadseregéhez.

Ilyen erősítésnek szánta Kossuth Perczel hadtestét is, amelyet még Simunich támadásának hírét véve, december 16-án utasított a Görgeihez történő csatlakozásra. Mind Kossuth, mind Görgei abban reménykedett, hogy Görgei és Perczel serege egymással összeköttetésben meg tudja védeni a Dunántúl északi részét az ellenséges elözönléstől. Ehhez legjobbnak a győri állásban történő csatlakozás látszott.

Perczel azonban - nem a saját hibájából - lekéste ezt a csatlakozást. Kossuth, Görgei és Csány László főkormánybiztos tudósításai és útbaigazításai és saját kútfeje után nem egyenes vonalban sietett Győr felé, hanem Lendváról visszavonulva Körmend felé tett egy kitérőt, majd Pápa helyett Devecser felé tartott. Így körülbelül két napot veszített, ám legjobb esetben is csak december 26-án este érhette volna el Győrt - feltéve, ha nem ütközik a várost bekerítő cs. kir. oszlopok egyikébe sem. December 27-én hajnalban Görgei kiürítette a várost, s csapatait több oszlopban megindította a Vértes hegység felé. A város feladása az utolsó pillanatban történt; ha Görgei csak egy fél nappal tovább marad ott, csapataival együtt harapófogóba kerül.35

Győr bevétele után Windisch-Grätz tábornagy legfontosabb célja az volt, hogy megakadályozza Görgei és Perczel csatlakozását. Ezt a feladatot Josip Jellačić altábornagy hadtestére bízta.

Győr feladása komolyan aggasztotta Kossuthot. Egyre türelmetlenebb levelekben követelte Görgeitől, hogy szálljon szembe az ellenséggel. Leveleiben egyformán számolt a meglévő és a megígért csapatokkal. Közben Perczel hadteste december 28-án elérte Kisbért, december 29-én pedig a sárkányi szoroson át Mórra húzódott vissza. Kossuth 28-án éjfélkor kelt levelében Perczelt a főváros fedezésére utasította. "Igyekezzél Görgei balszárnyával csatlakozni, ütközz, ha valami detachirozott [kikülönített] nem túlnyomó erő áll előtted, de mindenekelőtt ne risquirozd [kockáztasd] a seregedet, ne hagyd magad elmetszetni,
s kombináld a két sereg mozdulatait" - tanácsolta.
36 Másnap azonban határozottan ütközet elfogadására utasította Görgeit. Egy merőben illuzórikus haditervet vázolt fel: Görgeitől egy körülbelül 25-30 kilométer széles arcvonal védelmét követelte, úgy, hogy a felállított csapatok bármely ponton ellene tudjanak állni a túlerőben lévő ellenség támadásának.37
Kossuth az utasítást egy magánlevél kíséretében megküldte Perczelnek is. "Valami győzelmecskét, édes Móricom! Különben az örökös retiráda lever minden bátorságot a nemzetben" - írta.
38 Görgei az utasítást este kapta meg, s válaszában igazolta eddigi eljárását. Kifejtette, hogy Kossuth feltételei mellett az ütközetet lehetetlen megvívni.39 Csány László főkormánybiztos erről levélben értesítette Perczelt is.

Perczel mind Kossuth, mind Csány levelét december 30-án kapta meg. Haditanácsot hívott össze, s tanultabb tisztjeinek javaslata ellenére az ütközet vállalása mellett döntött. Döntését állítólag az is befolyásolta, hogy fegyvertelen hadosztályának parancsnokától, Szekulits István alezredestől azt az értesítést kapta, hogy "ha az ellenség Mórnál fent nem tartatik, (...) az ellenséggel egy órában érkezend Fehérvárra".40 Perczel azonban elmulasztotta felderíteni az ellenség erejét, s hasonlóképpen nem értesítette támadási tervéről Görgeit sem. Olyannyira, hogy a Görgei által a seregeik közötti összeköttetés fenntartására kiküldött Horváth János alezredes dandára is csak az ágyúdörgésből értesült a megkezdődött ütközetről.41

Meszéna Ferenc vezérkari őrnagy - emlékiratai szerint - figyelmeztette Perczelt a móri állás hátrányaira: "A móri hadállás nem kedvező, a védelemre semmi előnnyel nem bír, sőt, veszedelmes azon ellenség ellen, ki Kisbér felől az erdőből nyomul előre, minthogy az
a
hadállást minden oldalról megkerítheti". Különösen veszélyesnek tartotta a várostól Kisbér felé ágyúlövésnyi távolságban lévő erdő miatt, mert "ezen erdő oly ritka, hogy benne a hadak és ágyúk mindenfelé födve szabadon mozoghatnak".42 Az összefüggő erdő miatt a magyar hadtestet észak felől is észrevétlenül megkerülhette az ellenség. Egy 1850-ben írt utólagos hadműveleti napló szerint "Mór a Csóka-hegy oldalában egy szűk völgyben fekszik, amelyen a kis Gaja patak folyik keresztül. A kiemelkedett térszín, amelyen a mezőváros fekszik, három oldalra ereszkedik, s észak felé a sárkányi hegyhát szemben elterülő lankáival egy lágy hajlatot képez, amelyet a főút ferdén átvág. A völgyet környező magaslatok erdővel vannak benőve, amelyből a helységgel szemben mintegy ezer lépésnyire lép ki az országút. A Csóka-hegynek csupán az oldala van szőlővel betelepítve. A Sárkány felőli erdő-szoros kijárata a móri magaslatokról ennek megfelelően még hatásosabban lőhető. Az ellenség mindazonáltal nem kötötte magát az úthoz, mivel ettől nyugatra az erdő igen ritkás, s a tüzérség számára kevés fáradsággal járható volt, s ezen felül a móri állás a szemközti magaslatról uralt volt. Így nem volt nehéz azzal számolni, milyen csekély ellenálló képessége van az ilyen állásnak..."43 Perczel véleményét a móri állás tarthatóságáról egyedül testvére, Perczel Miklós osztotta, aki az ütközet után azt írta Csány Lászlónak, hogy "oly szép és jó állásunk volt, hogy ha tüzéreink meg nem ijednek, hatalmasan megverjük" az ellenséget.44 Török Zsigmond szerint "a várostól nyugatra fekvő dombok és erdőség a császáriaknak jutottak, a mi egész hadtestünk mint nyitott könyv húzódott végig egy óriási lapályon".45 László Károly is úgy vélte, hogy "állásunk szerfelett rossz volt; hozzánk az erdő nem messze, melyben az ellen seregét okosan rendezhette a megtámadásra anélkül, hogy árthattunk vagy csak észre is vehettük volna".46

