ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Székely Melinda

"Theodosius amator pacis generisque Gothorum"

Theodosius gót politikájáról

Iordanes, a 6. századi gót történetíró Getica című művében Theodosius császárt a béke és a gót nép barátjának nevezi, akinek halálával megszakad a gótok és a rómaiak jó viszonya, a gótok fellázadnak és Itáliába vonulnak.127

A szakirodalomban a mai napig újra és újra feltűnik ez a nézet. Még a legjelentősebb kutatók munkáiban is szinte epitheton ornans, állandó kísérő jelző lett a "gótbarát" kifejezés a császár neve mellett. A toposz fennmaradása különösen érdekes, ugyanis Theodosius 394-ben a Frigidus folyó mellett vívott legnagyobb csatájában gót szövetségeseit szinte pajzsként használta serege előtt, így az összecsapás a gótoknak súlyos emberveszteséget okozott.128 10 000 gót - a fegyverforgató férfiak fele - esett el, amit Theodosius császár közömbösen vett tudomásul, és nem kívánta kárpótolni szövetségeseit a győzelem után sem.129 A kortárs keresztény írók elégedetten konstatálták, hogy a császár ügyesen oldotta meg
a barbár problémát. Orosius egyenesen úgy értékeli, hogy a Frigidus folyónál két győzelem született, az egyik Theodosius Eugenius elleni, a másik pedig a birodalom barbárok feletti győzelme volt, mivel a gótok nagy veszteségeket szenvedtek el.130

Theodosius kora, a 4. század második felének időszaka kül- és belpolitikai problémákkal volt terhes. A germán származású katonai parancsnokok hatalma vészjóslóan növekedett, miközben a hatalomért trónbitorló császárok vetélkedtek, és évekig kormányozták
a birodalom egy-egy területét, megbontva ezzel az állam gazdasági, szervezeti egységét. A kor ellentmondásossága, hogy Theodosius császár barbár seregeket felhasználva indult harcba római usurpatorok és csapataik ellen. A megnövelt létszámú hadsereg megoldhatatlannak tűnő problémákkal küszködött. A katonák ellátása, a zsold fizetése, a sereg létszámának pótlása állandó feladatot jelentett az egész késő császárkor folyamán. Régi és új vallási feszültségek alakultak ki, amelyek egyrészt az erősödő, államilag már támogatott keresztények és a régi hit védelmezői között jelentkeztek, másrészt már a keresztények egymás közötti vitái is megjelentek. A római kormányzatnak meg kellett küzdenie a barbár kérdéssel, a népvándorlás elemi erejű hullámával, amely most már nemcsak a birodalom határain kívül, hanem a határokon belül is éreztette hatását. Ezeket a nehézségeket figyelembe véve értékelhetjük helyesen Theodosius gótokkal szembeni politikáját, és a kortárs szerzők műveit elemezve megtalálhatjuk a választ a "gótbarát" jelző kialakulásának hátterére.

Gót-római viszony Theodosius előtt131

A keleti germánok közé tartozó gótok már a 3. század harmincas éveitől kezdve támadták a római birodalmat az Al-Duna környékén. A 4. századra ezen a határszakaszon
a nyugati gót törzsek domináns erővé váltak. Constantinus császár 322-ben szerződést kötött velük, mely alapján a gótok évpénz fejében kötelezték magukat a birodalmi határok védelmére, és katonáskodást vállaltak a császári seregben. A következő évtizedekben négy alkalommal nagyjából 3000 fős gót kontingens segítette a római háborúkat.132
A gótok és
a rómaiak között a határ számos pontján kereskedelmi kapcsolat alakult ki, amelyet azonban ismétlődő konfliktusok nehezítettek. Valens császár idejében 367-től három éven át háborút vívtak, amelyet 369-ben egy újabb - a Duna közepén horgonyzó gályán aláírt - szerződés zárt le. Ez az egyezmény a korábbinál kedvezőtlenebb volt a gótokra nézve, ugyanis a római adományok abbamaradtak, és csak két központot hagytak a határon folytatott kereskedelem lebonyolítására. A Duna északi oldalán kialakult viszonylag stabil politikai helyzet teljesen felborult a hunok érkezése miatt. 376-ban a nyugati gót vezetők követeket küldtek Valens császárhoz Antiochiába betelepedési engedélyt kérve. A keletrómai államtanács hosszas vitája nyomán a császár megadta a lehetőséget, hogy a vizigótok a birodalom területén belül telepedjenek le.133
A fellépő ellátási nehézségek, a római hivatalnokok visszaélései miatt azonban lázadás tört ki a gótok körében, és Hadrianopolisnál megütköztek a római sereggel.