Perczel más véleményen volt; az ütközetet követően írott hadijelentésében úgy jellemezte móri hadállását, hogy ott "egyrészről túlszárnyalástól nem kelle félnem, másrészt álgyúimmal egész vidéken uralkodék, és végre mely előtt a roppant számú lovassággal bíró ellenség erdőség miatt ki nem fejtheté magát..."47

Meszénának csak annyit sikerült elérnie, hogy Perczel a kisbéri úton előreküldte a hadtest utászait, s néhány "fazúzt" [kivágott fákból készült torlaszt] csináltatott az ellenség előnyomulását meggátolandó.48

Megjegyzendő, hogy a cs. kir. hadijelentések ugyanakkor a magyar állás előnyösségét emelik ki.49 Ám ne hagyjuk megtéveszteni magunkat: a "sehr/äusserst günstige/vorteilhafte Stellung" a cs. kir. hadijelentés-írók állandó toposzai közé tartozott, és semmi másra nem szolgált, mint a lázadók felett nyert diadalok még nagyszerűbbé tételére.

Az ütközet18

December 29-én a Jellačić által vezényelt I. hadtest főhadiszállása, a Grammont-dandár, a 3. (Ferenc József) dragonyosezred és a banderiális huszárezred Kisbéren, a Hartlieb-hadosztály, a löveg- és tüzértartalék Mezőőrsön, az Ottinger-dandár pedig a Mezőőrs50és Kisbér közötti településeken állomásozott. A bán december 30-án pihenőnapot szándékozott tartani, de kisbéri főhadiszállásán arról értesült, hogy Perczel 8000-10 000 emberrel (más adat szerint 8000 gyalogossal, 6-800 lovassal és 24 löveggel) aznap reggel hagyta el
a települést, s menetelt Mórra. Zeisberg vezérőrnagy, a hadtest vezérkari főnöke ezután javasolta, hogy támadják meg az ellenséget, s - mint később Hess altábornagynak írta - "merész határozottságú hadtestparancsnoka mindig kész arra, hogy az állam javán munkálkodjék, és némi felelősséget vegyen magára".
51 A főhadiszállását a kisbéri, Batthyány Kázmér tulajdonát képező kastélyban felütő Jellačićnak - nyilván a bábolnai sikeren is felbuzdulva - annyira megtetszett az ötlet, hogy még az éjszaka el akarta indítani csapatait, de tisztjei a csapatok fáradtságára hivatkozva lebeszélték erről. Az is szóba került, hogy Mór "a hatalmas bakonyi erdőség közepén fekszik, ahonnan az ellenség a sötétség leple alatt
a számunkra ismeretlen terepen könnyen kicsúszhat".
52 Miután a tisztikar attól tartott, hogy Windisch-Grätz valamilyen ellenparanccsal megakadályozza őket a támadásban, Jellačić megesküdött, hogy biztosan az ellenség ellen vezeti őket, eléri Perczelt, akkor is
- tette hozzá nevetve -, "ha Ázsiáig kell üldöznöm". Aztán felemelte poharát: "Győzelmünkre! Azokra, akik holnap a harcban kitűnnek". A válasz háromszoros, dörgő "®ivio" volt.
53 "Ha annyi vért eresztenek ki holnap Perczelből, amennyi bort bukására megittak, nem sok élet marad benne" - írta naplójába Hermann Dahlen, a bán segédtisztje.54

Jellačić tehát kiadta tisztjeinek a másnapi menetparancsokat. Ullrich ezredesnek a 3. dragonyosezreddel és a banderiális huszárezreddel másnap reggel ¾ 5-kor kellett indulnia Mórra, s e két lovasezred alkotta a Grammont-dandár elővédjét. Ottinger lovasdandárát utasította, hogy reggel 5 órakor Móron át Serédre induljon. Hartlieb hadosztályának egy dandárát és a tüzértartalékot szintén Mórra, a másik dandárt Serédre indította.55 A menet végül reggel 5 órakor indult meg.56

A Jellačić-hadtest csapatainak harcrendje a következő volt:57

gyalog-század

lovas-század

Alakulat

Parancsnok

löveg

Grammont ezredes dandára

6

 

1. (likai) határőrezred 3. zászlóalj

Budisavlijevich alezredes

     

6

 

8. (gradiskai) határőrezred 2. zászlóalj

Urm őrnagy

     

6

 

5. vadászzászlóalj

Liubimirecko alezredes

     

18

 

Gyalogság58

2936

   
 

4

Banderiális huszárezred59

 

458

465

 
 

6

3. (Ferenc József) dragonyos ezred

Rudolf Ullrich von Helmschild alezredes, id. ezredparancsnok

642

646

 
 

12

Lovasság

1100

1111

 
   

2. hatfontos gyalogüteg60

Jurosch hadnagy

   

6

   

Összesen

4036

1111

6

Ottinger vezérőrnagy dandára61

 

6

6. (Wallmoden) vértesezr.

Fejérváry ezredes

720

720

 
 

6

7. (Heinrich Hardegg) vértesezr.

Sedelmayer ezredes

720

720

 
 

12

Lovasság

1440

1440

 
   

1. hatfontos lovasüteg

Bylandt főhadnagy

?

?

6

   

5. hatfontos lovasüteg

Loschan főhadnagy

?

?

6

   

Összesen

1440+?

1440+?

12

 

2

3. (Szász király) vértesezred ezredesi osztálya

Baltheser ezredes

206

206

 

18

26

Összesen

5682

2757

18

Az elővédet a banderiális huszárezred alkotta, e mögött a főhadiszállás és a Grammont-dandár haladt. Az Ottinger-dandár körülbelül egy mérföldnyi távolságban követte a menetet, amelyet szintén egy mérföld, másfél órányi távolságban a Hartlieb-hadosztály és a tüzértartalék zárt. Jellačić a 3. dragonyosezredet is az elővédhez rendelte, de az tévedés folytán késve kapta a parancsot, s csak az Ottinger-dandár beérkezését követően jelent meg
a harctéren.
62

A magyar csapatokat reggel 6 óra tájban állították ki a móri piactérre, ahol "az akkori hideg miatt dideregve" álltak reggel 7 óráig.63 A hideget valamennyi visszaemlékező kiemeli, s kétségtelen, hogy az egy órányi fölösleges várakozás nem tett jót a katonák harci moráljának. 7 órakor jött a parancs, "ki-ki maga szállására menjen", mire a legénység "nem minden zúgolódás nélkül, égve a harcvágytól", szétoszlott. Fél 9-kor Halászi György, az 35. honvédzászlóalj segédpap-közvitéze megkérte a református lelkészt, hogy harangoztasson istentiszteletre, s a honvédek egy részével a templomban imádkozva kérték "a magyarok istenétől" segedelmét. Ekkor megszólaltak az ágyúk.64 A sorakozóval lehettek gondok, mert Péch József időskori visszaemlékezése szerint "amint húsz-harmincan a piacon összejöttek, azokból csapatot képeztek (akármiféle csapatbeli is volt) s azt küldték szaladva
a község elé. A község előtt rendezkedtek a csapatok".
65

A magyar csapatok felállítása a különböző források szerint a következő volt:66

gyszd.

lszd.

Alakulat

Parancsnok

Ember

Löveg

Jobbszárny

6

 

47. honvédzászlóalj

Gyika őrnagy

1200

   
   

1/2 hatfontos gyalogüteg

Mike hadnagy

   

3

Centrum

6

 

48. honvédzászlóalj

beregi század

Perczel Miklós

őrnagy

120067

   
 

1

9. (Miklós) huszárezred 2. őrnagyi osztály 2. század

Szibenliszt százados?

110

110

 
   

1 hatfontos üteg

Turcsányi főhadnagy

   

6

Vezérletőrség

 

½

5. (Radetzky) huszárezred tartalék osztály

Beznák százados

34

34

 

Balszárny

6

 

35. honvédzászlóalj

Bangya őrnagy

1100

   

6

 

50. honvédzászlóalj

Trangoss őrnagy

1300

   

6

 

66. (1. pesti) honvédzászlóalj

Gózon százados

750

   
 

2

1. (Császár) huszárezred alezredesi osztály

Wepler százados

190

190

 
 

1

1. (Császár) huszárezred ezredesi osztály 1. százada

Scheiter főhadnagy

120

120

 
 

2

9. (Miklós) huszárezred 1. őrnagyi osztály

Horváth alezr.

220

220

 
   

1 hatfontos gyalogüteg

Schill főhadnagy

   

7

   

6. hatfontos lovasüteg

Fischer százados

134

112

8

Tartalék

 

1

4. (Sándor) huszárezred ezredesi osztály 2. százada

?

94

94

 
   

Utászok

Hermann Schwarz hadnagy

?

   
   

Két egyfontos löveg

 

?

 

2

30

7 ½

Összesen

 

6452+?68

880+?

26

A Meszéna Ferenc őrnagy, vezérkari főnök vezette jobbszárnyon a 47. honvédzászlóalj foglalt állást. A Mórtól északra lévő szőlőhegy északi oldalán két hétfontos tarack és egy hatfontos sugárágyú állt fel Mike hadnagy vezetésével.69 Ezek mögött állt a 47. honvédzászlóalj négy százada; a másik két század a Vértesnánára vezető úttól jobbra fekvő, kőkerítéssel körülvett átki csárdát szállta meg.70 A jobbszárny biztosítására egy huszárszakaszt különítettek ki.71

A Perczel által személyesen vezényelt centrumban a bal szélén, a 48. honvédzászlóalj "egy homokbucka vályú út formába", tőle balra az önálló beregi század állott.72 A szabolcsiak állása a balszárny irányába annyira mély volt, hogy egyikük visszaemlékezése szerint "se nem láttunk, se nem hallottunk semmit, mi történik ott lent a csatatéren".73 A kisbéri út melletti halmon a hatfontos gyalogüteg hat lövege, mögötte az 5. (Radetzky) huszárezred 34 főnyi különítménye, a 9. (Miklós) huszárezred egy százada foglalt állást.74 Az üteg állása sem volt különösebben előnyös: László Károly szerint a balszárny felől jövő lovasságot csak akkor vehették észre, amikor az 10-20 lépésnyire volt tőlük.75 Jellačić hadijelentése kiemeli, hogy a magyar centrum csapatai fedett állásban voltak, míg az említett magaslat hosszanti bepillantást nyújtott a keskeny erdei útra, amelyen a cs. kir. csapatok előnyomultak.76

A Gáspár András ezredes vezette balszárnyon az első vonalban, a gyalogság előtt a gyalogüteg 7 lövege, két félütegre osztva,77 ezek mögött, a város mellett, a központtal egy vonalban jobbra az 50., balra a 35. honvédzászlóalj állott. A második vonalban a 66. honvédzászlóalj, három század Császár-, két század Miklós-huszár és a 6. lovasüteg nyolc lövege foglalt állást. Valószínűleg ide vonult vissza az utászosztag is. Perczelnek volt két egyfontos lövege, amelyek állítólag tartalékban voltak.78 A Sándor-huszárok egy százada valószínűleg tartalékban volt. Meszéna állítólag megpróbálta rávenni Perczelt jelentősebb tartalék képzésére vagy kedvezőbb hadállás elfoglalására, de az erre nem volt hajlandó, "makacsul öneszméjéhez ragaszkodott, sőt báró Meszénát agyonlövetéssel is fenyegette". Mindez lehetne Meszéna utólagos mentegetőzése (hiszen mégis csak ő volt a hadtest táborkari főnöke), de Perczelt ismerve az eset nem tűnik valószerűtlennek.79 Jellačić jelentése szerint ezt az állást egy, az erdő szélével párhuzamosan futó meredek és mély árok fedte.80
Az élen haladó Grammont-dandár elővédje, a báni huszárezred alezredesi osztálya Sermage ezredes vezetésével
81 8 óra tájban82 ütközött Perczel előőrseibe, majd a Mórtól északra lévő erdőből kibontakozva, visszavetette Perczel elővédjét. A magyar utászok a főerőkhöz húzódtak vissza.83 Jellačić kimondottan előnyösnek látta a magyar fél állását. Ezért úgy döntött, hogy mivel mindössze három zászlóalj áll rendelkezésére, fedett állásban tartja erőit. Parancsot küldött Ottingernek, hogy amilyen gyorsan csak lehet, nyomuljon előre, s Hartliebnek, hogy ő is siessen. Jellačić terve az volt, hogy gyalogságával áttöri a magyar jobbszárnyat, elvágja a magyar fél visszavonulási vonalát, s a magyar balszárnyat lovasságával támadja meg.84 Közben Zeisberg vezérőrnagy, a bán vezérkari főnöke ágyúdörgés közepette "rettenthetetlen nyugalommal" szemlélte meg az ellenséges állásokat.85