Theodosius trónralépése

Theodosius hatalomra kerülése szorosan összefügg a gót problémával. Ifjúkorában részt vett apja, az idősebb Theodosius hadjárataiban, majd 373/374 körül Moesia Prima helytartójaként a szarmaták ellen lépett fel. Apja Valentinianus császár egyik legtehetségesebb hadvezére volt, aki harcolt a frankok, szászok, majd Britanniában a pictus, scottus, attacottus törzsek ellen. 370-ben a Rajnánál az alemannok, burgundok, a következő években pedig Afrikában a mórok betöréseivel szemben vette fel a küzdelmet.134 A sikeres vezér 375-ben felségsértési perbe keveredett, és néhány hónap múlva Karthágóban lefejezték.135 Az ifjabb Theodosius az események hatására visszavonult szülőhazájába, Hispániába. A gótok azonban 378. augusztus 9-én Hadrianopolis közelében egy nagy véráldozatot követelő csatában legyőzték a római sereget, még a keleti területek császára, Valens is életét vesztette. A birodalomban kialakult súlyos válsághelyzetre utal, hogy az apa elítéléséért felelős Gratianus császár és tanácsadói köre a Balkán-félsziget viszonyait ismerő, képzett katonát, Theodosiust hívta a dunai frontra. Magister militum címet kapott, majd az első sikerek után, 379. január 19-én Sirmiumban a keleti birodalomrész augustusának136 nevezték ki.

Theodosius gót politikája 379-382 között

Császárrá választása után Theodosius azonnal erélyesen lépett fel a gótokkal szemben. Erről az időszakról Zosimus Nea Historia című művéből tudhatunk meg a legtöbbet, aki leginkább Eunapius munkáira hagyatkozik.137 Az új császár Thessalonice városában szállásolta el magát, és - mivel a hadrianopolisi csatában a római sereg kétharmada, több tízezernyi ember elesett138 - fő célkitűzése 379-re az volt, hogy feltöltse a keleti hadsereget. Újoncozást rendelt el, ami alapján mind római, mind barbár férfiakat besoroztatott, és a dezertálók ellen szigorúan fellépett. Syriából hadtestet helyeztetett át, majd ugyancsak keletről veteránokat is mozgósított.139 Ezek a rendelkezések bizonyítják, hogy Theodosius határozott intézkedésekkel készült a gótok elleni ütközetre.

Themistius, az ékesszóló kortárs rhetor beszédeit vizsgálva figyelemmel kísérhetjük a korabeli császári politika irányvonalának változását. Themistius, aki nemcsak képzett szónok és filozófus, hanem a constantinopolisi udvar tisztviselője, a császárok tanácsadója is volt, nagyhatású szónoklataival jelentősen befolyásolta a közvéleményt, az udvari propaganda szócsöve lett.140 A 379. évre datálható 14-es beszédében141 Themistius hangvétele harcias és támadó. Örömmel üdvözli a tényt, hogy Theodosiust katonai rátermettsége miatt választották császárrá, hiszen korábban hadvezéri tehetségét a szarmaták feletti győzelemmel már bebizonyította. Kinevezése azt a reményt kelti, hogy megváltozik a szerencse járása a háborúban. A szónok megjegyzi, hogy az új császár mozgósította a földműveseket, hogy keltsenek félelmet a "szkíták" között, míg a bányászokat több vas termelésére biztatta. Bizonyos benne, hogy Theodosius ösztönözni fogja a hadsereget az ellenség legyőzésére. Az augustus kegyességéről és emberek iránti szeretetéről is szó esik,142 de csak röviden. A 14-es beszéd a háború megnyerésére képes katonai parancsnokként jellemzi és dicséri Theodosiust.143

A gótok a hadrianopolisi győzelem után igyekeztek kihasználni sikerüket. Késedelem nélkül megtámadták Hadrianopolis városát, mert tudták, hogy Valens otthagyta rangidős tisztjeit, császári jelvényeit és kincstárát.144 A támadás Fritigern szándéka ellenére történt, és a gótok nagyon sok embert veszítettek a haszontalan összecsapásban. A vereség nem törte le a gótok büszkeségét, sőt Constantinopolis alá vonultak, miközben ostromgépeket készítettek. A város nagysága és védelme azonban rádöbbentette őket a valóságra; a gépeket megsemmisítették, és elvonultak anélkül, hogy megkísérelték volna a támadást.145 Mivel élelmük elfogyott, Thraciától nyugatra, Felső-Moesia, Dacia és Illyricum területeire vonultak. 380-ban - valószínűleg újra az élelemhiány miatt - a gótok kettéváltak. Alatheus és Saphrax északnyugatra, Pannoniába vezette a greuthungusokat,146 míg Fritigern délnyugatra vonult Theodosius újonnan felállított és keleti csapatokkal megerősített hadserege ellen. Fritigern gót serege egy ütközetben szétszórta a római sereget. Theodosius nyugati társcsászárára, Gratianusra bízta a hadműveletek irányítását, majd visszavonult Constantinopolisba.147