Jellačić az erdőben lassan előretolta gyalogságát, s a kisbéri úton megpróbálta előrevonni tüzérségét és a banderiális huszárokat is. Kísérlete azonban meglehetősen sikertelen volt. A magyar jobbszárnyon felállított hatfontos löveg tüzében az itt előnyomuló likai határőrzászlóalj által tervezett átkarolás elmaradt. A kisbéri út jobb oldalán az 5. vadászzászlóaljat és a gradiskai határőrzászlóaljat tolta előre az erdőben.86 A kisbéri úton előnyomuló lovasság és tüzérség is olyan tüzérségi tüzet kapott a balszárny egyik ütegétől, hogy jobbnak látta visszahúzódni az erdőbe mindaddig, amíg az Ottinger-dandár be nem érkezik. Emellett az erdő szélén lévő hidat a magyar tüzérség kereszttűz alatt tartotta, s a cs. kir. tüzérség csak itt tudott kibontakozni az erdőből. A Grammont-dandár gyalogütegének ténykedéséről mind a cs. kir., mind a magyar források hallgatnak.87

Az előnyomulási kísérlet visszaverése után Horváth őrnagy kérte Perczelt, hogy az 50. honvédzászlóaljat küldhesse az erdő kitisztítására. Végül is az úton az 50. zászlóalj 4-5. és a 35. zászlóalj 7-8. százada indult meg csatárláncban.88 Egyes adatok szerint a balszárnyon álló hatfontos gyalogüteg két lövege és a lovasüteg is benyomult az erdőbe, Perczel hadijelentéséből viszont úgy tűnik, hogy csak egy fél lovasüteget vetett itt be.89 A döntés meglehetősen szerencsétlennek bizonyult. A négy század előnyomulása közben a magyar lövegek hatókörébe került, s a tüzérek nem akarván saját gyalogságukra lőni, beszüntették
a
tüzet.90 Jellačić ezt használta fel arra, hogy a kisbéri úton egy ütegét előrevonja. A magyar századok csatárláncban benyomultak az erdőbe, de ott a túlerejű ellenséges gyalogság és az említett üteg kereszttüzébe kerülve, visszavonultak. A magyar roham visszaverésében különösen kitüntette magát az 5. vadászzászlóalj. Ennek Schnorbursch százados vezette
2.
százada visszavonta előőrseit az erdő egy meghatározott pontjáig, majd ellenlökést intézett a magyar csatárok ellen. Az ismételt rohamok sikerrel jártak, s a magyarokat kiűzték az erdőből.91 "...embereink nem értvén kötelességüket, vad futásnak iramlottak, alig voltam képes magam körül 50 embert tartani; nagy tűzbe voltam, valamint ágyú, úgy puska, századomból sokan mellettem elestek, még végre a zászlóhoz jöttem" - írta a Hunyadi-zászlóalj egyik tisztje.92 Az alakulat egy másik katonája szerint alig harmincan voltak együtt, amikor kiértek az erdőből.93 A 35. zászlóalj két százada viszonylagos rendben retirált, az 50. zászlóalj két százada visszavonulás közben részben felbomlott, részben fogságba esett. A kisebb szakaszokban visszavonuló (vagy inkább futó) két századot már csak részben lehetett rendezni; katonái Mór felé vették útjukat.94

A jobbszárnyon és a centrumban álló magyar csapatok egyelőre csak látványosságként érzékelték az ütközetet. A szabolcsiakhoz frissen besorozott Mihálka Endre lelkesítő verseket szavalt társainak, mire azok a maguk kendőzetlen modorában "jelszavukkal" válaszoltak: "Döglött kutyának árokban a helye, ha ledől a garádja, el van takarva! Ha ma meghalok a csatában, holnap nem lesz rá gondom!" Egy Miklós-huszár őrmester megkérdezte Mihálkát: "Barátom, önnek szerfelett jó kedve van, nem masírozik-e még ma a paradicsomba?" "Már az mindegy" - felelte röviden Mihálka, mire az őrmester tarsolyából egy üveg likőrt vett elő, s megkínálta vele Mihálkát. Aztán kivett a tarsolyából egy fenőkövet, "mit a többiek is utánozván, és mikint a kaszások a kaszájokat a réten, úgy ezek a kardjokat nagy csörömpöléssel kezdték fenni". A huszárok ugyanis érzékelték, amit a gyalogság még nem: ti. hogy rövidesen közelharcra kerülhet sor. A kard fenése nyilván egyszerre volt a bátorság fitogtatása s lelki felkészülés és felkészítés a harcra.95

Ottinger délelőtt 10 óra tájban kapta a parancsot, hogy siettesse meg menetét a csatatérre, s félórányi ügetés után a két vértesezredből álló dandár meg is érkezett.96 Ottinger engedélyt kért az előtte lévő ellenséges állás kifürkészésére, amit meg is kapott. Miután felkapaszkodott egy magaslatra, ahonnan áttekinthette az úttól jobbra lévő magaslatokat, látta, hogy több honvédzászlóalj (valójában csak a 35. és 50. honvédzászlóaljak csatározó századai) rendetlenül vonul vissza. "A nap a miénk - kiáltotta Georges Pimodan századosnak - de előbb a magaslaton lévő üteget el kell foglalni". "Hogyan?" - kérdezte Pimodan. "Felbomlott rendben (en debandade)" - válaszolta Ottinger.97

A heves ágyútűzben Jellačić ekkor az erdő oltalmában ismét támadásra küldte a magyar jobbszárny ellen a likai, a balszárny ellen a gradiskai határőrzászlóaljat és az 5. vadászzászlóaljat. Ottinger a kisbéri úton előreküldte másfél lovasütegét. Az 1. lovasüteg fele az úttól balra foglalt állást, s magára vonta a magyar tüzérség tüzét; az 5. lovasüteg az úttól jobbra, a cs. kir. csapatok szélén felállva kezdte el lőni a magyar csapatokat.98 A cs. kir.
1. lovasüteg másik fele a 7. (Hardegg) vértesezred mellett maradt. Ottinger e másfél üteg tüzének fedezetében az út jobb oldalán a Wallmoden-, bal oldalán a Hardegg-vértesezredet rendezte rohamra.
99 Ottinger lovasütegeinek tüzében a 66. zászlóalj megingott, majd
- Perczel hadijelentése szerint - elfutott.
100

Ottinger ekkor elérkezettnek látta az időt a támadásra, s futárt küldött Jellačićhoz.
A bán azonban közölte vele, hogy előbb meg kellene várni a Hartlieb-hadosztály beérkezését.
101 Ottinger tíz perc múlva újabb futárt küldött, s közölte, attól tart, hogy a magyarok visszavonulnak, tehát támadásba kezd. A futár beérkezésének pillanatában már lehetett is hallani a kürtök rohamjelét.102 Ottinger rendelkezése szerint a Wallmoden-vértesek alezredesi osztályának Sternberg alezredes vezetésével rajrohamban a magyar centrumban lévő üteget kellett támadnia, míg az ezred ezredesi és őrnagyi osztályai Fejérváry ezredes vezetésével az úttól jobbra, a magyar balszárnyon lévő lovasságot rohamozták.103 "A vértesdandár ügetésbe váltott, és eltűnt az első dombhát mögött - írja Jellačić egyik segédtisztje. Aztán heves ágyútűz, majd mély, csak trombitaszó által megszakított csend". Maga a bán is előrelovagolt, hogy a roham sikerét lássa. "Nem kétlem, hogy e pillanatban mindannyiunk idegei a legnagyobb mértékben feszültek voltak" - írja az idézett segédtiszt. Rövidesen azonban megérkezett Pimodan százados, s közölte, hogy a roham sikerült.104

A Wallmoden-vértesek Fejérváry ezredes vezette ezredesi és őrnagyi osztályai négyes sorokban törtek előre. Ezt látva a magyar balszárnyon álló fél 6. lovasüteg felmozdonyozott, s egy lövegét hátrahagyva, a 35. zászlóaljon és az 50. zászlóalj rendezett maradékán átvágtatva, Mór felé vette útját.105 Perczel látta, hogy baj van, s Gáspár András ezredes vezetésével a balszárny lovasságát (hadijelentése szerint két osztályt, azaz négy századot, Meszéna szerint három osztályt, azaz hat századot) küldött a vértesek ellen, "de ezen osztályok a nagy tömegtől megrettenve, visszaszaladtak".106 A megfutás azonban csak részleges volt: valószínűleg csak a Császár-huszárok legénységi állományára értendő. A huszárok rohama akkor indult meg, amikor még csak a vértesek ezredesi osztálya első századának élén haladó 1. szakasz sorakozott fel a rohamhoz. Ezt a szakaszt gróf Rudolf Schaffgotsch százados, osztályparancsnok vezette, s igencsak megszabdalták. Schaffgotschnak csak annyi ideje volt, hogy rohamot vezényeljen, de aztán a Kun Béla Császár-huszár hadnaggyal vívott párviadalban elesett. Maga Kun is megsebesült és fogságba esett. Frank Károly főhadnagy két vértest vágott le, és súlyos sebesülten esett fogságba. A báró Lafferte százados és Friedrich Yates főhadnagy vezette további szakaszok - ha az ezredtörténeteknek hinni lehet - tisztjeik lelkesítő felhívásainak hatására mindaddig ellenálltak, amíg az osztály többi része be nem érkezett. Lafferte a viadalban 14 kardvágást kapott, s félholtan maradt a csatatéren.107 A Császár-huszároktól súlyosan megsebesült maga Wepler Ágoston százados, az alezredesi osztály parancsnoka is.108 Valószínűleg ez a szakaszonként történő beérkezés lehetett az oka annak, hogy a huszárok - újabb és újabb ellenséggel találkozva, s közben
a roham lendületét elveszítve, hátrálni kezdtek, illetve megfutottak.
109 A vértesek őrnagyi osztályából csupán az 1. század 7. szakasza vett részt a küzdelemben.110

A 6. lovasüteg másik fele és a Schill főhadnagy vezette hatfontos gyalogüteg megpróbált ellenállni. A lövegek - a küzdelmet a szakember szemével figyelő László Károly szerint "jó vezénylő hiányában igen rendetlenül s céliránytalanul, s keveset s azt is kevés sikerrel lőttek".111 Ám az ütegek fedezetére rendelt Császár-huszárok megfutottak, s a másik fél lovasüteg is követte Mór felé az előbbit. Erre a hatfontos gyalogüteg is felmozdonyozott,
s megindult Mór felé.
112 Közben a 35. és 50. zászlóalj is hátrálni kezdett. Bangya János őrnagy ugyan "szellemi s anyagi jutalommal" biztatva lelkesítette a 35. honvédzászlóalj vitézeit ("ez utóbbi a győzelmünk után 200 akó bor és minden honvédnek őrmestertől lefele
2 pengő forintból állt"), de sikertelenül. A két zászlóalj "mint megrettent nyáj" futott szét, "s lett fegyverelhányás a csatamezőn". Itt esett fogságba a 35. zászlóalj Schwarz főhadnagy vezette két százada.
113 A zászlóalj egy töredéke Andorffy Károly százados vezetésével a város túlsó szélén még megpróbált ellenállni, de aztán menekülni kényszerült.114

Eközben a Wallmoden-vértesek alezredesi osztálya a Perczel vezette centrumra vetette magát. Ottinger arra utasította Sternberget, hogy raj-rohamot vezényeljen, azaz felbomlott, ne pedig zárt rendben vigye előre vérteseit. Az itt álló magyar gyalogüteg jobbra húzódott, kereszttűzbe vette a támadókat, de kartácstüze állítólag a vértesek feje fölött zúgott el.115 Az ágyúfedezetként szolgáló Miklós-huszárszázad oldalba kapta a vérteseket,116 így kénytelenek voltak megállni. Elkeseredett küzdelem kezdődött. A vértesek magát Perczelt is 20 lépésnyire megközelítették. A rohamban kitüntette magát Zastavniković főhadnagy és Pimodan gróf, százados is.117 A Sternberg által személyesen vezetett 14 vértes az üteg közelébe jutott; az első löveget maga Sternberg foglalta el, a másik hármat az őt sebesen követő vértesek, köztük Georges Pimodan százados.118 Pimodan levágott egy szekerészt a lováról, ebben a pillanatban emlékirata szerint egy fél huszárszázad vette közre. Pimodan ledöfte a huszárokat vezető tisztet, de még ki sem húzhatta a kardot a sebből, amikor a huszárok körülvették, karon és nyakon ragadták. Pimodan egyik támadója arcába vágott, miközben csak úgy záporoztak rá a kardvágások. Elkeseredetten sarkantyúzta lovát, amely végre kiszabadította őt a huszárok közül. Pimodan egy fej-, egy homlok- és egy vállvágást kapott, s csak nagy üggyel-bajjal tudott kimenekülni a küzdelemből.119 A másik két magyar löveg és a fogatolás nagy része elmenekült. A 48. zászlóalj és a bal oldalán álló beregi század tömeget alakítva, sortűzzel verte vissza a rohamot, sőt, ideiglenesen a három löveget is visszavették a vértesektől, de lovak hiányában nem tudták azokat elvontatni.
A negyedik löveget Perczel Miklós Mór felé indította.
120 Két vértes megpróbálta elvenni az alakulat zászlaját, de egyiküket lelőtték, a másik elmenekült. A katonákat "fogytig" lelkesítette friss parancsnokuk, Perczel Miklós, "hogy meg ne szaladjunk, mert mind elveszünk".121