A római vereségek után nyilvánvalóvá vált, hogy Theodosius katonai erővel nem képes a vizigótokat legyőzni. Ezért megpróbálta megosztani az ellenség sorait: a "kiemelkedő rangú és születésű" törzsi vezetőknek hatalmas ajándékokat küldött, és megtisztelő kitüntetéseket adományozott.148 A vezetőket saját asztalánál megvendégelte, sátrát megosztotta velük, és sohasem szalasztotta el a kedvező alkalmat, hogy megmutassa bőkezűségét. Nem telt el sok idő, és néhány kiváltságos törzsfőnök reagált a különleges bánásmódra.149 Theodosius kitüntető figyelmességgel fogadta a Constantinopolisban menedéket kérő gót vezetőt, Athanaricot is. Amikor a vezér két hét múlva meghalt, a császár állami temetésben részesítette. Ez a gesztus számos vizigótra mély hatást tett.150

A többéves háborúskodás során nyilvánvalóvá vált a gótok előtt a birodalom ereje. Be kellett látniuk, hogy lehetetlen teljes győzelmet aratni, hiszen a birodalmi seregeket elpusztítva mindig újak léptek a helyükbe. Amikor legyőzték és megölték Valens császárt, Theodosius azonnal ott termett; akkor legyőzték Theodosiust, de újra szembe kellett nézniük Gratianus seregével.151 A körülmények kényszerítő ereje mind a rómaiakat, mind a gótokat meggyőzte, hogy a másik felett diadalmaskodni csak túl nagy áldozatok árán lehetne, így mindkét részről készség mutatkozott a békés megegyezésre. A közvéleményt Themistius készítette elő a birodalmi politikában bekövetkezett változásra. 381 januárjában a 15-ös szónoklatban már egészen más hangnemet tapasztalhatunk a két évvel korábbi 14-es beszédhez képest. A szónok még mindig bízik abban, hogy Theodosius és Gratianus kiszorítja a "szkítákat" a Dunától északra, de a katonai ügyek elbeszélésére csak kis figyelmet fordít. A beszéd fő mondanivalója az, hogy egy császár legfontosabb feladata nem a harc, hanem a kormányzás. Themistius hangsúlyozza: a császár filantrópiája azt kívánja, hogy erőszak nélkül győzze le az ellenséget.

381-ben Gratianus nyugati serege Bauto és Arbogastes vezetésével kiűzte a gót Fritigernt Illyricumból kelet felé. A vereség a még harcolni akaró, az egyezkedéstől vonakodó gót közembereket is meggyőzte a béke szükségességéről. Több hónapig tartó, hosszú tárgyalások után 382. október 3-án megkötötték a szerződést, mely foederati-státuszt biztosított a vizigótok számára.152

Theodosius gót politikája 382-394 között

A 382-es szerződés Gratianus és Theodosius egyeztetett politikájának az eredményeként született meg. Gratianus szerepet játszott mind a Balkán-félszigeten 378-382 között lezajlott hadjáratokban, mind a béketárgyalásokon, amit a keleti udvar propagandája is elismert.153 Themistius a 383 januárjában elmondott dicsőítő beszédében viszont azt hangsúlyozza, hogy egyedül Theodosius érdeme a gót probléma megoldása, Gratianus szerepét minimálisra csökkenti.154 Heather ironikusan jegyzi meg, hogy a szónoklatban megfogalmazott vélemény éppen a háború végén látott napvilágot, amikor Theodosiusnak már nem volt szüksége a nyugati császár katonai segítségére.155 A két császár között korábban sem volt felhőtlen a viszony.156 382-83 telén azonban rendkívül súlyos helyzet alakult ki, amikor Theodosius - társcsászára hozzájárulása nélkül - augustus rangra emelte hat éves fiát, Arcadiust. Gratianus Theodosius nyílt dinasztikus törekvésén felháborodva, törvénytelennek nyilvánította a döntést, és soha nem ismerte el Arcadiust.157