Az újabb támadásnak azonban már nem tudtak ellenállni. Annál is inkább, mert Ottinger az üteg elvételét látva, előre rendelte a Hardegg-vértesezredet is, sőt, már Mór irányából is közeledtek a balszárnyat szétzúzó Wallmoden-vértesek, Perczel Miklós (Mihálka szerint Patay István) zárt rendben elrendelte a visszavonulást. Az élen a legjobban felszerelt beregi század haladt. A Mór felől közeledő vértesek élén haladó tiszt "tiszta magyarsággal" fegyverletételre szólította fel a zászlóaljat, de a két első század sortüzet adott, mire a vértesek is meghátráltak. A zászlóalj a városba már nem vonult be, hanem "hányd el, vesd el magad, a sövényeken keresztül fel a szőlőhegyre" vette útját.122

A vértesek rohama elszakította a 48. zászlóalj 6. századát, amely felbomolva, a városon keresztül, Csákvár felé menekült, s a város széli kápolnánál sortüzet adva az üldöző vértesekre, a szőlőhegyek felé vette útját.123 A zászlóalj előőrsön volt, 32 főnyi szakasza is a városba szorult, s miután a városba már minden oldalról kezdett benyomulni az ellenséges gyalogság, az egyik utcán előttük álló vérteseket rohamozták meg. "...szuronyunk hegyével piszkálva a zúzmarával bevont szegény lovak fejét, nyitottunk magunknak annyi nyílást, hogy egyenként és egymást követve a vacogó lovak közt, majd ahol sűrűbb volt a ló, és utat nem nyerhettünk, a lovak alatt és lábai közt elmenekülhettünk egy szűk sikátorba, ahonnan aztán minden ellenállás és bántalom nélkül mehettünk tovább" - írta egyikük.
A történet ugyan valószerűtlennek látszik, ám mégis megeshetett. Annál is inkább, mert
a
korabeli "Szuronyvítan" kimondottan tiltotta a szembenálló lovas lovának szügyön szúrását, "mivel ezáltal a lovat megsebesítné ugyan, vagy tán meg is ölné a katona, de a roskadás alatt súlyától földre teríttetnék s magát a viadalra képtelenné tenné". A gyalogosnak ilyen esetben lehetőleg a lovas bal oldalát kellett megtámadnia.124 A szabályzat nemigen számolt a gyalogság által a lovasság ellen indított támadással, de éppen ez tette lehetővé, hogy a lovasságot is meglepetésként érje egy ilyen akció. Az egyes sorban előretörő gyalogságnak, ha kellő gyorsasággal nyomult előre, csak két lovassal kellett számolnia, amelyek közül az egyik - a gyalogosok jobb oldalára esvén - nem használhatta kardját, a másik csapásait pedig hárítani lehetett. Az említett szakasz krónikása szerint "a megdermedt vérteseknek sem volt annyi erejük, hogy a kardot kezelhették volna", s talán azért is engedték át őket, mert azt gondolták, "hogy soraikon azért törünk át, hogy magunkat megadva, fegyverünket lerakjuk, s azt annál inkább gyaníthatták, mert egyikünknek sem volt kedve és ereje
a szúráshoz".
125

Külön vonult vissza Csákvár felé - a vérteseken áttörve - a beregi csapat is.126 A 48. honvédzászlóalj másik öt százada Perczel Miklós őrnagy vezetésével rendben vonult vissza Csákvárig, ahol vagy 3-4 századra menő, más alakulathoz tartozó menekülővel Karger Ferdinánd alezredes dandárához csatlakozott.127

A Miklós-huszárok két százada Horváth János vezetésével a balszárnyról visszavonuló gyalogüteg elébe került.128 Ekkor azonban egy huszártiszt (Gáspár András vagy Horváth János)129 elkiáltotta magát: "Álljunk meg fiúk, mert így egy sem menekül meg". Így a Sándor-130 és a Miklós-huszárok visszafordultak, s az üldöző vértesekre vetették magukat. A harcban különösen kitűnt Mjk József kapitány, századparancsnok.131 A Wallmoden és az időközben beérkező Hardegg-vértesek Mór bejáratánál beérték a gyalogüteget, s az irtózatos tolongásban húsz fő kivételével egész személyzetét elfogták vagy levágták.132 Egy löveget, amelyen még ott ült két tüzér, megpróbáltak visszafordítani, de az utca olyan keskeny volt, hogy négy lóval nem lehetett benne megfordulni. A tüzérek és szekerészek azonban annál nagyobb energiával ügettek tovább. Ekkor a vértesek elébük kerültek, mire ott termett három Miklós-huszár, négy vértest levágtak, s kimentették az ágyút.133 A huszárok küzdelme tehát nem volt hiábavaló. Súlyosan megsebesült gróf Berchtold Wallmoden-vértes hadnagy,134 könnyebben Fejérváry ezredes (pisztolylövéstől136 A magyar huszárok közül a Friedrich (Frederic) Yates főhadnaggyal vívott párviadal után 17 vágásból eredt 34 sebbel maradt a csatatéren Tisza László, a Miklós-huszárok főhadnagya, Gáspár ezredes segédtisztje.137 A 6. lovasüteg megmaradt hét lövegéből egy sem, és a Schill-féle gyalogüteg hét lövegéből csak egy esett az ellenség kezébe.138

A városba közben egymás után érkeztek be a 35. és 50. honvédzászlóalj futó katonái is. Az 50. zászlóalj egy harmincfőnyi osztaga a város szélén lévő árokban foglalt rögtönzött tüzelőállást, s sortűzzel űzte el az üldöző, valószínűleg Hardegg-vérteseket, majd bevetette magát a városba. Itt egy újabb ellenséges lovascsapattal került szembe, amelyre megint sortüzet adott. A lovasok megfordultak, a Hunyadiak olyan gyorsan futottak utánuk, hogy
a
lovak között átbújva jutottak be a nyitva lévő udvarokba.139 Perczel később - nyilván más menekültek beszámolói alapján - azt írta, hogy a 35. és 50. honvédzászlóalj katonái "a városban még keményen verekedtek és sokat lelőttek az ellenségből".140 Az 50. zászlóalj egy kisebb csoportja a templomnál védekezett, de többségüket levágták vagy elfogták.141 A városban folyó küzdelem hevességét jelzi, hogy a Hardegg-vértesek lóról leszállva, egyesével, "kegyelmet nem adva, rettenetes mészárlásban" tisztították meg a házakat a rájuk lövöldöző honvédektől. Ennek során Staufer alezredes alól kilőtték a lovát, de felugrott, s biztatta katonáit: "Csak előre, gyermekeim! Mindjárt jövök!". Elveszítette a lovát Boxberg báró, főhadnagy is. Doser hadnagy páncélját golyó ütötte át. A Hardegg-vértesek ezredtörténete szerint minden sarokból és ablakból, minden padlásról lőtték őket, ugyanakkor szemérmesen hallgat veszteségeikről, csupán nyolc agyonlőtt lóról és két sebesültről számol be. Jellačić állítólag külön meg is dicsérte őket: "Nincs példa arra a hadtörténelemben, hogy egy, az ellenségtől megszállt helységet vértesek vettek volna be. Köszönöm nektek különleges bátorságtokat és ragyogó vitézségeteket".142 A Hardegg-vértesek az ütközet folyamán összesen 300, a város megtisztításába bekapcsolódó báni huszárok csak a városban 248 foglyot ejtettek.143

Ugyanakkor Jellačić hadijelentése szerint a város teljes megtisztítását csak a likai zászlóalj végezte el.144 A műveletben részt vett a gradiskai határőrzászlóalj is, s Thanasia Jovanović nevű tizedese egymaga 14 foglyot ejtett az egyik házban.145 Nagy számú foglyot ejtett "részint heves ellenállás után, részint könnyen" az 5. vadászzászlóalj 2. százada is.146 Ugyanakkor Jellačić hadijelentésének egy némileg rejtélyes (vagy nagyon is árulkodó) megfogalmazása szerint "a kiterjedt Mór községben hemzsegett a menekülő ellenség, és nem volt tanácsos késedelem nélkül a három kifáradt zászlóaljjal oda bevonulni, mivel legfeljebb egy órán belül a Hartlieb-hadosztály várható volt, és csak akkor nyomultunk be Mórba, ahol e pillanattól kezdve minden harcnak vége volt". Azaz a városba szorult magyar csapatok meglehetősen erős ellenállást tanúsítottak, s ez az ellenállás olyan erőteljes volt, hogy a győztes hadvezér nem merte három zászlóalját bevonultatni a városba.147 Jellačić egyik segédtisztjét az 5. vadászzászlóalj felkeresésére küldte, hogy azzal vonuljon be Mórba, de az nem lelte az alakulatot.148 Valószínű tehát, hogy valóban csak a 7. vértesezred katonái és a báni huszárok vitézkedtek a város megtisztításánál, s a gyalogság már csak a Hartlieb-hadosztály beérkezése149 után vonult be a foglyok begyűjtésére. Arra is volt példa, hogy néhányan egy istálló padlásán húzták meg magukat, s csak december 31-én este hagyták el a települést.150

A Wallmoden-vértesek Mórt megkerülő ezredesi és a városon átnyargaló alezredesi osztálya a város mögött egyesült. Az őrnagyi osztály Ottinger személyes vezetése alatt Mórt balról, délkeleti irányba megkerülve az ezredesi osztály 1. századának Yates főhadnagy vezette egy szakaszával az 5. fél lovasüteggel folytatta a magyar csapatok üldözését. Az őrnagyi osztály Edelsheim százados vezette 2. százada Mórtól egy órányi távolságban elvágta a 35. zászlóalj több, még együtt lévő százada visszavonulásának útját, s a 3. (Ferenc József) dragonyosezred Farkas százados vezette, 38 főnyi szakaszának segítségével
- amely ugyan ágyúfedezetre volt rendelve, de csatlakozott a rohamozókhoz - elfogta
a zászlóalj 450 emberét. Ezalatt a Wallmoden-vértesek őrnagyi osztályának 1. százada támogatásként szolgált.
151

A jobbszárnyon álló magyar csapatokat a vezénylő Meszéna Ferenc vezérkari főnök
a
centrumot ért támadás után nem sokkal, emlékiratai szerint rendben, visszavonta Puszta-Kápolnán és Gánton át Csákvár felé. Erre indíthatta őt az is, hogy Jellačić az időközben beérkezett 3. dragonyosezredet a magyar jobbszárny megkerülésére küldte.152 A rendezett visszavonulás ellen szól azonban az a tény, hogy például a 47. honvédzászlóalj 5., Hertelendy Kálmán és 6., Szabó Samu százados vezette századai nem kaptak visszavonulási parancsot, s noha jól látták a csatavesztést, s hogy "mindenfelé zavar, futás s visszavonulás van", csak akkor indultak el, amikor Bezerédy Lajos táborkari százados "a leggyorsabb visszavonulást parancsolta". Hertelendy az 5. századdal olyan gyorsan vonult el, hogy kiküldött csatárait is Szabónak kellett összeszednie. Végül a 6. század Mórt kikerülve, a szőlőhegyeken át hagyta el a csatateret.153 A tüzérség három lövege pedig szintén felsőbb utasítás nélkül, "erdőn-hegyen keresztül, többnyire út nélkül bolyongva", nem az ütegparancsnok Mike hadnagy, hanem az irányzó László Károly vezetésével vonult vissza Kápolnán és Gánton át Csákvárra.154 Meszéna útközben - emlékirata szerint - közel 2000 főt szedett össze a visszahúzódó magyar erőkből; ebben azonban valószínűleg a 48. zászlóalj és a beregi század is benne foglaltatik.155 Gyika zászlóalja az est folyamán, Perczel Miklós 48. zászlóalja után érkezett Csákvárra.156

A csapatok megmenekülését az is elősegítette, hogy az aznap Csákvárra érkező Karger-dandár (1794 fő, 10 löveg), a dandárparancsnok némi tétovázása után előnyomult. Zámbelly Lajosnak, a dandárnál szolgáló huszártisztnek a visszaemlékezése szerint amint az ágyúdörgést hallották, a dandár kiállt. Karger azonban, annak dacára, hogy a beosztott parancsnokok sürgették az előnyomulást, csak két óra múlva indította el csapatait, "de oly félénken, hogy minduntalan megállt, s a vidéket őrjáratok által megvizsgáltatta". Így
a
Csákvártól másfél órányi távolságra lévő Csákberényt csak hat órai huzavona után érték el, ahol ekkor már a Perczel-hadtest egyes katonáival találkoztak. Ez utóbbiak azt mondták, hogy a hadtest egésze "holtan vagy fogva van". Zámbelly elbeszélésének ellene szól a dandár egyik katonájának levele. Eszerint a Perczel gyalogságát üldöző ellenséges lovasság kénytelen volt visszavonulni a támadását visszaverő, majd rohamot indító 14. honvédzászlóalj és a magyar tüzérség elől. Zámbelly szerint Karger a Perczel-hadtest vereségéről kapott hírek után visszatért Csákvárra, a Mór felől arra vezető utakat pedig kidöntött fákkal eltorlaszoltatta. Emiatt aztán az erre menekülőknek nemcsak a hideggel, hanem az eltorlaszolt utakkal is meg kellett küzdeniük.157 Karger mentségére két dolgot mondhatunk el: egyrészt csak arra volt utasítása, hogy mit tegyen akkor, ha megtámadják; másrészt nem hagyhatta teljesen fedezetlenül a rábízott védelmi