A társcsászárok feszült viszonya mellett a birodalomnak újabb és újabb szarmata és germán, elsősorban alemann támadásokkal kellett szembenéznie.158 A nehézségeket fokozta, hogy 383-ban, Britanniában Magnus Maximus trónkövetelőként lépett fel, majd seregével átkelt Galliába is. Amikor Gratianus meg akarta akadályozni további terjeszkedését, a trónbitorló megölette őt, és beköltözött - néhány évre - Treviri császári palotájába.159
A római birodalom területén ezekben az években vallási viták is jelentkeztek. A régi vallás hívei, befolyásos római szenátorok Symmachus vezetésével beadványokat intéztek
a császárokhoz a Victoria-oltár visszaállítása és a régi jogok, kiváltságok visszaszerzése ügyében. A fiatal nyugati társcsászár, II. Valentinianus és anyja, Iustina pedig az arianusok nevében követelték, hogy közösségük Mediolanumban, az udvarban tarthasson istentiszteletet.160
Theodosius azonban rendeleteivel a régi vallás teljes felszámolására törekedett, és
a nicaeai katholikus irányzat elkötelezett híveként - Ambrosius püspök segítségével - szigorúan kitartott az orthodoxia mellett.161

384-385 telén újabb gót csoportok jutottak át a Duna jegén a folyó torkolatvidékén.
A következő évben pedig egy minden eddiginél erősebb, több etnikumú barbár támadás indult meg a gót (greuthungus) Odotheus vezetésével, aki seregét a Dunán átkelve Thraciába vezette.162
Theodosius katonai erővel szállt szembe velük, világosan kifejezve, hogy a 382-ben megkötött szerződés engedményei kényszerhelyzetben születtek, és újabb germán csoportokra nem kívánja a foederati-státuszt kiterjeszteni.163

A nyugati birodalomrészben kialakult feszültségek mellett Theodosiusnak keleten is nehézségei támadtak. A hadsereg szükségletei miatt különadót vetett ki, ami Antiochiában felkeléshez vezetett.164 Több keleti városban a katonai beszállásolás, a gót harcosok jelenléte, az adók emelése nyomán barbárellenes hangulat alakult ki, amihez hozzájárult az a császári politika is, mely alapján a magas katonai pozíciókat nyugati vagy germán tisztek nyerték el.165

Theodosiusnak a birodalom nehéz helyzetében különösen szüksége volt a szövetséges gótok katonai támogatására. Mivel a császár célja a teljes függetlenség, az egyeduralom megszerzése volt, igyekezett úgy megnyerni a gótok bizalmát, hogy személyéhez legyenek hűségesek. Themistius beszédeiben propagandisztikus céllal hangsúlyozta a császár gótokkal szembeni jóindulatát, és a békekötés kedvezményeit egyedül Theodosius érdemének tulajdonította.166 Folytatódtak a gót vezetők számára fontos vacsorameghívások, közös étkezések. Eunapius beszámol arról, hogy a császár mennyi fényűző, költséges lakomát rendezett, és ajándékokat küldött nekik.167 Theodosius gótokat megnyerő politikája sikeresnek bizonyult, 388-ban gót és hun segédcsapatokkal legyőzte Magnus Maximus usurpatort Sisciánál és Poetoviónál.168

391 nyarának végén vagy ősszel ismét barbárok törtek a birodalomra. A veszélyt fokozta, hogy még Maximus propagandájának eredményeként egyes gót csoportok dezertáltak a római seregből, és a betörő idegenekhez csatlakoztak.169 A gót katonai csoportosulás feje Alaric volt, akinek a neve ekkor bukkant fel először a forrásokban.170 Ezzel 382 óta először szegték meg a foedus pontjait. A váltakozó sikerű ütközetek után 392-ben megújították a szerződést, így helyreállt a rend.

Galliában Arbogastes, a frank származású magister militum jelentős katonai sikerei után egyre határozottabban, és egyre gyakrabban intézkedett a fiatal II. Valentinianus helyett. A konfliktushelyzetben ellenállást tanúsító császárt 392-ben megölette vagy öngyilkosságba kényszerítette.171 Mivel Arbogastes barbár származása és pogány hite miatt ezekben az években császár még nem lehetett, bábcsászárt állított Eugenius személyében.172 A régi vallás hívei, itáliai szenátorok - utolsó lehetőségként Theodosius türelmetlen valláspolitikájával szemben - támogatták Arbogastes császárjelöltjét.

Az usurpatio hírére Theodosius mozgósította gót szövetségeseit. A gót vezetők 382 után két csoportra oszlottak: egyesek kitartottak a Róma-ellenes szemlélet mellett, mások azt vallották, hogy a Theodosiussal kötött béke előnyei kedvezőek, ezért a katonai segítségre tett ígéretüket meg kell tartani. A Róma-barát párt vezetője Fravittas volt, aki római nőt vett feleségül, és felvette a Flavius nevet. A másik csoport vezére Eriulf volt.173 Theodosius nagyszabású lakomára hívta az ellenségeskedő gót vezetőket, ahol felszínre törtek az indulatok. Féktelen verekedés tört ki, és Fravittas karddal rohant Eriulfnak, halálos sebet ejtve rajta.174 Eriulf hívei rátámadtak Fravittasra, a küzdő feleket csak a birodalmi katonák tudták szétválasztani. A császár elfogultságára jellemző, hogy közbenjárása nyomán nem került bíróság elé a gyilkos vezér ügye.175 A lakoma megrendezése valószínűleg Theodosius azon törekvését szolgálta, hogy biztosítsa a gótok részvételét az elkövetkező háborúban.

A csata

Theodosius 394-re átcsoportosította keleti csapatait is, így körülbelül 100 000 főnyi sereg állt rendelkezésére.176 Arbogastes és Eugenius galliai, germaniai területekről gyűjtött harcosokat, akik nem voltak jól képzett, fegyelmezett katonák, és a létszámuk is kevesebb volt.177 Theodosius serege az Alpok egyik szűk hágóján haladt. A menetoszlop elején, a legveszélyesebb helyen húszezer főnyi gót szövetségesét helyezte el a császár. Arbogastes a hágó előtti sík vidékre, a Frigidus folyó völgyébe rendelte csapatait, és egy cölöpsorral és fatornyokkal megerősített tábort építtetett számukra.178 Az összecsapás első napján, 394. szeptember 5-én a trónbitorló serege a hágóból kiérkező gót elővédet megtámadta, és tízezernyi harcost lemészárolt közülük, csak az éjszaka mentette meg a többieket. A kétségbeejtő helyzetben a hadvezérek visszavonulást ajánlottak a császárnak, aki erre nem volt hajlandó. A következő napon Theodosiust egy váratlan természeti jelenség megsegítette. A hegyek felől érkező viharos szél szembetámadta és megfutamította Arbogastes seregét. A kortárs szerzők és a katonák ezt isteni segítségként értékelték.179 A császár serege követte a menekülőket, táborukat felgyújtották, Eugeniust elfogták és kivégezték. Arbogastes, hogy elkerülje a megszégyenítést, öngyilkos lett. A Theodosius és Eugenius közötti csata a kereszténység és a régi római vallás utolsó nagy összecsapását hozta, a császár győzelme a pogányság végét és az egyeduralom megszerzését jelentette.180

Összegzés

Theodosius politikáját a hagyományos "gótbarát" szemlélettel szemben alapjában véve barbárellenesnek értékeljük.181 A császár uralkodásának első éveiben, 379-381 között fegyveres eszközökkel próbálta rendezni a gót problémát. Amikor ez a terve kudarcot vallott, 382-ben kényszerhelyzetben döntött a békeszerződés mellett. Jó hadvezérként felismerte
a gótok katonai erejét, és felhasználta azt a hadsereg létszámhiányának pótlására, valamint a határvédelemben az újabb barbár betörések ellen. A továbbiakban egész uralkodása alatt azon fáradozott, hogy a szövetségesek számát ne emelje. Ha a birodalmat újabb germán támadás érte, a törzsek legyőzésére törekedett, vagy arra, hogy - ha elkerülhetetlen volt
a betelepítésük - legalább alávetett státuszba kerüljenek. Egyeduralmi igénye, valamint az ellencsászárok fellépése miatt szüksége volt gót szövetségeseire, ezért Themistius szónoklataiban megfelelő propagandával igyekezett bizalmukat megnyerni és biztosítani a császár iránt. Theodosius filantrópiájának, gótok iránti barátságának hangsúlyozása tudatos politika része volt, amely sikeresnek bizonyult a tények ellenére is. A gótok meghatározó szerepet játszottak Theodosius két nagy hadjáratában, a Magnus Maximus és az Eugenius elleni csaták sikereiben, amikor azonban a császárnak már nem volt szüksége a gót katonákra, aggály nélkül a legveszélyesebb helyen vetette be őket. A gótok maguk is úgy gondolták, hogy Theodosius szándékosan, törzsük gyengítése érdekében küldte őket végveszélybe, és attól féltek, hogy a nagy veszteség veszélyezteti függetlenségüket.182
Így már
a csatamezőről visszatérve fellázadtak a rómaiak ellen Alaric vezetésével.183
A felkelés még Theodosius életében, az ő intézkedései következtében tört ki, és meghatározta a következő évtizedek ellenséges római-gót viszonyát. A "gótbarát" Theodosius mítosza azonban fennmaradt a későbbi szerzőknél, így Iordanes munkájában is érzékelhetjük a császár iránti elfogultságot.184 A gót származású történetíró örömmel emelte ki forrásaiból a gótokkal békeszerződést kötő és a gótoknak kedvező császár toposzát, kétségtelenül példaképül állítva császára, Iustinianus elé, aki akkor már több évtizedes, pusztító háborút viselt az itáliai keleti-gót királyság ellen.185

127 Iordanes: Getica (De origine actibusque Getarum) (a továbbiakban: Jord. Get.) 29,146. Kiadta: Mommsen, Theodor: Monumenta Germaniae Historica. Auctores Antiquissimi (a továbbiakban: MGH Auct. Ant.) München, 1982. 1-138. Magyarul: Jordanes: A gótok eredete és tettei. Brassó, 1904. Fordította: Bokor János. Iordanes: Getica. Pécs, 2002. Fordította: A PTE Ókortörténeti és Régészeti Tanszékének hallgatói munkaközössége Kiss M. vezetésével.

128 Demandt, A.: Die Spätantike. München, 1989. (a továbbiakban: Demandt 1989.) 135-136.

129 Gluschanin, E. P.: Die politik Theodosius’ I. und die Hintergründe des sogenannten Antigermanismus im Oströmischen Reich. Historia, 38. 1989. (a továbbiakban: Gluschanin) 231. Wolfram, H.: Die Goten. Von den Anfängen bis zur Mitte des sechsten Jahrhunderts. München, 1990. (a továbbiakban: Wolfram 1990.) 144-145.

130 Orosius: Historiae adversum paganos libri VII. (a továbbiakban: Oros.) 7,35,19. Vö. Zosimus (a továbbiakban: Zos.) 4,58,2-3. Rufinus HE 2,33. Socrates (a továbbiakban: Soc.) 5,25. Orosius barbárokhoz való ellentmondásos viszonyulását több kutató is elemezte. A különböző értelmezéseket összefoglalja: Goetz, H. W.: Orosius und die Barbaren. Historia, 29. 1980. 356-376.

131 Irodalom ehhez a témához: Schmidt, L.: Geschichte der deutschen Stämme bis zum Ausgang der Völkerwanderung II. Die Ostgermanen. München, 1941.; Claude, D.: Geschichte der Westgoten. Stuttgart-Berlin, 1970. (a továbbiakban: Claude); Thompson, E. A.: Romans and Barbarians. Madison, Wisconsin, 1982. (a továbbiakban: Thompson); Wolfram 1990.; Heather, P.: Goths and Romans 332-489. Oxford, 1994.2 (a továbbiakban: Heather 1994.); Wolfram, H.: The Roman Empire and its Germanic Peoples. 1997.; Heather, P.: Goths and Huns (320-425). 487-515. In: CAH XIII. Cambridge, 1998. (a továbbiakban: Heather 1998.); A germánok régészeti anyagaira vonatkozóan: Malcolm Todd: The Germanic Peoples (337-425). In: CAH XIII. Cambridge, 1998.

132 Ebből három expedíció Perzsiába irányult.

133 A legfőbb vezetés a gótok római zsoldos katonaként való alkalmazásától a birodalmi hadsereg megerősödését remélte. Egyben lemondtak a római kényszerújoncozásról, s ezzel a császár a keleti földbirtokos osztály megadóztatását vehette tervbe újoncváltság címén. (Wolfram 1990. 125-127.) Heather szerint Valens császárnak valójában nem volt más választása. (Heather 1994. 165.)

134 Demandt 1989. 125.; Demandt, A.: Die Feldzüge des älteren Theodosius. Hermes, 100. 1972. 81-113.

135 A kivégzés 376-ban történt. A lehetséges okokat vizsgálja: Demandt, A.: Der Tod des älteren Theodosius. Historia, 18. 1969. 598-626.

136 Az augustus cím a késő római időszakban a (rangidős) császárt jelenti, míg a caesar a kijelölt utód, a trónörökös.

137 Eunapius történeti munkája a 378-tól 395-ig tartó időszakra vonatkozó egyetlen elbeszélő forrás. A mű töredékesen maradt fenn; a 9. században Phótiosz még olvasta és felhasználta. Zosimus munkája tényszerűen hiteles, de kissé rosszindulatúan torzítva ír Constantinus és Theodosius császárokról. A pogány érzelmű szerző a közélet minden területén erkölcsi züllést tapasztalt, és úgy találta, hogy ebben a két nagy keresztény császár élen jár.

138 Ammianus Marcellinus (a továbbiakban: Amm. Marc.) 31,13. Heather 1994. 142-147.; Wolfram 1990. 125-127.

139 Heather 1998. 509.

140 Daly, L. J.: The Mandarin and the Barbarian: The Response of Themistius to the Gothic Challenge. Historia, 21. 1972. 351-379. (a továbbiakban: Daly); Stegemann, W.: Themistios. RE 5 A, 2. 1934., cols. 1642-1680. Theodosius fia nevelőjéül Themistiust választotta.

141 Themistii Orationes. Dindorf, W. (ed.). Hildesheim, 1961. Themistii Orationes Quae Supersunt. Downey, G. (ed.). Leipzig, 1965. (Themistius beszédeinek elemzéséhez felhasználtam Heather 1994. munkáját.)

142 Themistius beszédeiben központi szerepet kap a philantropia. (Daly 354-355.)

143 Heather 1994. 166-167.

144 Amm. Marc. 31,15,2-15.

145 Amm. Marc. 31,16,3-7.

146 Ammianus Marcellinus szerint a gót törzs két ága: a keleten élő greuthungi - síkságlakók, valamint az Erdély és a Délkeleti Kárpátok külső részében 376-ig élő thervingi - erdőlakók. (Amm. Marc. 31,3.) A gót törzsi felosztáshoz lásd: Heather 1994. 12-18.

147 Theodosius betegsége is hozzájárulhatott a gótok sikeréhez. Iord. Get. 27,140-141.

148 Eunapius, frag. 59. 60. Vö. Zos. 4,56 Theodosius tudatában volt annak, hogy az ajándékozás milyen fontos szerepet játszik a germán társadalmakban. A gótok bizalmának visszaszerzése komoly feladatot jelenthetett, figyelembe véve a 376-os betelepülés után bekövetkező eseményeket, a római visszaéléseket és különösen a hadrianopolisi csata után a fiatal gót túszok tömeges lemészárlását. Lásd ehhez: Speidel, M. P.: The Slaughter of Gothic Hostages after Adrianople. Hermes, 126. 1998. 503-506.

149 Thompson 107.

150 Ezt az eseményt szokták feltüntetni a békekötés okaként, bár Athanaricnak korántsem volt már akkora szerepe, mint amekkorát a források tulajdonítanak neki. Sevillai Izidor, Historia Gothorum 11: Athanaricus cum Theodosio ius amicitiamque disponens mox Constantinopolim pergit ibique quintodecimo die quam fuerat a Theodosio honorabiliter susceptus, interiit. Gothi autem proprio rege defuncto adspicientes benignitatem Theodosi imperatoris inito foedere Romano se imperio tradiderunt.; Vö. Zos. 4,34,4; Themistius, Or. 15,190; Orosius 7,34,7; Iord. Get. 28,142-144.

151 Heather 1994. 178.

152 A szerződés szerint a gótok nem leigázott vagy alávetett, hanem szövetséges viszonyba kerültek a rómaiakkal. Feladatuk a határ védelme és segédcsapatok állítása lett, ezért évpénzt kaptak és földet Moesia és Dacia északkeleti részén. Területük adómentes lett, és nagyfokú autonómiát is nyertek. A római seregben saját parancsnokuknak voltak alárendelve. Wolfram szerint tizennyolc hónapig tartott a szerződés előkészítése. (Wolfram 1990. 138-141.) A kutatók általában úgy vélik, hogy a béke csak a thervingi gótokra vonatkozik, és a greuthungusok külön egyeztek ki Gratianussal 380-ban. Heather véleménye szerint a 382-es szerződés a thervingi és a greuthungi gótok zömére is vonatkozott. (Heather 1994. 157.)

153 Themistius a 15-ös beszédében társparancsnokként említi a két augustust. Gratianus 382 nyarán a Felső-Moesia-i Viminaciumban tartózkodott, ami bizonyítja, hogy ugyanolyan fontos szerepe volt a szerződéskötésnél, mint társcsászárának.

154 Themistius Or. 16. Bár a nyugati források hiányoznak Gratianus háborús szerepét illetően, Themistius 15. és 16. beszédének ellentmondásai rávilágítanak a szónok elfogultságára.

155 Heather 1994. 172.

156 Ez először vallási ügyekben mutatkozott meg, amikor 380/81-ben Theodosius meghiúsította Gratianusnak egy ökumenikus tanácsra vonatkozó terveit, nehogy Gratianus befolyást gyakoroljon a birodalom keleti felére.

157 Heather 1994. 171.

158 Az alemann támadások a Rajna vidékénél teljesen lefoglalták a hadsereg parancsnokát, a frank Bautót.

159 Demandt 1989. 129. Treviri, régebbi nevén Augusta Treverorum, a mai Trier városa. Diocletianus tetrarchia rendszerének kiépítésekor, 293-ban a négy császári központ egyike lett.

160 Demandt 1989. 130-131.

161 Lásd ehhez: Chadwick, H.: A korai egyház. Budapest, 1999. A vizigótok Wulfila térítése nyomán az arianus kereszténységet vették fel, de 382-395 között ez még nem okozott problémát
a rómaiak és a gótok között.

162 Wolfram 1990. 141.

163 Promotus birodalmi hadvezér csapdába csalta a veszélyes betolakodókat gót katonái segítségével. Egy részüket lekaszabolták, de többségüket császári parancsra elfogták, és később Phrygiában vetették be.

164 Demandt 1989. 131.

165 Lásd erről: Gluschanin 228-230. A legsúlyosabb felkelés Thessalonice városában tört ki, ahol
a tömeg Butheric germán parancsnokot meglincselte. Theodosius bosszúja háromezer polgári lakos legyilkolása volt. A barbárok negatív megítélése érzékelhető Cyrene-i Synesius (De Regno 21), Libanius (Orr. 19,16; 20,14.), Gregorius Naziansus (Ep. 136.) és Eunapius munkáiban is.

166 Them. Or. 16. Themistius hangsúlyozza, hogy a békét nem a fegyverek vívták ki, hanem a gótok Theodosius jóindulatába vetett bizalma.

167 Heather 1994. 187-188.

168 Demandt 1989. 132. Siscia a mai Sisak, Poetovio a mai Ptuj városa. Pacatus dicsőítő beszédében leírja, hogy milyen módon történt a barbárok (gótok, hunok, alánok) mozgósítása a hadjárat céljára. (Pan. Lat. 12 (2), 32, 3-4.)

169 Zos. 4,45,3

170 Wolfram 1990. 143. A következő évtized Róma ellenes harcait Alaric irányítja.

171 Lásd ehhez: Croke, B.: Arbogast and the Death of Valentinian II. Historia, 25. 1976. 235-244.

172 Szidat, J.: Die Usurpation des Eugenius. Historia, 28. 1979. 487-508.

173 Eriulf és támogatói nem láttak okot arra, hogy veszélyeztessék a gótok függetlenségét azzal, hogy részt vesznek egy római belpolitikai vitában. Eunapius állítása szerint Eriulf csoportja volt többségben.

174 Fravittas és Eriulf vitájának az egész gót nép feletti befolyás megszerzése lehetett a célja.

175 Wolfram 1990. 141.; Heather 1994. 190.; Thompson 108.

176 Theodosius még Asia provinciából is mozgósította katonáit, erre a területre ekkor hunok törtek be.

177 A csatához lásd: Seeck, O. - Veith, G.: Die Schlacht am Frigidus. Klio, 13. 1913. 451-467.; Paschoud, F.: Zosime. Histoire Nouvelle II. 2. Paris, 1979. 474.

178 A Frigidus folyó a mai Vipava, Szlovénia területén, az olasz határ közelében található.

179 A helyiek jól ismerik a csata helyszínén gyakran előforduló viharos, északkeleti szelet, a bórát.
A források közül keresztény oldalról Ambrosius (in psalm. 36,25), míg pogány oldalról Claudius Claudianus (de III cons. Hon. 99.) tűnik a legmegbízhatóbbnak. Említést tesz a csatáról még Augustinus (de civ. Dei 5,26), Rufinus (11,33), Orosius (7,35), Eunapius, Socrates (5,25), Sozomenos (7,24) és Theodoretos (5,24,12) is.

180 Az egyeduralom csak néhány hónapra valósult meg, mert 395. január 17-én meghalt a császár.

181 Hasonlóképpen Gluschanin 130.

182 Seeck, O.: Geschichte des Untergangs der antiken Welt. V. Berlin, 1913. 253.; Heather 1994. 192., 199.

183 Claude 16. Felkelésükhöz csatlakoztak a taifalok is. (taifali - germán népcsoport, az Al-Duna vidékén éltek.)

184 Iord.Get. 27,139-146.

185 Iordanes forrásai közül ki kell emelni Cassiodorus és Ablabius gót történetét. A Getica elbeszélésének néhány része a gót szájhagyományból származik. (Heather 1994. 5-6.) A bizánci-keleti gót háború 535-553 között zajlott, Iordanes a munkáját 551 körül írta meg. A történetíró reménye, hogy megvalósul a római-gót szövetséges viszony, nem vált valóra.

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2003.12.21.

|| e-mail