Mint láttuk, a Sándor- és Miklós-huszárok hősies ellenállásukkal igyekeztek biztosítani a magyar üteg visszavonulását, több-kevesebb sikerrel. A magyar ütegek megmenekülését állítólag az is elősegítette, hogy visszavonulás során Bodajk felé kerültek, s a cs. kir. lovasság nyomukat veszítette. Negyed óra múlva találkoztak Perczellel, "veres huszár sapka volt a fején, arca a kétségbeesést tükrözi" - írja az egyik szemtanú. "Ennyien vagytok!" - mondta szomorúan a tábornok. A cs. kir. lovasságtól elszakadt magyar lovasság és a tüzérség nagyobb része ezután Perczel vezetésével Székesfehérvárra vonult. Este 5 órakor már csak Perczel lovassága és 5 lövege volt a városban, s a templomtoronyból figyeltette, jön-e már az ellenség. Miután arról kapott hírt, hogy "jön a német!", december 30-án Seregélyesre folytatta menetét. Perczel december 31-én innen küldte meg jelentését Kossuthnak az ütközetről, majd Martonvásárra vonult vissza, hogy a Karger-dandárral felvegye az összeköttetést.158 Horváth őrnagy innen küldte meg Görgeinek jelentését az ütközetről.159

A magyar balszárny szétzúzásának pillanatában Mórtól délre egy magyar alakulat jelent meg. Nemegyei Bódog vezérkari őrnagyot még december 20-án bízta meg Kossuth egy önkéntes mozgó szabadcsapat alakításával a dunántúli megyékben. Nemegyei december 23-án indult el Pestről. Indulása napján, majd december 26-án azt a feladatot kapta, hogy csapatával hátulról nyugtalanítsa az ellenséget. December 27-én némi reguláris katonasággal és három löveggel Csákvárott volt, majd délnek vette útját. Kossuth december 29-én megbízta őt a Veszprém megyei népfelkelés vezetésével is. Nemegyei útban Veszprém felé jelent meg Mórnál, s átlátva a magyar erők katasztrofális helyzetét, "nehogy alakuló csapata az ellenség száguldói által elfogassék", folytatta útját Veszprém felé. Megjelenésének valószínűleg szerepe volt abban, hogy Jellačić az ütközet befejezése után viszonylag hamar leállíttatta a menekülő magyar csapatok üldözését.160

Az ütközet már eldőlt, amikor a csatatérre érkezett a Hartlieb-hadosztály elővédje, a 3. (Szász király) vértesezred ezredesi osztálya. Mivel Jellačić arról értesült, hogy Perczel segítséget kapott (valószínűleg a Karger-dandár előnyomulásáról, de lehet, hogy Nemegyei különítményéről volt szó), a nyert erősítéseket nem használta fel újabb támadásra, hanem megállította csapatait. A Hartlieb-hadosztály egésze csak délután 3 órakor érkezett meg
a csatatérre. A 3. vértesezred Cadoudal főhadnagy vezette szakasza és a banderiális huszárok egyik szárnya kísérte a nagyszámú foglyot Bécsbe.
161

A két fél összesen 32 elesett katonáját temették Móron a homoki temetőben közös sírba, bár ehhez a számhoz magyar részről még bizonyára jó néhány főt hozzá kell számolni.162 Schaffgotsch századost december 31-én temették el; a koporsót bajtársai vitték,
a gyászkíséretet a 3. vértesezred második ezredesi osztálya adta. Jellačić "szép, megragadó és fölemelő beszédet mondott".
163 A katonai kórházban és a kapucinus zárdában összesen 350 sebesültet ápoltak.164 A foglyok és a zsákmányolt ágyúk számáról a magyar és a cs. kir. források meglehetősen nagy eltéréssel nyilatkoznak: a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy
a magyar sereg 5 löveget veszített.
165 Jellačić január 1-jén Mórról újabb 300 hadifoglyot küldött a főhadiszállásra, s jelentése szerint ezek teljes száma már 2000 felett van.166

A vereség elsődleges oka Perczel meggondolatlansága volt. Nem értesítette a támadás tervéről sem Görgeit, sem a feldunai hadsereg legközelebb álló dandárának parancsnokát, Karger Ferdinánd alezredest. Átengedte a Mór előtti előnyös állást az ellenségnek, s így lehetővé tette balszárnyának megkerülését. Az erdőt is csak késve szállta meg. A másik ok
a két fél erőinek összetételében rejlett. Jellačić harcba vetett csapatai létszámukat tekintve nem haladták meg Perczeléit, ugyanakkor nehézlovassága körülbelül háromszoros létszámfölényben
volt a magyar huszársággal szemben. Mindehhez járult, hogy Jellačić először
a
magyar balszárnyat támadta meg, s itt helyi erőfölényt hozott létre. A magyar balszárny szétzúzása után a centrumnak és a jobbszárnynak is vissza kellett vonulnia. Megjegyzendő persze, hogy Jellačić az ütközet elhúzódása esetén még számíthatott a Hartlieb-hadosztály beérkező, legalább 7000 főnyi állományára is. A vereség tehát kikerülhetetlen volt.

Szólni kell még Kossuth felelősségéről is. Tudhatta, hogy Perczelnek elég egy cseppnyi biztatás a támadásra, különösen ha ezáltal Görgei ellenében, Görgei nélkül szerezhet érdemeket. Kossuth Pestről nem látta át a hadi helyzetet, s mégis taktikai részletességű támadási utasítást küldött. Ezzel pedig a katonai vezetés intézkedési körébe avatkozott.

A vereség legfontosabb következménye az volt, hogy a Görgei vezette feldunai hadseregnek kellett átvennie a fővárosba vezető valamennyi út védelmét. Ezáltal védelmi vonala olyan hosszú lett, hogy a főváros közvetlen közelébe kellett összevonni csapatait. Ez vezetett az OHB és az országgyűlés azon határozatához, amely szerint a fővárost ki kell üríteni, s a kormányzatnak át kell tennie székhelyét Debrecenbe.

Más kérdés, hogy a főváros megvédésére Perczel sikere vagy seregének épen maradása esetén sem sok lehetőség volt. Hiszen a főváros előtt összevonandó magyar fősereg létszáma még mindig jelentősen elmaradt Windisch-Grätzétől. Az azonban egyáltalán nem volt mindegy, hogy a magyar sereg egy része viszonylagos épségben vagy szétverve hajtja végre visszavonulását.

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail